SIKERSZTORIK

„A vázépítést nem lehet megunni”

Merényi Dánielt a legtöbben a Napirajz révén ismerik, pedig 7 éve épít egyedi, személyre szabott kerékpárvázakat.

Szegedi Éva, Fotók: Éder Veronika, Páth Dániel - szmo.hu
2014. április 13.

Merényi Dániel több mint nyolc évig volt reklámgrafikus. Végigjárta a szamárlétra minden fokát: a miskolci bölcsészegyesület filozófia jegyzeteinek a tördelésével kezdte, végül a Publicisnél volt art director. Mégis úgy döntött, hogy valami egészen másba fog; egy olaszországi vázépítő műhelyben kezdett dolgozni. Négy éve hazajött, és felépítette a saját vállalkozását.

Cége a Merényi Bicycles. A műhely Miskolcon van, Dani ott készíti a vázakat, két társa Budapestről koordinálja a munkát. Dani beszélt a céljaikról, a szakmai buktatókról, a kerékpáros kultúra alakulásáról és a kézműves munka hétköznapi csodáiról.

- Pontosan mikor határoztad el, hogy otthagyod a reklámszakmát?

- A döntést 2005-ben hoztam meg, ám csak 2007-ben állt össze minden úgy, hogy meg tudjam valósítani az elképzeléseimet. 2007. július 13-án kezdtem el dolgozni Dario Pegoretti vázépítő műhelyében, Caldonazzóban.

- Hogyan kerültél Olaszországba?

- Reklámos pályafutásom végén tettem egy kísérletet arra, hogy a szakmámban maradjak, ezért egy kinti ügynökségnél vállaltam munkát. Itthon nem éreztem jól magam, és azt gondoltam, hogy a környezetváltozás segíteni fog. Ebben tévedtem. Közben Milánóban bekerültem bringás körökbe – vagyis inkább visszakerültem a kerékpárosok közé, hiszen korábban komolyan bringáztam. Egy Milánóban megismert barátom révén aztán egyszer el lehetett menni egy műhelylátogatásra, egy vázépítőhöz. Nagyon megtetszett, amit ott láttam. Nem volt tudomásom arról, hogy működött-e ilyen műhely Magyarországon. Arra gondoltam, mi lenne, ha megtanulnám a mesterséget?"

- Mi kellett ahhoz, hogy eljuss egy elismert mesterhez?

- Visszatekintve is sorsszerű volt a találkozás Pegorettivel. Bár igazság szerint, reklámosként, az utolsó években, amikor depisen kint cigiztünk az épület előtt, majdnem mindenki azon gondolkodott, hogyan és merre lépjen tovább. Sok kollégám hagyta ott a pályát, és lett fodrász, dísznövénykertész vagy dj.

Ehhez képest egy példa nélkül álló és Magyarországon még ismeretlen szakmába belefogni nem lehetett ennyire tervszerű. A mesternek egyik pillanatról a másikra feltettem a kérdést, és ő nem határolódott el. Egyébként azt mondta, hogy mindenki úgy rontja el az életét, ahogy akarja. Volt időm sokat aludni rá. Abban biztos voltam, hogy a reklámszakmát mindenképpen ott szeretném hagyni. És úgy hittem, az élet nem véletlenül sodorta elém Pegorettit, meg kell hát ragadnom a lehetőséget.

-Mit kell tudnunk Dario Pegorettiről?

- Itthon talán kevéssé ismert, de újító szellemű, extravagáns ember, művésze a szakmának - ennek vannak előnyei, hátrányai. Én most tapasztalom meg, milyen jó döntést hoztam, hogy hozzá szegődtem. Dario Pegoretti 2007-ben az észak-amerikai kézműves kerékpáros kiállításon a zsűri díját nyerte el, 2008-ban pedig az év vázépítőjévé választották. Pegoretti neve jó ajánlólevél volt számomra, amikor elkezdtem a saját üzletemmel foglalkozni.

- Milyen szintre jutottál az olaszországi vázépítő műhelyben? Elmondhatod magadról, hogy mindent megtanultál a biciklivázakról?

- Ennek a szakmának nincsenek klasszikus értelemben vett iskolái, ezt csak úgy lehet megtanulni, ha az ember minél többet magába szív az elméletből, és minél többet gyakorol, illetve próbálkozik. A Pegoretti Művek a többi vázépítő műhelyhez képest meglehetősen sok vázat készít egy évben, 250-300 darabot. Négyen voltunk a műhelyben a mesterrel együtt. A magas darabszám eléréséhez elég tempósan kellett dolgozni. Mindenkinek megvoltak a maga munkafázisai, azokat csinálta.

A második év végére, harmadik év elejére eljutottam oda, hogy a fázissoromat, ha nem is tökéletesen, de olyan szinten végeztem, amelyről már nem nagyon volt hova továbblépni. Arra nem volt lehetőségem, hogy a vázépítés egészét kipróbálhassam, mivel a megrendeléseket időre kellett teljesíteni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vagy maradok a mesternél, még évekig csinálom, amit eddig is, és nem tudom, mikor lesz továbblépés, vagy a saját lábamra állok, és a saját nevem alatt kezdek el vázakat építeni.

- Személyes indíttatása is volt a hazaköltözésnek?

- Kint született az első lányunk, Rozi. Mindenképpen szerettünk volna neki egy tesót. Tisztában voltunk azzal, hogy szükségünk lesz a nagyszülőkre. Például ahhoz is, hogy több időm legyen a vállalkozás ügyeire, meg a munkára. Minden arrafelé terelt, hogy hazajöjjünk, és saját műhelyt nyissak. 2011. augusztus 18-án érkeztünk vissza Magyarországra.

- Milyen előnyökkel járt az, hogy itthon indítottál saját vállalkozást?

- Az egyik előny az anyanyelv. Noha a párommal 4 év alatt egészen jól megtanultunk olaszul, annyira nem éreztem magaménak a nyelvet, hogy kint vállalkozni tudjak. Néha még a magyar bürokratikus, hivatalos nyelvezet is kifog az emberen. Nos, az olasz bürokrácia semmivel sem jobb a magyarnál, ezért én ebbe nem mertem volna kint belevágni. Feketén pedig nem dolgozom.

A másik előny, hogy a szüleim háza alatt lévő garázsban hazaérkezésünk után pár héttel már el tudtam kezdeni a munkát, úgy, hogy nem kellett előzetesen fejlesztésbe invesztálnom. A miénkhez hasonló kézműves vállalkozás elindítása itthon kevesebbe kerül, mint Olaszországban.

A Merényi Bicycles teljes csapata

„Somló Iván és Szentpéteri Mátyás a cég másik két tagja. A fémmunkát én végzem. Iván felelős a kommunikációért, a marketingért, az ügyfélkapcsolatért, és különböző más projektekben is dolgozik.

Nagy alkatrész-szállító cégekkel dolgozunk együtt, kiállításokra is készítünk különleges kerékpárokat. Matyi válogatja ezeket az alkatrészeket, és segít abban, hogy a kerékpárok dizájnját műszaki és esztétikai szempontból is magas szinten alakítsuk ki; a fényezést, valamint a krómozást irányítja és minőséget ellenőrzi. A színeket is együtt válogatjuk.”

- Mennyire alkalmas a hazai gazdasági környezet ahhoz, hogy minél több kézműves vállalkozás létesüljön?

- A világ afelé tart, hogy az a biztos munkahely, amit az ember magának alakít ki. Míg egy könnyűszerkezetes nagyipari csarnokból a megrendelések változása folytán az egyik napról a másikra elküldhetnek akár 4-500 embert is, hogy aztán a következő hónapban másik 200-300-at vegyenek fel, addig egy családi vállalkozás, vagy egyéni vállalkozás, amit lassan épített fel a tulajdonosa, és benne van a szíve, lelke, és amit tovább tud örökíteni az utódainak, az biztos munkahely lesz. Lehet, hogy a statisztikákban nem mutat jól, ám úgy vélem, ez az alap, amelyen az ország gazdaságilag megállna. Nem tudom, mennyire lehetek kritikus, de úgy érzem, a kis- és mikrovállalkozásokat, itthon a lehetőségekhez képest sokkal kevésbé támogatják.

- Úgy érted, nagyobb elismerést kellene kapniuk a hazai kisvállalkozásoknak?

- Sokszor elhangzik, hogy a hazai munkaerő 60-70 százalékát kis-és közepes vállalkozások alkalmazzák, ehhez képest mi soha nem vagyunk benne a hírekben, csak dizájn blogokon tesznek rólunk említést. Pedig az embernek nagyon jólesnek az olyan hozzászólások, hogy büszkék ránk a magyarok és milyen jó, hogy Magyarországon is van ilyen vállalkozás. Igaz, hogy a bringás kultúra fellendülőben van, és a vázépítés része lesz a kisiparnak és a nagyiparnak is, ám maga a vállalkozói lét túl nehéz.

- Nagy ívű terveket szőttél, amikor hazajöttél?

- Amikor eldöntöttem, hogy Miskolc környékén fogok vállalkozni, kissé idealista voltam, és úgy gondoltam, itt az Acélvárosban, pont acélból készítek majd kerékpárokat, és ez milyen szép dolog, mert valamilyen szinten továbbviszem a tradíciót. Benne volt az a hűvös számítás is, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye hazánk egyik elmaradott régiója, emiatt biztosan lesznek pályázati források, amelyeket olyan helyi vállalkozásoknak találtak ki, mint amilyen a miénk. A Merényi Bicycles műhelyében az Európai Unióban megtermelt nyersanyag értékét megtízszerezve, ennyi hozzáadott értékkel készül exportképes termék, ráadásul ebben a térségben.

Azt hittem, két, három, esetleg négy embernek is tudok majd munkát adni a műhelyben. De az a pár milliós összeg, amekkorára egy kisvállalkozásnak szüksége van, túl kicsi az EU-s pályázatok ingerküszöbéhez, ahhoz viszont túl nagy, hogy az ember mélyebben a zsebébe nyúljon az önrészért, mert ott egészen mélyen sincsen két-hárommillió forint. Pedig ilyen kis összegek kellenének a mikrovállalkozásoknak induláskor ahhoz, hogy legalább az infrastrukturális háttér meglegyen. Szerintem rajtam kívül még sok mikrovállalkozásnál mosódik össze a családi kassza a cég eszközfejlesztéseivel. Például csak májusban fogok venni még cserélhető lapkás esztergakéseket, mert most tavaszi cipők kellenek a gyerekeknek.

- Jelenleg a Merényi Bicycles mellett alig egy-két vállalkozás foglalkozik Magyarországon egyedi vázépítéssel. Könnyű dolgotok van?

- Sajnos a kerékpáros kultúránknak még nem része az, hogy méretre készült vázakat készíttetnek egy mesterrel valahol az országban. Ezt úgy kell megtanítani a magyar bringás társadalomnak. Túlságosan hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy az egyedi, jó minőségű holmikat külföldről rendeljék meg, használt cikkeket kínáló internetes oldalakon keresztül. Itthon egy kerékpáros, ha méretben eltér a váz, inkább kínlódik rajta, és elviseli azt a kis hát- vagy csuklófájdalmat, csak szép bringája legyen. A biciklizéshez való hozzáállás is más, mint külföldön. A kerékpározásnak is megvan a high end kategóriája. Szerencsésebb helyzetben lévő országokban 40.000 forintnak megfelelő valutáért el lehet adni olyan krémet, kifejezetten kerékpárosoknak, amely a popsi kidörzsölődését kezeli. Ebből meg tud élni egy kis kozmetikai manufaktúra is. Ettől mi még nagyon távol állunk.

- Még csak most települ ipar a magasabb szintű kerékpáros kultúrára?

- Persze, kezd kialakulni az a réteg, amelyik gyakorlatilag bármit megengedhet magának. Ám ők, amikor megveszik a drága bringájukat, beteszik az autójukba, elutaznak a francia Alpokba kerékpározni a szerpentineken, mondjuk a Tour útvonalain. Szeretném, ha a high end kategóriában Magyarországon is kialakulnának olyan baráti társaságok, akik Franciaország helyett inkább a Cserehátban töltenek egy hetet. A másik oldalról fontos, hogy itthon a kerékpárosok ne nézzék ki maguk közül azt, aki több százezer forintot áldoz erre. Szeretném, ha itthon már nem számítana sznobizmusnak az igényes, egyedi kerékpár. Ennek a kerékpáros kultúrának a része a Merényi Bycicles is.

Merényi Dániel egy átlagos napja

"Elkészítem a családnak a reggelit, elviszem a nagyobbik lányomat oviba, és általában fél tizenegyig, vagy délig rajzolom a képregényeket. A Napirajz ugyanis egy pillanatig sem szünetel - a bringás munka mellett sem. Ezután délutánig kint vagyok a műhelyben, hatig-fél hétig, attól függően, mennyi a dolgom. A hétvégéket, ha nincsen annyi munka, a családommal töltöm."

- Mennyi időbe telik egy teljesen egyedi váz megépítése? Mitől függ az átadás ideje?

- A megrendeléstől számítva általában 2-3 hónapba telik, amíg át tudjuk adni neki. Változó, hogy mennyi munka van vele. A régi stílusban épült, illesztékes vázak elkészítéséhez szűk 2 hét kell, ha semmi mással nem foglalkozom. A modernebb, hegesztett vázak esetében, ha a villa acélból készül, 4-5 nap szükséges az építéshez. Azért hosszú a várakozási idő, mert minden vázunk egyedileg készül, és ez már a csőszettek választásában is megnyilvánul. Ha olyan vázat építünk, amihez nincs alapanyag a műhelyben, Olaszországból meg kell rendelnünk a csöveket.

Elkészülte után a vázat szemcseszórással passziválják, majd megkapja a fényezést, és attól függően, hogy vázszettet rendelt-e az illető, vagy komplett kerékpárt, ezt még szerelni is kell. Így telik el a 2-3 hónap.

- Miből rendelnek többet a vásárlóitok? Teljes kerékpárt vagy vázszettet kérnek?

- Eddig fele-fele arányban, nem látok tendenciát egyikben sem. Bár az igazsághoz tartozik, hogy 2011-ben a csonka évben 2 váz készült, 2012-ben 5, tavaly 9, szóval nincsenek még akkora darabszámok, hogy bármilyen statisztikának értelme legyen. Az viszont látszik, hogy hál’Istennek évről évre egyre több megrendelésünk van.

- Külföldi vagy magyarországi vevőknek készülnek a vázak?

- Egyelőre minden megrendelésünk hazai. Azért utazunk külföldi kiállításokra, vásárokra, mert ezek azok a fórumok, amelyeken a legkisebb anyagi ráfordítással a legtöbb emberhez el tudunk jutni. Nincsen pénzünk marketingre, elsősorban a közösségi médiát használjuk a bemutatkozásra. A kiállításokon rengeteg látogató fényképez, a rengeteg látogatónak rengeteg Flickr albuma van, ahová feltölti a fotóit, és az ilyen megosztásokon keresztül tudunk eljutni a legtöbb emberhez. A közönség ugyanis meglehetősen szűrt, nyilván bringás helyeken fognak velünk találkozni, és nem egy színes magazin kert mellékletében.

- Milyen modellen dolgoztál utoljára? Mi a különlegessége?

- Nagyon örülök ennek a kérdésnek. Az április 11-én kezdődő Bespoked London kiállításra készítettem egy új modellt. A hegesztett vázaink csúcsa, ultrakönnyű csövekből – ebben összegezzzük mindazt, amit a könnyű acélvázakról tudunk vagy gondolunk. Izgalmas projekt, olyan prototípus, amelytől sokat várunk.

- Mi a legszebb a vázépítésben? Van kedvenc munkafázisod?

- A vázépítés azért gyönyörű munka, mert számtalan apró fázisból áll, nem monoton, épp ezért nem is nagyon lehet megunni. Minden nap valami mást kell csinálni, emiatt változatos. Mindegyik fázisnak megvan a szépsége, az elejétől a végéig szeretem, onnantól, hogy megérkezik a futár a csővel, és már tudom, mi lesz belőle, addig, hogy a lefényezett vázat összeépítjük.

- Amikor megérkeznek hozzád a csövek, az számodra olyan érzés, mint amikor megrendelünk néhány régen vágyott könyvet, és az első dolgunk beleszagolni a végigpörgetett lapokba?

- Abszolút! A columbus csöveknek is van egy semmi máshoz nem hasonlító illatuk. Van az borzasztóan büdös hidraulikaolaj, a gyárakban gépek kenéséhez használják. Ülepítik, és amikor már minden trutymó leszáll az aljára, lefölözik, és az így nyert olajjal impregnálják a csöveket, amelyeket nejlonzsákba tesznek, hogy az út során megvédjék őket. Amikor az ember a dobozt kinyitja, megcsapja a hidraulika olaj szaga, ami eléggé geek dolognak hangzik, de jó. Elég indusztriális illat ahhoz képest, amilyen pici műhelyben dolgozom tovább velük.

- Ez beindítja a munka érzelmi részét?

- Lehet, hogy gyerekes dolognak hangzik, de amikor a futár fékez a ház előtt, az már ad egy adrenalinlöketet.

Ha te is büszke vagy a magyar kézművesekre, nyomj egy lájkot!

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

SIKERSZTORIK

Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának

Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

Kapcsolódó

„A minőségi csokoládéhoz elég három alapanyag” – Gyöngyvér a világ legjobb ültetvényein leste el a kakaóbab feldolgozásának trükkjeit

Hobbinak indult Sára-Gulyás Gyöngyvérnél a csokikészítés, azóta viszont csak ebből él. Extrém bonbonjaival világversenyeken szerzett érmei neki csak a hitelességhez kellettek, és igazán a csokikészítő workshopok éltetik.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.

Malinovszki András / Fotó: Kecskeméti Televízió - szmo.hu
2024. augusztus 05.

Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Tanárnak nézték az osztálytársai az ország legidősebb, 71 éves frissdiplomását

Szegedi Dezsőt 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára is.

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

A 71 éves Szegedi arról is mesélt a tévécsatornának, hogy milyenek voltak az egyetemi évek, amit ráadásul nappali tagozaton végzett el.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

"Első szemeszter, első óra. Mentem a folyosón végig, és fiatalok nézték, hogy ki ez az öreg és következő: jónapot tanár úr, azt hitték, hogy tanár vagyok"

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

Kapcsolódó

1500 tanár dolgozhat diploma nélkül a közoktatásban

A Népszava mindezt abból a válaszból számolta ki, amit Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára adott Kanász-Nagy Máté országgyűlési képviselő (LMP) írásbeli kérdésére.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Megvan a következő magyar űrhajós, az autóiparból emelkedik a csillagok közé Kapu Tibor

44 évvel Farkas Bertalan után megvan a következő magyar űrhajós. Nemsokára a NASA-nál fejezi be kiképzését Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

A kiválasztott Kapu Tibor 32 éves gépészmérnök, aki eddig leginkább az autóiparban dolgozott, és főleg akkumulátor-fejlesztéssel foglalkozott.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Kapcsolódó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk