SIKERSZTORIK

10 érdekes ember, akit 2015-ben bemutattunk

Portrésorozatunkban idén is sok különleges emberrel készítettünk interjút. Kiválasztottuk a kedvenceinket.

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2015. december 29.

Menetrend szerint vasárnaponként jelentkező rovatunkban olyan emberekkel készült interjúkat, riportokat olvashattok, akik valamilyen szempontból különlegesek vagy figyelemre méltóak. Az idei merítésben egyaránt voltak országosan ismert személyek és olyanok is, akiknek a neve a nagy többség számára nem mond semmit, sztorijuk mégis érdekessé teszi őket. Sőt, olyan is akadt (a töritanár Jocó bácsi), akit a mi cikkünk tett az addiginál is sokkal ismertebbé és népszerűbbé. Természetesen ő sem maradt ki az alábbi szubjektív válogatásból. Mindenkitől 2-3 választ idéztünk, ha ez alapján kedvet kaptatok a teljes interjúhoz, a kapcsolódó linkre kattintva elolvashatjátok.

Nagy Feró

- A saját szerepét hogyan látja a magyar rockzenében?

- Nem értékelem túl. Nehéz erről beszélni. Mindig az utókorra marad az ítélet. Ötven év múlva majd meglátjuk, lesz-e valaki, aki emlékszik rám. Ha nem, akkor jól éreztük magunkat itt a 21. század elején, és kész. Bár van egy olyan gyanúm, hogy sikerült azért néhány olyan nótát írtunk, amely, ha mondhatom, örökérvényű, mert már harminc éve működik.

- Mennyiben kell másképp megközelíteni a szövegeket, mint az 1970-es, 80-as években?

- Most már ki lehet énekelni bármit. Csak az nem biztos, hogy jó. A követendő példa olyan, mint amit Dsida Jenő művelt a Psalmus Hungaricusban: "Vagy félezernyi dalt megírtam/s e szót: magyar,/még le nem írtam." Eddig tulajdonképpen lehetne popszöveg is. Na, most jön a ravaszsága, amikor a szexről kezd el szólni a dolog. Hogyan fogalmazza meg? "Csábított minden idegen bozót,/minden szerelmet bujtató liget."

Amikor ezt megláttam, azt mondtam: Istenem! Egy egyszerű rockzenész mit írna? "Á, én nem is tudtam, hogy magyar vagyok, annyi csaj volt itt, mind meg kellett dugni." Dsidától ezt kell megtanulni: "Csábított minden idegen bozót,/minden szerelmet bujtató liget." Milyen szépen fogalmaz! Na, ettől költészet a költészet. Meggyőződésem az is, hogy ha Tamási Áron angolnak születik, Hemingway - erős túlzással - csak ipari tanuló lehetett volna mellette azzal a hallal.

A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.

Varga Dani, aki hajóstoppal kelt át az Atlanti-óceánon

- Hogy sikerült végül hajót találnotok?

- Kiraktunk több hirdetést a kikötőben, és ennek köszönhetően talált meg minket egy francia srác újabb hét nap elteltével. Mutatta, hogy van egy egész nagy hajójuk, amin jutna hely nekünk is. A gond csak az volt, hogy mi alapvetően Dél-Amerikába szerettünk volna eljutni, ők viszont a Karib-tengeri Martinique szigetére tartottak. Közben a kapcsolatunk is kezdett zátonyra futni a barátnőmmel, de végül csak meghoztuk a döntést, hogy elmegyünk velük. Aztán majd elválik, onnan hogyan tovább.

- Meddig tartott és hogy zajlott az út?

- Az egész átkelés 20 nap volt, egy hét után álltunk meg először a Zöld-foki szigeteken. Én addig végig tengeribeteg voltam, pedig a barátnőmék hajóján előtte tettünk egy próbautat, amikor úgy tűnt, bírom a dolgot. De kiderült, hogy mégsem, napokig nem volt semmi étvágyam és gyakorlatilag folyamatosan hánytam. Talán a indulás előtti este elfogyasztott töménytelen mennyiségű rum sem volt jó ötlet. Ezt leszámítva elég egyhangúan telt az út: felkeltünk, reggeliztünk, majd napközben vagy keresztrejtvényt fejtettünk, néztük a vizet, vagy csak simán unatkoztunk. Néha szerencsére jöttek delfinek, amikre rá lehetett csodálkozni.

Este viszont jött a buli, a matrózokat nem kell félteni: zene, tánc, rengeteg alkohol, ahogy azt kell. Éjszaka pedig mi is be voltunk osztva velük felváltva, hogy figyeljük, jön-e szembe egy másik hajó. De nem jött semmi, szóval ezzel nem volt gond. Igazából nem is emiatt vittek minket magukkal, hanem hogy nekünk köszönhetően is kevesebbet unatkozzanak.

A teljes interjút itt találjátok.

Forrai Gábor filozófus

- Miért fontos, hogy mi, laikusok is foglalkozzunk filozófiai kérdésekkel? Nem elég a mi kis hétköznapi életünkben az, hogy eligazodjunk egy szerződésen és képesek legyünk egyedül közlekedni?

- Természetesen az egyes ember szintjén ez elég, és ha a legtöbb embernek annyi dolga van, hogy esze ágában sincsen ilyeneken törni a fejét, azt teljesen érthető. Bizonyos kérdésekre azonban a kultúránknak választ kell adnia. Hogyan vélekedünk az emberi szabadságról? Ennek konkrét jelentősége van bizonyos ügyekben. Vagy például: hogyan is vélekedünk a tudomány céljairól és esélyeiről? Mi az, amit műalkotásnak tekintünk? Hiszen emiatt fogunk bizonyos alkotásokat tisztelni vagy nem tisztelni.

Persze akadnak olyan kérdések is, amelyekben egyetlen kultúrának sem kell egyértelműen állást foglalnia. Például abban az absztrakt kérdésben, hogy csak egyedi dolgok léteznek-e, vagy univerzálék is, amelyek több egyidejű dologban egyszerre jelen lehetnek.

- Akkor miért kell mégis kérdéseken és megoldásokon töprengenünk?

- Ezeknek a kérdéseknek pedagógia szempontból van jelentőségük. Az ember elméjét hihetetlenül élessé teszi, ha ilyen dolgokon töri a fejét. Magyarországon azonban az a kép él a filozófiáról, hogy „Teljesen haszontalan dolog, túl sok a filozófus, mit csinálnak?” Ehhez képest a gonosz, materialista Egyesült Államokban a filozófia kifejezetten sikerágazat. A New York Times arról ír, hogy egyre nehezebb bejutni a filozófiai programokra, egyre nagyobb számban vesznek részt ezeken a hallgatók.

A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.

Szipál Márton, a magyar, akiből hollywoodi sztárok fotósa lett

– Hogy találtak meg téged a hírességek?

– Mázlim is volt, mert a feleségem egyik barátja divattervezőként dolgozott, ő készítette többek között John Wayne feleségének a ruháit. Akkor már volt egy könyvem a díjnyertes fényképeimről, ami a közös ismerősünkön keresztül eljutott hozzá (mármint Wayne feleségéhez). Mire azt mondja, küldjétek el hozzám ezt az embert, csináljon rólam egy egész könyvet! Őt tartották akkoriban az egyik legszebb nőnek Amerikában. El is mentem, egy teljes napot töltöttem náluk.

Szerencsére a férje is otthon volt, egyszer csak megjelent színtiszta selyemruhában. Én azelőtt csak koszosan, szétvert arccal láttam őt a filmjeiben, úgyhogy gyorsan megkérdeztem, lefotózhatom-e így. Beleegyezett, és nagyon tetszett neki is az elkészült kép. Ezt aztán másfél méteres verzióban kitettem a kirakatomba, onnantól minden kezdő színész nálam állt sorba – mondván, aki John Wayne-t lefényképezi, az biztosan a legjobb. Igazán komoly pénzeket is tőlük lehetett szerezni, a nagy sztárok nem szívesen fizettek, de referenciának annál jobbak voltak.

– Hogy viselkedtek a sztárok, mennyiben volt más őket fotózni, mint az egyszerű embereket?

– Mind nagyon aranyosak és közvetlenek voltak. Többségükkel személyesen is jó barátságba kerültem, rendszeresen eljártam a partijaikra. Sammy Davisnek például olyan dudája volt, ami egy jellegzetes zenét játszott le. Ahányszor eljött az üzletem előtt, állandóan megnyomta, én pedig mondtam az épp bent lévőknek, hogy „na, most ment el Sammy Davis” (nevet) De a többiek is rendszeresen beköszöntek, ha arra jártak. Henry Miller felesége, Brenda szinte minden nap nálam volt, őt örökítettem meg talán legtöbbször. Arra külön büszke vagyok, hogy a férje saját bevallása szerint az egyik ilyen, általam készített fotó láttán szeretett bele.

A teljes interjúért KATT IDE.

Járosi Tamás őstermelő, a Fekete Bárány Manufaktúra egyik tulajdonosa

- Az embereknek romantikus elképzeléseik vannak arról, hogy milyen jó lehet kiszakadni a nagyvárosból és a Balaton-felvidéken gazdálkodni. Mi zökkenti ki őket ebből a rózsaszínű álomból?

- Azt figyeltem meg, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs. A vidéken élő városba vágyik, a városban élő falura, az ülőmunkát végző a szabadban dolgozna, a szabadban dolgozó inkább egy légkondis irodában ülne. Egészen addig, amíg megkapjuk, és aztán szembesülünk vele, hogy nem azt kaptuk, amit akartunk…

- Mi az első probléma?

- A szép naplementére, a tökéletes nyugalomra – mert messze van a szomszéd -, a sok kutyára, a friss levegőre felkészülnek az emberek lelkileg, és meg is kapják. De két dologra nincsenek felkészülve. Az egyik, hogy nagyon sok pénz kell egy ilyen élet beindításához. A másik, hogy rengeteg olyan veszteség és kudarc éri az embert, ami megint csak rengeteg pénzt visz el.

A vidéki élet reggeltől estig tartó kemény munka, négy-ötórai kelés, napi 12-14 óra fizikai munka, sárban, esőben, hóban, jégben és tűző napsütésben. Amit akkor is csinálni kell, amikor az embernek már szemernyi ereje sincsen, mert az állatok akkor is éhesek, a szél akkor is tépkedi a fóliasátrat.

A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.

Balatoni József (Jocó bácsi), az ország legnépszerűbb történelemtanára

– Neked lényegében egyfajta kultuszod van a diákjaid körében?

– Ezt azért túlzás lenne állítani, de tény, hogy nagyon különleges a viszonyunk. Igazi mély kapcsolat, picit apa-gyerek, picit báty-kisebb testvér, máskor meg csak simán baráti. A lényeg, hogy bármit meg tudunk beszélni egymással.

– Mennyire vagy laza velük az iskolán kívül? Bulizni például el szoktatok járni együtt?

– Azt legfeljebb az érettségizőkkel a bankettjükön, vagy a szalagavató afterpartyn. Az osztályommal előfordult már, hogy moziba mentünk, vagy pizzázni, de bulizni azért nem mennék velük, majd csak akkor, ha elballagtak. Szerencsére amellett, hogy maximálisan partneri a viszonyunk, a kellő tiszteletet is megadjuk egymásnak részükről leginkább talán úgy, ahogy a gyerek is fel tud nézni az apjára, vagy az idősebb barátjára.

– Mik a legfontosabb értékek számodra tanárként, amelyeket feltétlenül szeretnél továbbadni?

– Az első számú az őszinteség, ezt maradéktalanul elvárom minden diákomtól, ahogy tőlem is mindig számíthatnak rá. A másik pedig egymás maximális elfogadása. Ne ítéljünk elsőre, mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Ennek érdekében nagyon sokat is teszünk, nemcsak én személy szerint, de mások is az iskolában. Kölcsönösen szeretni és tisztelni - ez a kulcsa mindennek. Alapelvem továbbá, hogy mindenkinek megtaláljuk azt a területét, amiben a legjobb tud lenni, és ezt próbáljuk minél inkább erősíteni.

Az iskolának szerintem olyan helynek kell lennie, ahol a diák élményeket kap, hiszen a napjának nagy részét ott tölti. Ha nem érik pozitív impulzusok, sokkal kevésbé lesz motivált. Én éppen ezért folyamatosan töröm a fejem, mivel dobhatnám fel az óráimat. A tananyag adott, ez egy dolog, a körítés viszont nagyon nem mindegy. Minden anyaghoz kitalálok valami csavart, játékot és igyekszem – ahogy az életben is – vidámságot és humort csempészni az óráimba.

A teljes interjút itt találjátok.

Bihari Viktória

- A Tékasztorik elég szókimondó blog volt. Származott ebből valaha hátrányod?

- Csak előnyöm. Olyan ajtók megnyíltak, amelyek az azt megelőző 10 évben nem. Az, hogy nekem most olyan munkahelyem van, ahol jól érzem magam, és ahol megfizetnek, az kizárólag a blognak és az olvasóknak köszönhető. Ma, ha megírok egy önéletrajzot és elküldöm egy céghez, az art director ránéz, és azt mondja: "Jaj, hát ez a Viku, hívjuk be interjúra!"

- Nem csak az olvasóidhoz, de magadhoz is kíméletlenül őszinte vagy. Miért?

- Az online világhoz két kulcs van. Ezt nem tanítják sehol, ez az én tapasztalatom: az egyik az őszinteség, a másik a szeretet. Ha őszinte ember vagy, akkor őszinte követőid lesznek.

A másik, hogy ezek az emberek szeretnek – persze nem a szó klasszikus értelmében, mert ez egy virtuális szeretet. Igazából nem engem, hanem az írásaimat szeretik. Ha negatív példát akarnék hozni a hitelességre, akkor Pataky Attilát említeném. Az Edda nagyon jó volt, a rock nagyon jó volt, de most selyeming, Dáridó... na így lesz hiteltelen valaki.

- Látsz különbséget női és férfi humorérzék között?

- Amikor elkezdtem írni, és tele volt a blog trágársággal, meg suttyó történetekkel, az olvasók akkor is főleg nők voltak. Pedig alpári voltam az elején. Ha a közönséget nézem, nincs férfi, női humor. Ha van valaki, aki kimondja, amit gondolsz, röhögni fogsz rajta, akár férfi, akár nő vagy. Az a lényeg, hogy bele tudja élni magát a történetbe.

A teljes interjút ide kattintva olvashatjátok el.

Gombos Miklós, az egyetlen magyarországi harangöntő műhely vezetője

Miklós nagyapja Szlezák László volt, Magyarország aranykoszorús harangöntője, aki 1910 óta űzte önállóan a mesterséget. Bár ő maga is gyerekkorától fogva ebben a közegben élt, akadt némi csavar az előmenetelében: gyenge fizikuma miatt először nem vették fel öntőnek, így jobb híján esztergályos-tanulónak ment. Tíz évvel később végül Csepelen, a kohóipari szakközépiskolában szerzett öntő végzettséget, addigra az esztergályos mellett már a lakatos és a kovácsszakmát is kitanulta.

Önálló pályafutásának három évtizede alatt közel 1500 harangot öntött - a legnagyobb 1550 kilós volt és Kiskunfélegyházára került. A hazaiak mellett külföldről is számos megrendelést kap, munkái megtalálhatók például Németországban, a Vatikánban, Izraelben, Ausztráliában, de még Tanzániában és Kamerunban is. Őrbottyáni műhelyében látogattuk meg, ahol tőlünk pár méterre, a szemünk láttára öntöttek egy több mázsás harangot.

A teljes riportot ide kattintva olvashatjátok el.

Tóth Tibor, a Konspirációs teóriák blog szerzője

- Mi, magyarok többet parázunk, mint más népek?

- Az olaszokat és a Közel-Keletet nehéz lekörözni, de azért álljuk a versenyt. A történelmünk alakulása meghatározza mindenféle hivatalos magyarázathoz való viszonyulásunkat. Nálunk szerencsésebb nemzetek nem érezték több száz éven keresztül, hogy átveri őket a mindenkori hivatalos gazdasági vagy politikai elit.

Bár itt, Közép-Európában az élbolyban szereplünk, a románokra, csehekre vagy a szlovákokra ugyanúgy érvényes ez. Érzékenyek vagyunk a hivatalos verziókra, és amelyik nem ad kielégítő, kimerítő magyarázatot, azt megkérdőjelezzük.

- Nekünk, magyaroknak melyek a kedvenc történeteink?

- Minden olyan összeesküvés-elmélet, amely megtörtént bűncselekményekkel foglalkozik, mint az előbb említett gyilkosságok. Ezen kívül a francia diáklány, Ophélie Bretnacher eltűnése és a holttestének megtalálása, illetve az Elbert János-konteó népszerű nálunk. A valós hátterű történetek felkeltik az emberek érdeklődését, és aktivitásra késztetik őket - gyakran hosszú évekkel a megtörtént események után is.

A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.

Haraszty István "Édeske", kinetikus szobrész, aki művészetet csinál a bolhapiac kacatjaiból

A szobor szó hallatán a legtöbben valószínűleg bronzból vagy kőből készült statikus emberalakokra asszociálnak. Harasztÿ István életműve a bizonyíték rá, hogy létezik alternatíva: a kinetikus szobrászat hazai meghonosítójaként megszámlálhatatlanul sok installációt készített az elmúlt hatvan-egynéhány évben.

Kispesti otthonukban fogadtak minket feleségével – a tágas családi házon látszik, hogy egy élet munkája van benne. A lakóterületen kívül szerszámokkal teli műhely is tartozik hozzá, valamint egy tekintélyes kortárs gyűjtemény a művészbarátok alkotásaiból, mivel Édeske lelkes műgyűjtő is.

Saját műveinek emiatt nem is jut hely a házban: a szemközti galériában helyezte el őket, amelyet pár éve vásároltak meg és alakítottak át egy hentesüzletből. A kollekció gazdagságát mutatja, hogy a falakon és a polcokon mára szinte egyáltalán nem maradt szabad felület. És ez csak az a része a hatalmas életműnek, ami a tulajdonában van.

A teljes riportot ide kattintva olvashatjátok el.

Ha tetszett az összeállítás, oszd meg a cikket ismerőseiddel!

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

SIKERSZTORIK

Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának

Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

Kapcsolódó

„A minőségi csokoládéhoz elég három alapanyag” – Gyöngyvér a világ legjobb ültetvényein leste el a kakaóbab feldolgozásának trükkjeit

Hobbinak indult Sára-Gulyás Gyöngyvérnél a csokikészítés, azóta viszont csak ebből él. Extrém bonbonjaival világversenyeken szerzett érmei neki csak a hitelességhez kellettek, és igazán a csokikészítő workshopok éltetik.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.

Malinovszki András / Fotó: Kecskeméti Televízió - szmo.hu
2024. augusztus 05.

Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Tanárnak nézték az osztálytársai az ország legidősebb, 71 éves frissdiplomását

Szegedi Dezsőt 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára is.

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

A 71 éves Szegedi arról is mesélt a tévécsatornának, hogy milyenek voltak az egyetemi évek, amit ráadásul nappali tagozaton végzett el.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

"Első szemeszter, első óra. Mentem a folyosón végig, és fiatalok nézték, hogy ki ez az öreg és következő: jónapot tanár úr, azt hitték, hogy tanár vagyok"

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

Kapcsolódó

1500 tanár dolgozhat diploma nélkül a közoktatásban

A Népszava mindezt abból a válaszból számolta ki, amit Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára adott Kanász-Nagy Máté országgyűlési képviselő (LMP) írásbeli kérdésére.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Megvan a következő magyar űrhajós, az autóiparból emelkedik a csillagok közé Kapu Tibor

44 évvel Farkas Bertalan után megvan a következő magyar űrhajós. Nemsokára a NASA-nál fejezi be kiképzését Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

A kiválasztott Kapu Tibor 32 éves gépészmérnök, aki eddig leginkább az autóiparban dolgozott, és főleg akkumulátor-fejlesztéssel foglalkozott.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Kapcsolódó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk