Japanika: hozzánk is elért az étterem, ami Izraelben lenyomta a Mekit
Képzeld el, hogy elüt egy kocsi Izraelben, majd a biztosító fizet egy csomó pénzt, és nyitsz belőle egy olasz éttermet, ami tönkremegy. De megvilágosodsz, hogy neked inkább japán éttermet kellene vezetned. Na, ez a Japanika története röviden. De bőven van még van még sztori a háttérben, talán kicsit több is, mint egy átlagos étterem esetében.
Nézed, nézed a képeket, mégsem ismerős, de a neve sem, ugye? Szinte látom rajtad, ahogy töröd a buksid, és beugranak a Nobu meg a Tokio képei, de valami mégsem stimmel. Ennek oka egyszerű: a tavaly nyáron nyitott étterem az ország egyik legdurvább üzlethelyiségében található a Bazilika előtt (ex-Mini). Tehát könnyen belefuthattál már, viszont annyira mégsem hivalkodó a porta, hogy beleégjen mélyen a tudatunkba. A hely belülről sem úgy néz ki, hogy belépve a szemed sarkából már keresed az aktuálisan nálunk forgató amcsi színészeket, de azért elegánsan pofás. De itt, a város egyik legszebb és legfrekventáltabb pontján mit keres egy nem brutál túlárazott, barátságos étterem?
Mi történik?
Franchise kérem szépen! Ez itt nálunk Európa első, de a világ 30. Japanikája, és nem csoda, ha nem találkoztál még vele. Hiszen nagy részük Izraelben található, ahol annyira népszerű, hogy konkrétan az izraeli fiatalság gyakrabban látogatja, mint a Mekit. Igen:
Izraelben több fiatal választja a Japanikát, mint a Mekit.
Ez az oka annak is, hogy a Bazilikánál onnan lehet felismerni az izraelieket, hogy a Japanikával szelfiznek. A titok pedig abban van, hogy nem egy szimpla szusibárról beszélünk, hanem a japán konyhát a helyi szájízzel összekeverő, lazább hangvételű egységről. A japán éttermi kultúra náci elemeit szofisztikáltan egy kuka mellett felejtették, helyette egy mosolygósabb, színesebb maszkot húztak, hogy akik a nyers hal gondolatától is üvöltve hánynak, azok is megtalálják a nekik bejövős, de azért még simán japán karaktereket.
Az előételek közt puffogtatják szépen a klasszik japán megoldásokat, mint az edamame, a gyodza vagy a wakame-saláta. És ezek igazából elég izmos adagokra sikeredtek, hogy a nyúladagoktól parázóknak se legyen problémája. A gyodza totál házi, a japán séf hátul gyúrja a gombócokat úgy, ahogyan azt illik. A wakame saláta egy igazi eye-candy, mélyzöld algák halomra vágva, pimaszul megszezámozva. Az egyetlen dolog, ami tapad a pálcikára, és ha már tökösebbek vagyunk az ázsiai kísérletezésekben, akkor hamar belapátolja az ember.
A koriandersalijuk is egy vadállat, ha imádod a koriandert (- vagy, ha nem, akkor gyűlölöd - ez a kétféle ember van) önmagában is, akkor érdekes lehet ez a teljesen korianderalapú cucc (nagyon sok koriander hal meg egy adagért).
Sushi-fronton az a nagy helyzet, hogy igen, bőven van azért sushi, de most nem kezdek bele egy rohadt unalmas sushi elemezgetésbe, hogy "finom" vagy "szép" esetleg "van benne valami extra citrusosság, mint a Buddhában". Inkább beszéljünk a meleg sushiról! Nem vagyok benne biztos, hogy japanisztikailag teljesen korrekt ez az eljárás - annak ellenére, hogy ez létezik ott is -, de egy teljesen más dimenzió. A bebundázott, vagy a betempurázott, kisütött makik kicsit arancini (kisütött rizsgolyó) flest generálnak, de hordozzák az eredeti, algás-umamis világot. Azzal a különbséggel, hogy például a lazac megfőtt verziója figyel a tekercsünk közepén.
Egy plusz textúra is kerül a ropogós réteggel a szánkba, így teljesen más az élmény a megszokott sushihoz képest. Ebben a formában még a nagymamád sem rágcsálna hozzá egy szép szelet kabátos húst, mondván, hogy ez csak lófasznyi köret, kisunokám. Egy tekercs simán kitesz egy főételt, és mindenfélét összeválogathatunk darabonként egy tányérra.
Az udon tésztával úgy vagyok, hogy szerintem egy jobb hely lett a világ, mióta létezik. Nincs párja ennek a kecsesen fickándozó, gyöngyfehér tésztakirályságnak, amit egy-két veneszi gasztrobúvár simán túlfőtt tagliatellének képes titulálni (sooo 2015..). Eme zöld currys verzió az ázsiai tésztaételek metál nagybácsija: mogyoróvajas, korianderes felütés, szép thai fűszeres lecsengéssel, ropogós mogyoróval, roppanós brokkolival és egy kis gombával. Mivel ráadásul az udon is házi, megvan az a határozott tömörsége, amitől nem tűnik szarrá főttnek, ha teljesen átfőtt is. Jól csúszik hozzá a Japanika limonádé, ami kókusz és licsi egészen klassz keveréke, viszont szegény elég gusztustalanul néz ki.
Ez nem az csilli-villi keleti sushibár, ahova nem mersz bemenni, nem állnak Lambók a bejáratnál, és nem is a kiszállítós vagy futószalagos témával állunk szemben. Az árak nem durvák, de nem filléres. A Japanika valahol a két véglet között van, a családiasság oltárán áldozva, kevesebb giccsel és több panírral, 30 éttermes tapasztalattal a háta mögött. Azt akarják mondani nekünk hogy: "haló srácok, a sushi nem sznob, viszont szexi."
