KULT

Sena: A mai napig lámpalázam van a színpadon

Az Irie Maffia énekesnője ghánai-magyar gyökereiről, a koncertezés és a gyereknevelés összehangolásáról, valamint idei nyári terveiről mesélt.


Sena Dagadu kirobbanóan vidám és energikus személyiség, aki a legváratlanabb pillanatokban neveti el magát. Bár elmondása szerint az angolt tartja első számú nyelvének és úgy is gondolkodik, élőszóban ennek semmi jele: kifogástalanul, akcentus nélkül beszél magyarul. Többek között arról kérdeztem, mennyire éles a váltás számára, amikor évente egyszer hazalátogat Ghánába, illetve mekkora hatása volt szülőhelyére a technikai modernizációnak. Szóba került továbbá a Művészetek Völgye, amihez különösen erős szálak fűzik a hazai fesztiválok közül, hiszen az esküvőjét is Kapolcson tartotta. (Interjú: Láng Dávid, címkép: Nagy Márton)

– Mennyire egyformán vannak jelen az afrikai és a magyar gyökerek a családodban?

– Szerintem összességében olyan az egész, mint egy szép hajfonat.

"
Amikor édesanyám Ghánába költözött még a születésem előtt, gyakorlatilag semmit nem beszélt angolul, viszont vitte magával nemcsak a bakelitkollekcióját és a könyveit, de minden mást is, ami Magyarországhoz kötötte.

Hozzám és a testvéreimhez is az anyanyelvén beszélt már az első pillanattól kezdve, szívesen tanított bennünket a hazai szokásokra, a húsvétot és a karácsonyt is rendesen ünnepeltük. Mindez pedig összefonódott a ghánai tradíciókkal, abszolút kéz a kézben éltük meg a kettőt. Emiatt nem is tudom szétválasztani a családomban a dolgokat.

sena4

Névjegy

Sena Dagadu 1983-ban született Ghána fővárosában, Accrában. Édesapja odavalósi, édesanyja pedig Borsod megyéből származik. A miskolci kórház kertjében ismerkedtek össze, majd visszaköltöztek Afrikába. Ő maga 18 éves korában jött Magyarországra, hogy főiskolára járjon, de végül egészen más okból maradt itt. Hangszeren játszani és énekelni sem tanult soha, minden zenei tudása ösztönösen ragadt rá az idők során.

Először a Gimmeshot Crew tagjaként állt színpadon, akik akkoriban hetente szerveztek dancehall és hiphop esteket egy budapesti klubban. 20 évesen megjelent az első szólóalbuma First One címmel, pár évvel később pedig csatlakozott az akkor alakuló Irie Maffiához, akikkel hamar országos hírnévre tett szert. Ezek mellett több másik projektben is rendszeresen részt vesz, gyakori fellépő a Random Tripen, W.H. nevű formációjával pedig megzenésített Shakespeare-szonetteket ad elő.

Férje Élő Márton, az Irie Maffia harsonása, közös lányuk pedig a 2010-ben született Kekeli.

(Forrás: hvg.hu)

– A kislányoddal is ez a helyzet?

– Igen, én születése óta angolul beszélek hozzá, hasonló alapelvek mentén, mint édesanyám tette velem. Bár magyarul is tudok, szeretném ha magától értetődőnek venne egy másik nyelvet is azon kívül, amit napi szinten hall. Most már ötéves, és nagyon jól működik a kétnyelvűség. Ezen kívül minden évben kimegyünk vele Ghánába, hogy lássa a tágabb családját és tisztában legyen vele, hogy ott is otthon van.

sena1

– Számodra mennyire éles a váltás, amikor hazamész?

– Nyilván teljesen más világ a kettő, hiszen itt mégiscsak Európa közepén vagyunk, ott pedig Afrika szívében. Általában kell egy kis idő, hogy az ember átálljon és rájöjjön, mi hogyan működik. De én mindig gyorsan akklimatizálódom, hiszen mindkét országot egyformán az otthonomnak tartom.

– Mit csináltok abban az egy-két hónapban, amit évente ott töltötök?

– Igyekszünk kikapcsolódni, nyaralni a tengerparton és a lehető legtöbbet együtt lenni a családdal, de egyre többet zenélünk is. Szép lassan épülnek az ottani kapcsolataink, már a férjemnek is több ismerőse van, akik meg szokták keresni, hogy írjon nekik zenéket vagy segítsen hangszerelni. Én is próbálok együtt dolgozni minél több helyi együttessel: minden évben összerakok egy új saját műsort és más-más zenészekkel játszom kint.

– A nyugati stílusok ott is jelen vannak?

– Ízlését tekintve soha nem lesz teljesen európai, hiszen annyira markáns és egyedi az afrikai zene, hogy nehezen lehetne bármivel elnyomni. Persze vannak külső befolyások, például a hiphop elég népszerű, az elektronikus műfajok (úgy mint a house vagy a techno) viszont nem sok embert érdekelnek.

– Mennyire erősen mutatkozik meg a modernizáció a mindennapi életben?

– Sok a sztereotípia ezzel kapcsolatban:

aki még soha nem járt arrafelé, hajlamos azt gondolni, hogy ma is sárkunyhókban laknak az emberek nomád körülmények között. A valóság ezzel szemben az, hogy Accra egy négy-ötmilliós nagyváros, egyike a világ leggyorsabban fejlődő helyeinek.

Mindent lehet csinálni ott, amit Európában, a többségnek ugyanúgy van okostelefonja, a fiatalok szórakozni járnak, tehát abszolút 21. századiak a viszonyok.

– Az Irie Maffia zenéjére mekkora a te hatásod, mennyit teszel hozzá az összképhez?

– Szerintem pont annyit, hogy ha kivennének, nem lenne Irie Maffia. (nevet) Egyébként nem nagyon tudok erre épkézláb választ adni. Tény, hogy a négy frontember közül én vagyok legtöbbet színpadon, mivel a többiek számaiban is vokálozom. De szerintem felesleges méricskélni, kinek mekkora szerepe van a zenekarban. Mindannyian beletesszük a magunkét, így lesz teljes értékű a dolog, ennyi a lényeg.

sena6

Fotó: Nagy Márton

– És mi az, ami csak a szólóprojektedbe fér bele?

– Lényegében az összes ötlet, ami kipattan a fejemből és a saját kis világomat reprezentálja. Most már nemcsak a szövegeket írom én a SENA zenekarban, a zenékhez is egyre több közöm van. Így még inkább a saját képemre tudom formálni az egészet.

– Magyar nyelvű szövegeket gondolkodtál már?

– Énekeltem már magyarul, például Akkezdet Phiaival közösen. A legújabb Irie Maffia dalban pedig mindenki magyar szöveget nyom, Kemon és én is. Szóval egyáltalán nem az van, hogy ellenállok, de alapvetően nem ez a természetes számomra.

"
Nem tudok csak úgy leülni, hogy akkor most írok egy magyar nyelvű szöveget, ehhez nagyon tudatosan rá kell állítanom az agyamat a dologra.

Ezért preferálom inkább az angolt, hiszen az az első nyelvem, úgy gondolkozom, még ha a külső szemlélők számára ez nem is egyértelmű.

Az említett új dal, amiben mindenki magyarul énekel:

A Sziget tavalyi himnusza az Irie Maffiától:

– Az anyaság mennyire nyomta rá a bélyegét a dalaidra?

– Nem hiszem, hogy annyira drasztikus változást okozott volna a világnézetemben, vagy bármiben. Inkább szervezés terén bonyolódtak a dolgok: így, hogy én és a férjem is játszunk a zenekarban, a koncerteket folyamatosan össze kell hangolni a családi teendőkkel. De nem csak mi igazítjuk a lányunkhoz az életünket, fontosnak tartjuk, hogy ő is beleszokjon ebbe a közegbe. Volt már velünk fesztiválon és önálló koncerten is, sőt párszor a színpadra is feljött, beült a dobok mögé a hangbeálláson, ilyesmi. Ez a mi világunk, neki is része kell, hogy legyen. Szerencsére élvezi is nagyon.

– El tudnád képzelni magad bármilyen hétköznapi munkakörben?

– Ha profi kanyhaló, vagyis semmittevő lehetnék, az biztosan remekül menne... (nevet) De egyébként korábban évekig volt egy boltunk az egyik barátnőmmel közösen, ahol az édesanyám által készített csodálatos ékszereket forgalmaztuk, ghánai textilekkel és ruhákkal megspékelve. Aztán viszont egyre jobban beindult a zenekar, én meg eleve nem vagyok olyan jó üzletasszony, úgyhogy egy idő után elengedtem. Mindazonáltal az ilyesmi továbbra is közel áll hozzám, úgyhogy ha valamivel, ezzel szívesen foglalkoznék.

sena5

– Előfordult olyan, hogy lámpalázad volt a színpadon, vagy kezdettől fogva ösztönösen megy a fontemberség?

– Folyamatosan van, a mai napig. Mindig kitalálok valamit, ami miatt izgulhatok: vajon nem fogom-e elfelejteni élesben a szövegeket, elég energiát tudok-e átadni, úgy egyáltalán színpadképes vagyok-e, és még sorolhatnám. Millió kérdés átmegy ilyenkor az ember fején, de egyben olyan szintű adrenalinlöketet is ad, ami miatt újra és újra megéri csinálni. Ha pedig sikeresen leküzdötted a lámpalázadat és elkezded tényleg élvezni a koncertet, az a legjobb érzés.

– Szoktak felismerni nyilvános helyen?

– Nem, dehogy... (nevet) Egyébként persze, előfordul. Múltkor például a Márvány utcánál sétáltam, amikor láttam, hogy valaki a buszon megböki a haverját és somolyogva néznek rám. Mutattam nekik egy peace jelet, erre elkezdtek még látványosabban nevetgélni, én meg továbbmentem.

"
Ha valaki rám mosolyog, viszonzom, ha rám mordul, azt is. Szerencsére az utóbbi jóval ritkább, azt érzem, hogy az esetek túlnyomó részében tök nagy szeretet áramlik felém.

– Akkor is ugyanúgy ügyelsz a megjelenésedre, ha nem vagy színpadon, csak civilben mész valahová?

– Nem mindig lépek ki full sminkben, olyan is előfordult, hogy pizsamában mentem le a boltba. A hajamban meg az a jó, hogy gyakorlatilag két perc alatt be lehet lőni olyanra, mintha hosszasan csináltam volna vele valamit. Azt hiszem, mázlim van. (nevet)

sena3

– Milyen a viszonyod a Művészetek Völgyéhez? Mikor voltál ott először, mi tetszik benne a többi fesztiválhoz képest?

– Nem tudnám megmondani, mikor jártam ott első alkalommal - annyi biztos, hogy nagyon régen. Az esküvőnket is Kapolcson tartottuk, egy nagyon kedves zenészbarátom, Sabák Péter édesanyjának házában. Ez lényegében egy külön minifesztivál volt júniusban, kivettünk szobákat és teljes házakat, volt élő zene, diszkó a pajtában... Szóval megidéztük kicsit a Völgy szellemét, fantasztikus volt. De már azelőtt is megfogott az a bizonyos hangulat, egyszerűen imádok ott mindent.

Annyira békés és szép az egész falu, minden nyugodt, valahogy mégis folyamatosan pezseg.

A helyszín mellett pedig a programok is nagyon erősek, ez a kettő együttesen teszi kihagyhatatlanná.

– Idén mennyi időt töltesz lent és milyen formációkban leszel látható?

– Fellépek a saját zenekarommal, koncertezünk az Irie Maffiával, illetve a Momentán Társulat Főhős című előadására is meghívtak vendégnek. Az utóbbi miatt izgulok legjobban, mert fogalmam sincs, mi lesz, de kíváncsian várom... (nevet) Sőt, ez még nem biztos, de a Shakespeare-szonetteket játszó formációmmal is van esély egy koncertre. Összesen így ott leszek talán három napot.

sena8

Fotó: Nagy Márton

– Mit vársz még a közelgő nyártól, mik lesznek a csúcspontjai?

– Mostanában a legtöbb energiát arra fordítom, hogy befejezzem a harmadik szólólemezemet. A számok már megvannak, csak le kell tisztázni és fel kell venni őket. Június 25-én a Müpában lesz egy önálló koncertem, amire nagyon készülök, látványvilág, hangzás és repertoár szempontjából is különlegesre tervezzük.

Persze mennyiségre többet fogok játszani az Irie Maffiával, de mivel körülöttük tavaly volt óriási hype a 10-es album és a kapcsolódó turné miatt, az idei évben azért nem kell annyit belerakni. Így szerencsére át tudom forgatni a figyelmemet a saját dolgaimra, amire nagy szükségem is van. Változatos, izgalmas és kreatív nyarat várok.

Ha ismerőseidnek is ajánlanád a cikket, kattints a megosztásra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk