KULT

Legyőzte az esőt az Ördögkatlan: az időjárás nem mindig, a hangulat viszont most is felhőtlen volt

Sokkal koncentráltabbá vált a fesztivál: bár Villánykövesd kiesett a résztvevő falvak közül, Beremend lassan felnő Nagyharsány mellé. Az országszerte óriási pusztítást okozó viharokat pedig itt jóval kevésbé lehetett érezni. Szubjektív beszámoló.


Az Ördögkatlan alig néhány év alatt nőtt fel a Művészetek Völgyével megosztott első helyre a kedvenc fesztiváljaim között, ma már ugyanannyira elképzelhetetlennek tartom, hogy ne töltsek el itt is néhány napot (az ötből rendszerint hármat) minden nyáron.

Ebben a legnagyobb szerepe a már több korábbi cikkemben ecsetelt bájos közvetlenségnek van: úgy maradtak meg maximálisan emberközelinek és a szó jó értelemben véve „mezítlábasnak”, hogy a fapadosság viszont egyáltalán nem igaz rájuk.

A technikai háttér legalább annyira profi, mint máshol, és programkínálat terén sincsen okuk szégyenkezni: bár arányaiban kevesebb az első vonalas sztárfellépő, mint máshol, ez inkább a tudatos koncepció miatt van – nem sok olyan nagyobb nevet tudnék mondani, akik illenének ebbe a környezetbe, de még soha nem hívták meg őket.

Az idei év legszembetűnőbb változása, hogy a fesztivál még koncentráltabbá vált. Kisharsány után, amely 2019-ben szerepelt utoljára a résztvevő falvak között, Villánykövesd is kikerült a körből. Így most már csak Nagyharsányban, Beremenden, valamint három kapcsolódó helyszínen (Vylyan Terasz, Szoborpark, Mokos Pincészet) voltak programok.

Kisharsány továbbra is fájó veszteség, bízom benne, hogy valamikor még visszatér, Villánykövesd viszont jóval kisebb űrt hagyott maga után. A pincesor festői látványa persze hiányzott, de ellensúlyozta az a fejlemény, hogy Beremend ezzel párhuzamosan felnőtt Nagyharsány mellé: soha ennyi helyszín nem volt még ott.

Az egyik idei díszvendég, a Magyar Zene Háza szabadtéri nagyszínpaddal települt ki a strand mögötti füves területre, amely főleg világzenei vonalat vitt, ebből a szempontból a villánykövesdi Teleki Liget szerepét vette át. Itt lépett fel például a Besh o Drom, Dés László és vendégei, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar, valamint a Kiss Tibivel kiegészült Csík Zenekar.

Személyes tapasztalatom csak az utóbbiról van, arra viszont olyan hatalmas tömeg gyűlt össze, amely talán még a nagyharsányi focipálya átlagos közönségét is felülmúlta. Ebből is látszik, hogy Beremendben bőven van potenciál: ha a szándék adott rá, idővel akár teljesen egyenrangúvá is válhat Nagyharsánnyal, csökkentve ezzel a fesztivál vízfejűségét. Igaz, a központi falu itt közel sem annyira zsúfolt, mint Kapolcs a Művészetek Völgyében, de ettől függetlenül csak jó lehet, ha minél inkább eloszlanak a látogatók.

Szintén Beremendre költözött át az idén harmadjára megrendezett Offlájn Rezervátum, melynek kiindulópontja most is az volt, hogy csak repülő üzemmódba állított telefonnal lehet belépni. Ezt a szabályt elég sokan próbálták változóan kreatív kifogásokkal (pl. csak az időt néztem meg!) kijátszani, amire válaszul rendszerint szúrós tekintetet és ledorongoló szavakat kaptak a szervezőktől.

A helyszín idén a rezervátum szóhoz méltóan indiános tematikára épült: öt nagy sátrat (indián nevén tipit) építettek fel, amelyeket például a Szerelem, a Belső képalkotás és az Érzékelés sátrának neveztek el. Bent egy minikiállításon lehetett többet megtudni az adott témáról, de a betérőket arra is bátorították, hogy simán csak beszélgessenek egymással a telefonjukat félretéve.

Kora délutánonként közös alvásra (hivatalos nevén melatonin-termelésre) hívtak mindenkit a sátrakba, melynek végén szombaton a Verőköltő akusztikus koncertje ébresztette a résztvevőket.

A zenekar eredetileg csak fél órát akart játszani, de annyira fellelkesültek a pozitív fogadtatáson, hogy végül több mint két órán keresztül ott ragadtak, ekkor is csak azért hagyták abba, mert kezdődött a következő program: beszélgetés Peer Krisztián költővel a szerelemről és hasonló témákról. Számomra ez volt a legjobb hangulatú délután az idei fesztiválon.

Tizedik éve hagyomány a Faluturisták rendhagyó idegenvezetése: a Köles Ferenc által vezetett öttagú színészcsapat minden évben egy másik falut, illetve helyszínt mutat be sajátos stílusában. Idén a beremendi Duna-Dráva Cementgyárba költöztek, így a két évvel ezelőtti „hagyományos” gyárlátogatás után (amelyet egyébként ezúttal is meghirdettek) ismét tehettem egy sétát a 120 embernek munkát adó komplexumban.

Meglepő módon a két alkalom kifejezetten kevés ponton tért el egymástól: csak néhány olyan helyszín volt, ahol a színészek játéka kidomborodott, egyébként nagyjából ugyanazt a szöveget mondták el, amit a másik túrán a gyár munkatársaitól hallhattunk. Tegyük hozzá, ez is szép teljesítmény, ugyanis alig pár napjuk volt felkészülni a majdnem kétórás programra.

Én valamivel több megrendezett jelenetre vagy poénra számítottam, azonban így sem bántam meg a részvételt: a cementgyár különleges helyszín, egyszer mindenkinek érdemes meglátogatnia, akit vonzanak a nagyközönség elől egyébként elzárt objektumok, de másodjára sem volt unalmas.

Cseh Tamásnak, mint a Katlan egyik védnökének mindig nagy kultusza volt itt, most azonban születésének 80. évfordulója alkalmából még a szokásosnál is több dolog szólt róla. Három helyszínen (a nagyharsányi Narancsligetben és focipályán, valamint a beremendi faluközpontban) is fotókiállítással emlékeztek életének jelentős állomásaira, bárhol bele lehetett futni utcazenészekbe, akik a dalait játszották, valamint a hivatalos fellépőket is megkérték, hogy építsék be valamelyik számát a repertoárjukba. Így tett többek között a Csík zenekar, a Csaknekedkislány és a 30Y is.

Az árak a máshol is jellemző mértékben emelkedtek tavalyhoz képest, ebből a szempontból nem érhette nagy meglepetés a látogatókat. Volt azonban egy olyan fejlemény, amire aligha számított bárki: a nagyharsányi focipálya bejáratánál, ahol mindig meg szokták nézni a táskákat, idén elmaradt az átvizsgálás.

Ebből kifolyólag a többi helyszín mellett ide is szabadon be lehetett vinni a kisboltban a benti ár feléért vásárolt söröket, vagy a pincészeteknél egy hosszúlépés benti áráért megkapott literes sétálófröccsöt. Esténként így is komoly sorok alakultak ki a pultnál, de aki akart, jelentős összeget spórolhatott meg ennek köszönhetően, szóval még egy óriási pluszpont a szervezőknek.

Az időjárás ezúttal a szokásosnál is szeszélyesebben alakult, gyakorlatilag mindennap esett valamennyit, de szerencsére közel sem elviselhetetlen mértékben. Igazán komoly vihar csak kétszer volt: első este a Platon Karataevet és a vele egy időben tartott programokat teljesen elmosta, csütörtökön pedig az Esti Kornélnak fél óra után kellett lemenekülnie a színpadról, és később se jöhettek vissza.

A Narancsligetben ugyanekkor kezdő Analog Balaton viszont végigjátszotta a szettjét, és más programmal sem találkoztam, ami elmaradt vagy idő előtt félbeszakadt volna: mindennek találtak fedett helyszínt, vagy lement az eredeti terv szerint, mint például a Csaknekedkislány koncertje, amire a szinte végig kitartó csapadék ellenére is rengetegen voltak kíváncsiak.

Mindent egybevéve helytálló a címben szereplő állítás: az Ördögkatlan legyőzte az esőt, a Budapesten (illetve országszerte több helyen) ugyanekkor tomboló óriási viharnak ide legfeljebb csak az oldalszele ért el.

A 30Y nagyszínpad-záró koncertjének végén szokás szerint a teljes stáb feljött a színpadra, élen Bérczes Lászlóval és Kiss Mónival, a megilletődöttségükön pedig érződött, hogy kicsit ők maguk sem hiszik el, honnan hová jutottak el 15 év alatt.

Az biztos, hogy az Ördögkatlannak ritka elkötelezett rajongótábora van: az időjárási viszontagságok ellenére is meg tudták őrizni a látogatószámot, rengeteg előadás futott teltházzal. Sikeresen bővítették a támogatói programjukat is, közel 300-an támogatták a bérlet normál áránál nagyobb összeggel, összesen több millió forinttal a fesztivált.

Őszintén szurkolok nekik, hogy ezután is kitartsanak, mert nagy szükség van arra, amit csinálnak – és arra, hogy legyen öt olyan napja az évnek, amikor mindent elfelejtve, önfeledten kiálthatjuk a jól ismert mottót: „Nem vagyunk normálisak!”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk