KULT

Nem lehetett volna a Toldinál méltóbb lezárása Jankovics Marcell életművének

Megnéztük a Nemzet Művészének utolsó nagyszabású munkáját. Minden kétséget kizáróan az egyébként is erős magyar animációsfilm-gyártás egyik ékkövéről beszélhetünk.


Üdítő érzés olyan kritikát írni, ahol nem kell kínosan vigyáznom arra, nehogy véletlenül valami fontos fordulatot elszpoilerezzek. Arany János Toldi című művét ugyanis valószínűleg minden 12 év feletti magyar ember ismeri, még akkor is, ha őszintén elismeri, hogy az általános iskolai kötelező olvasmányokat malomkőnyi messzeségre hajította el magától. Hiszen a mű sorai, egy-egy fordulata, híres jelenetei annyira beleivódtak a mindennapok szó- és képhasználatába, hogy sokszor nem is biztos, hogy tisztában vagyunk vele, hogy mondatainkkal épp a művet idézzük meg. Ha valaki mégis a megúszásra játszott a hatodikos irodalomanyagnál, vagy épp csak nem tisztán emlékszik már a magyar irodalom egyik legfontosabb elbeszélő művére, annak itt az alkalom, hogy frissítse tudását. De bárki másnak is hiba volna kihagyni Jankovics Marcell életének utolsó remekművét, a Toldi animációs mozifilmváltozatát.

A spoilerveszély nélkül tehát könnyű dolgom is lehetne az írással, de azért mégis van, ami megnehezíti. Mert mit lehet elmondani egy Jankovics Marcell szintű korszakos zseni több mint fél évszázados életművének megkoronázásáról? Hogy remekmű? Hogy az animációs filmművészet egyik csúcsa? Hogy hibátlan? Elcsépelt és üres szavak egy egyszerű műkedvelő újságírótól – még ha éppenséggel igazak is. Aki látta a mester olyan nagyívű alkotásait, mint a János vitéz, a Fehérlófia, Az ember tragédiája vagy akár a Magyar népmesék bármelyik részét, az körülbelül sejtheti, mire számíthat a Tolditól, de még így is garantáltan le lesz nyűgözve. Ha pedig valaki igazán nyitott szemmel és szívvel ül le a Nemzet Művészének több mint 100 perces opusza elé, nem lesz olyan másodperce sem, amikor ne kapna valamilyen audio-vizuális meglepetést, rejtett vagy nyíltabb szimbólumot, jelképet, varázslatos technikai megoldást.

De próbáljuk meg az alapoktól kezdeni.

Arany János elbeszélő költeményének zsenialitása annyira alapvető, hogy azt még azok sem szokták vitatni, akik esetleg valamilyen oknál fogva nem kedvelik akár az elbeszéléseket, akár a költeményeket. A történet kereksége, a történetmesélés nyelvi bravúrjai, az aprólékos, de izgalmas leírások mind megfogják az olvasót – és Jankovics Marcell animációs csapatának köszönhetően immár a nézőt is.

A film alapkoncepciója volt, hogy Arany művét átírás és kihúzás nélkül, teljesen szöveghűen adja vissza, ehhez pedig egyetlen színész, a már Az ember tragédiájában is főszerepet kapó Széles Tamás hangját használta fel. Az elsőre konzervatívnak, netán nehézkesnek ható megoldás a film megtekintése után az egyetlen lehetséges kivitelezési módnak tűnik, mert talán így lehetett a legjobban visszaadni a Toldi összes árnyalatát. Bármennyire is egy komoly, nyelvileg és irodalmilag konzervatív író régi(es) műveként is emlékszünk ugyanis a költeményre, legkésőbb Széles értő tolmácsolásában lerombolódik bennünk ez a sztereotípia. Korántsem mellesleg ahogy a színművész játszik a hangjával, az bizonyára nem keveseknek fogja eszébe juttatni Szabó Gyula legendás népmesei narrálását.

Jankovics Marcell és Csákovics Lajos rendezésében pedig a mű sokrétűsége, komorsága, merész képei és sokszor egészen briliáns humora is hiánytalanul elénk tárul.

Akár a napmelegtől égő kopár szík sarjáról, akár a fekete sátorponyvából vetett éjszaka magányosságáról beszél Arany, a rajzfilm minden szintjén olyan részletességgel dolgozik, hogy legyen bármilyen elcsépelt fordulat, tényleg olyan, mintha együtt pihennénk, menekülnénk, szenvednénk vagy harcolnánk a fiatal főszereplővel. Azzal a főszereplővel, aki Jankovics szavaival élve egyszerre „parasztlegény és naphérosz”, a magyar irodalom egyik legizgalmasabb alakja. És akit a mű végtelen precizitással használ: hiába egy lényegében klasszikus hőssé válás sztorija, csakúgy, mint az író, a rendezők is bátrak voltak megmutatni Toldi Miklós kétségeit, tépelődéseit, olykor esendőségét is. Ahogy vizuálisan rendkívül érdekesen bánnak a főhős bátyjával, Györggyel is: a sokszínű karakter változásait a zsarnok báty szerepétől a komikusan balfék, túlértékelt vitézi figuráig hajszálpontosan követik a képek.

Rengeteget tesznek hozzá az élményhez az olyan megoldások is, mint a narrációs jelenetek megoldása, ahol Toldi és a többi szereplő mellett megelevenedik maga Arany János alakja is. Aki maga is hol komoly, hol vidáman bohóckodó gesztusokkal meséli saját történetét, olykor félig-meddig részévé is válva annak. Külön ínyencség, hogy a film alkotói Petőfi Sándor 1840-es évekbeli Arany-ábrázolását használták a filmben, azaz a nagy költőt lényegében pont annyi idősnek látjuk, amennyi a történet megírásakor volt.

Az ábrázolás egy másik különlegessége, hogy a nem „valós időben” történő dolgok, azaz gondolatok, álmok, a régmúlt elbeszélései egy másik vizuális síkon, más stílusban jelennek meg. Azt avatatlan szemek is észrevehetik, hogy a rajzok ezekben az esetekben erősen emlékeztetnek a történelmi kódexekből ismert illusztrációkra, ami nem véletlen: az alkotógárdát itt a Manesse-kódex, másik nevén a Nagy Heidelbergi Daloskönyv inspirálta. Kell-e mondani, hogy történelmileg ez is teljesen hiteles: a középkori német lírák egybegyűjtésére használt mű a Toldi cselekményének idejében, Lajos király korában, a XIV. században született.

A történelmi hitelesség persze nem hogy nem ér véget ezzel, de nagyjából itt kezdődik. A kor parasztházai, a középkori vidék, a budai várpalota minden apró részlete, az emberek öltözéke, a katonák fegyverzete, páncélzata, a címerek és a zászlók bemutatásakor mind-mind a létező legtökéletesebb hitelességre törekedtek az alkotók. Amit lehet, hogy a nem középkori történészi szemek nem is mindig vesznek észre, de azt mindenki ösztönösen megérzi, hogy amit itt lát, az bizony több száz ember közel négy évének tízezernyi precíz munkaórája.

A közönség láthatta már a Toldi sorozatfeldolgozását, de arról több helyen lehetett olvasni, hogy a mozifilm részben más és több, mint a sorozat részeinek összefésülése.

Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a 2021 májusában elhunyt Jankovics Marcell pályafutásának méltó megkoronázása.

A mester mellett olyan profi stáb dolgozott, akiknek egy percig sem jelentett gondot a fő rendező gondolatainak, ötleteinek megjelenítése. Külön kiemelendő Csákovics Lajos neve, aki társrendezőként a Kossuth- és Balázs Béla-díjas művész halála után tiszteletreméltóan profi módon birkózott meg a rá háruló hatalmas feladattal. Nem a legtisztességesebb dolog „válogatni” a profi stábból, de nem lehet nem megemlíteni Mikulás Ferenc nevét, akinek a legendás Kecskemétfilm Kft. igazgatójaként a film producereként elévülhetetlen érdeme volt, hogy az Arany János-emlékév (2017) idején született ötletből megszületett a mű. És kihagyhatatlan a Kossuth-díjas zeneszerző, Selmeczi György is, akinek dallamai végigkísérik a csodálatos képeket és a magyar kultúrtörténet egyik leghíresebb hősének minden mozzanatára pontosan rezonálnak.

Az animációs remekmű néhány erősebb jelenet miatt 12 éves korosztályos besorolást kapott, ami, ha az irodalmi tananyagot nézzük, lényegében stimmel is. De ahogy írásom elején is említettem: ettől az életkortól kezdve tényleg mindenkinek ajánlott a Toldi, aki szeretné megtapasztalni, milyen, amikor egy legendás magyar író 175 éves műve találkozik a jelen vizuális művészeinek profizmusával. Aki pedig fogékony az ínyencségekre, a film utolsó jeleneteinek egyikében félreérthetetlenül ráismerhet Jankovics Marcell arcára – aki pedig látott már képet a stáb többi tagjáról, még több érdekességre is bukkanhat a háttérbeli szereplők között.

Toldi – előzetes

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk