„Magyarország olvasztótégely volt Európa közepén, ez a mi természetes közegünk” - mondják a hossszúlépés.járunk alapítói
A hosszúlépés.járunk? évek óta szervez kulturális sétákat Budapesten, és újabban vidéken is. A két alapító, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid a pandémia miatti kényszerszünetben döntött úgy, hogy megpróbálják könyvbe foglalni hivatásukat.
– Nagyon irigylem az ötletet. 23 éves koromig én is Budapesten laktam, és nagyon szerettem járkálni a városban, de arra sosem gondoltam, hogy erre akár vállalkozást is lehetne építeni. Nektek hogy kezdődött, honnan jött az ötlet?
Dávid: 2013-ban indult a Hosszúlépés, amikor Bori és én találkoztunk. Ez egy nagyon fura és személyes történet. Mind a ketten Angliában jártunk egyetemre, de más városban tanultunk, nem ott ismertük meg egymást.
Hazajöttünk, és mindkettőnktől nagyon sokan kérdezték, hogy miért tettük ezt, miközben a többség azon gondolkodott, hogy mehetne el innen. Ebből jött az ötlet, hogy meséljük el, miért olyan jó hely Budapest, mit szeretünk annyira ebben a városban.
Ez az egyik fele, a másik, hogy mind a ketten várossal foglalkozunk. Nekünk fontos, hogy városról, tudományról olyan nyelven beszéljünk, amit a városlakók könnyen megértenek. Szörnyű jelenség, hogy iszonyat mennyiségű publikáció lát napvilágot, amit a mi adónkból fizetnek és rólunk szól, de olyan bikkfa nyelven van, amit külön kihívás értelmezni, és olyan folyóiratokba elzárva, amit aztán jó, ha száz-kétszáz ember elolvas.
Mindenkinek joga van megismerni, és a séta remek eszköz arra, hogy átadjuk. Egyszerre szórakoztató és tartalmas is, hiteles információ anyaggal.




– A végzettségetek kapcsolódik ehhez a témához, vagy semmi köze hozzá?
Bori: Én urbanisztikát végeztem Londonban. Ez egy olyan tudomány terület, ami építészetre, földrajzra és szociológiára alapoz. A képzésemben volt nagyon sok képzőművészet, irodalom is.
Nagyon tetszett benne, hogy nem mondták meg, mit csináljunk vele. Sok tudást, eszközt kaptunk arra, hogy városokkal foglalkozzunk, városokat kutassunk, de rengeteg szabadságot kaptunk mellé.
Nagyon szerettem az egyetemen emlékezetpolitikával, irodalom és város, illetve képzőművészet és város kapcsolatával foglalkozni.
Dávid: Én itthon szociológiát végeztem, kint pedig nemzetközi fejlesztést és társadalomtudományi módszertant hallgattam, és az utóbbit abszolút használom.
– Hogy találkoztatok?
Bori: Dávid egy másik cégnél vezetett sétát, amire én elmentem, és elkezdtünk beszélgetni. Ez nyilván nem egy szokványos érdeklődés, az emberek nagy részét nem hozza lázba a várostörténet, és nagyon vonzó volt számomra, hogy itt van egy fiú, aki nagyjából ugyanazokat a dolgokat szereti, mint én.
– Ezek szerint valamiféle séták már akkor is léteztek, ha egyszer Dávid ilyet vezetett. Mi az, ami hiányzott?
Bori: Az, hogy valaki ezt főállásként csinálja, és ne csak a tartalommal foglalkozzon, hanem az unalmasnak tűnő, operatív részével is. Addig ez a sétálás nagyon bölcsész dolog volt. Körülbelül úgy működött, hogy valaki, valahol vezet majd egy sétát, gyertek oda 10 órára. Aztán vagy meg lesz tartva, vagy nem, az egész egy ad hoc, helyes dolog volt. Mi voltunk azok, akik bele tették ebbe a hátteret is.
Dávid: Az elsők között vagyunk, akik elkezdték intézményesíteni a sétákat. Egyre többen vannak, akik sétával foglalkoznak. Nem vagyunk egyedül a piacon, hanem egymást erősítjük más szervezetekkel.
Amiben mi akkor kilógtunk, hogy eldöntöttük, mindenképp a piacból szeretnénk megélni. Nem egyesületet alapítottunk, nem pályázatokat adtunk be. A magyar kulturális életből – sokszor objektív okokból –hiányzik ez a piaci hozzáállás. Ez a mi legnagyobb előnyünk, hogy a legelső pillanattól együtt lélegzünk a közönségünkkel.



– A pandémia hogy hatott? Volt ugyan egy időszak, amikor nem lehetett tömegesen sétálni, viszont olyan is volt, amikor sétáláson kívül gyakorlatilag semmit nem lehetett csinálni.
Bori: Alapvetően inkább visszavetett, hosszú hónapok teltek el úgy, hogy nem működhettünk. De amikor jöttek a nyitások, akkor érzékelhető volt, hogy hiányoztunk az embereknek.
Ugyanakkor, ha nincs járvány, akkor sosem írunk könyvet, mivel ebben a kényszer szünetben született meg az ötlet. A könyv egy olyan csatorna, ami független a lezárásoktól.
– Mi alapján döntöttétek el, hogy mi kerüljön be a könyvbe?
Dávid: A könyv írásának legnagyobb része azzal telt, hogy kitaláljuk, mivel szeretnénk foglalkozni. Ezzel hónapok teltek el. Végül azt a koncepciót választottuk, hogy olyan sétákat írunk meg, amiket csoportosan bejárni úgysem tudunk, mert annál mélyebbek, hosszabbak, átfogóbbak.
Amint ez megvolt, onnan nagyon gyorsan ment. A könyv anyaga új kutatás eredménye, semmiféle újrahasznosítás nincs benne.
Bori: Számomra nagyon fontos volt, hogy a 21. század kiadó semmilyen tartalmi megkötéssel nem élt. Terjedelmi kéréseik voltak, ami viszont nekem kimondottan sokat segített, hogy megmondták, milyen hosszú legyen.
- Mindegyik téma nagy kedvencem. Külön öröm számomra, hogy a pesti zsidósággal foglalkozó fejezetben megemlítitek a kabarét. Csak a kabaré emlékekből összejönne egy önálló séta.
Dávid:- Ezt a fejezetet eredetileg nem is akartuk belevenni, de aztán Bori erősködött, hogy van nekünk erről annyi mondanivalónk, ami érdekessé teszi.
Mi vegyes pár vagyunk, Bori katolikus, én zsidó vagyok. Nagyon sok a hasonló budapesti család. Ebből a kiindulási helyzetből akartuk megírni, két nagyon eltérő perspektívát belevinni.
Nincs még egy hasonló város.
Ennek a nyomait próbáltuk megmutatni, és nagyon izgalmas kihívás volt úgy felfűzni egy útvonalra, hogy értelmezhető legyen. Szerintem ez nagyon fontos, ezek olyan gyökerei Budapestnek és a világ zsidóságának, ami nélkül mind a kettő jelentősen szegényebb lenne. Szerettünk volna új hangot bevinni ebbe a párbeszédbe.
– Sokan nem is tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az, amit ma magyar identitásnak tartunk, abból milyen sokat köszönhetünk a zsidóságnak.
Dávid:– Nemcsak a zsidóságnak, hanem mindenkinek. Magyarország olvasztótégely volt Európa közepén, ez a mi természetes közegünk.
– A következő fejezet a Bauhaus-zal foglalkozik. Miért pont ezt a stílust emeltétek ki?
Dávid: – Már önmagában az nagyon izgalmas, hogy milyen népszerű. Az ingatlanhirdetésekben nem látsz olyat, hogy „gyönyörű, szecessziós épület” vagy „nagyon szép, neobarokk ingatlan”: Mindenki Bauhaus épületet szeretne eladni.
Nagyon hamar kiderült, hogy ez egy olyan intenzív életérzést jelenít meg, ami jó száz évvel ezelőtt volt jellemző Magyarországon. Kifejezi a városi, kozmopolita polgárság igényét arra, hogy egy picit őszintébb, igazabb világban éljen.
Ugyanazok a dilemmák mutatkoztak meg benne, amelyek a mai napig végigkísérnek minket. A Bauhaus azt mutatta meg, hogy egy épület lehet egyszerre funkcionális, szép, modern és mégis egyéniséget kifejező.
A Bauhaus iskola Németországban működött, de óriási hatással volt Európa mellett Amerikában és Ázsiában is, és elképesztő változásokat hozott a kultúrában.
A másik, amire felfűztük ezt a témát, az a túra mozgalom, ami szintén ennek a világra nyitott, polgári középosztálynak volt a szórakozási és kikapcsolódási formája. A kettőt gyönyörűen össze lehetett hozni, mert van egy túraútvonal Budán, a zöld háromszög, amely gyakorlatilag Bauhaus épületek közt megy végig.



– Bori, említetted, hogy foglalkoztál az egyetemen emlékezetpolitikával. A Kölcsönvett múlt című fejezetben gondolom ezt kamatoztattad.
Bori: – Minden sétának volt egy elméleti vezérfonala, amit persze nem szeretnék ráerőltetni az olvasóra. De a Kölcsönvett múltnál kifejezetten az volt a cél, hogy olyan tereket mutassunk meg, amelyek valamilyen módon minden budapesti generációnak fontosak.
Olyan épületek, szobrok, helyek szerepelnek, amiket a nagymamánk, az anyukánk és mi is használtunk valamilyen módon.
Például a Tőzsdepalota épülete teljesen mást jelentett a XIX. század végén, mint most. Mégis bevonzott olyan XX.-XXI. századi eseményeket, amelyek meghatározzák az életünket.
A másik hasonló, kedvenc épületem ebből a fejezetből az a Corvin Áruház, ami elképesztő újítás volt a XX. század elején, és rengeteg helyen megírták, hogy végre felzárkózunk a nyugathoz, és olyan árukészlete van, amit Párizsban is megirigyelhetnének.
Játszóházat is csináltak a 30-as években, hogy a szülők nyugodtan tudjanak vásárolni karácsony előtt.
– Mi volt a munkamegosztás?
Dávid: – Először megbeszéltük, hogy miről szeretnénk írni, azután mindenki elmondta a gondolatait a másik ötletéről.
Bori – Mindenki írta a saját fejezeteit, és szerkesztettük egymást. A szerkesztőnk, Laik Eszter nagyon kedvesen azt mondta, hogy kevés munkája volt a kézirattal, amit azért én nem hiszek el neki.
Nyilván vannak fejezetek, amik közelebb állnak egyikünkhöz vagy másikunkhoz, de keresztül-kasul „szántottuk” egymást.
Dávid: – Szendvicsben dolgoztunk.
– Meséljetek kicsit azokról a sétákról, amik a könyvben nem szerepelnek. Mi a kedvencetek?
Dávid: – Azért nehéz, mert a bőség zavarával küzdünk. Egyszerre 30-40 féle sétánk van Budapesten, Debrecenben, Tihanyban és Keszthelyen. Utóbbi kettő szezonális, de Budapesten egész évben működik.
Nekem mindig az a kedvencem, ami az utolsó. Ez jelen esetben a könyv.
Bori: – Nekem az Aczél György nyomában Újlipótvárosban séta a kedvencem. Egyrészt azért, mert azt a Dávid vezette még nagyon régen, és szerintem egészen zseniálisan csinálta.
Dávid: – És ezen találkoztunk.
Bori: – Másrészt eltelt kilenc év, de még mindig havonta megtelik 1-2 Aczél György séta. Nem tudom, kik érdeklődnek ennyire a korszak iránt, de fantasztikus érzés, hogy ilyen mély háttértudást igénylő sétára van igény.