KULT

Kolorádó: egy fesztivál az erdő közepén, ahol nincsen semmi térerő

Olyan volt, mintha visszarepültünk volna a '90-es évekbe, miközben a manapság legmenőbb zenekarok játszottak. Szubjektív beszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 17.



A 2020-ban elmaradt összes fesztivál közül a Kolorádó bukta a legnagyobbat a korlátozások miatt, ők ugyanis az eredeti júniusi időpontról először augusztus első felére szervezték át a programot, majd miután a kormány bedobta a hírhedt augusztus 15-i dátumot, másodjára is újraterveztek mindent augusztus utolsó hétvégéjére. Végül azonban ekkor sem tarthatták meg, így több hónapnyi pluszmunkájuk veszett kárba.

Idén már eleve két időpontot hirdettek meg júniusra illetve augusztusra, végül az utóbbi mellett döntöttek, és ekkor végre semmi nem szólt közbe. Ráadásul a nem éppen alacsony jegyárak ellenére a megtelt táblát is kitehették, előbb a bérletek fogytak el, majd az utolsó pillanatban a napijegyek is. Én 2017 után jártam ott újra a két középső napon, ez alapján foglalom össze a benyomásaimat.

A szervezőknek sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk a csodás zöld környezetben található Sztrilich Pál Cserkészparkból: kifejezetten sok programhelyszín volt, a kedvencem az Árok színpad, amit nevéhez méltóan egy hatalmas árok közepén helyeztek el. Minden oldalról körbe lehetett ülni, sőt még a felette átvezető fahídról is sokan nézték a koncerteket. De volt egy DJ-pult az erdő közepén is, ahová egy szűk ösvényen, a fák közül kiszűrődő tört ütemeket követve lehetett odatalálni.

Érdekes módon még napközben, a legfélreesőbb helyszínek sem voltak kihaltak: míg máshol a délutáni sávokban gyakran előfordul, hogy egy zenekar koncertjén alig páran lézengenek, a Kolorádón mindenhol összegyűlt legalább néhány tucat ember, az Árokban a Jazzboist pedig a 17 órai időpont ellenére igazi tömeg hallgatta.

A kijutás is viszonylag egyszerűen ment, bár a Hűvösvölgyből induló különjáratokra gyakran sokat kellett várni, ami főleg napközben, a tűző napon állva nem volt kellemes. Éjjel hazafelé viszont elég jól lekövették a keresletet, a mikrobuszok mellett egy nagy buszt is beállítottak, így negyed óránál sokkal többet akkor sem kellett a megállóban tölteni, ha nagy tömeg gyűlt össze. Más kérdés, hogy a belvárosba visszajutni a bizonytalan csatlakozások miatt akár másfél óráig is eltarthatott.

Beszélni kell a helyszín másik fő sajátosságáról, vagyis arról, hogy szinte egyáltalán nincsen térerő. Ehhez romantikusan is hozzá lehet állni, a hivatalos narratíva is a békebeli kiszakadás-élményre épít, ezzel indokolják, hogy nyilvános wifi sincs a területen. És tényleg semmi probléma azzal, ha a résztvevők legalább ebben a néhány napban nem a telefonjukat nyomkodják.

Az elveszett ismerősöket viszont jóval nehezebb megtalálni így. Persze ki lehet jelölni fix találkozási helyeket és időpontokat, de a buli hevében ezzel együtt bármi közbejöhet. A nagy tömegben pedig akár másodpercek alatt el lehet veszíteni egymást, főleg sötétedés után.

A kompromisszumos megoldás szerintem az lenne, ha mondjuk az infópulthoz telepítenének egy néhány méteres hatósugarú hotspotot, hogy aki keres valakit, ott üzenhessen neki, és viszont.

Ez nem generálna felesleges mobilhasználatot, hiszen csak az menne oda, akinek tényleg szüksége van rá. Azt viszont meg lehetne előzni vele, hogy adott esetben akár órákig tartson, míg az ember megtalálja a barátait, akikkel nem egyszerre érkezett, vagy csak elsodródott tőlük.

A Székelykapu színpad programja nem volt nagy meglepetés, jórészt ugyanazok a zenekarok játszottak rajta a Galaxisoktól a Bohemian Betyarson és a Csaknekedkislányon át a Carson Comáig és a Platon Karataevig, akiket idén nyáron már három-négy másik fesztiválon is láttam.

Az egyetlen külföldi név, a dél-afrikai Alice Phoebe Lou okozta az egyik legpozitívabb csalódást, kis túlzással csak miatta is megérte volna kilátogatni. Eleve elfogult vagyok a női gitáros-énekesekkel, ő pedig nemcsak mint jelenség izgalmas, de még a dalai is jók. Mellesleg úgy tűnt, neki is kifejezetten nagy élmény itt lenni, egy ponton meg is jegyezte, hogy a járvány kezdete óta az első fesztivál, ahol fellép.

Emlékezetes élmény volt még egy fiatal belga zenekar, a Colonel Djafaar, akik négy fúvóssal csináltak óriási hangulatot a Takatttuka színpadnál, gyakorlatilag mindenki táncolt a nézőtéren.

A Run Over Dogs pedig a Keret színpadon tért vissza, ez volt az első fesztiválkoncertjük több mint két éve, és szerencsére ugyanazzal az elementáris lendülettel folytatták, mint ahogy abbahagyták. Bár tavasszal megjelent új lemezük kizárólag lassú és merengős dalokat tartalmaz, még akkor sem ült le a buli, amikor ezeket játszották.

A napközbeni civil felhozatal is kifejezetten erős volt a Kolorádón, több szervezet munkájával is meg lehetett ismerkedni. A Dányon és Bagon tevékenykedő Bagázs Egyesület workshopján például arról volt szó, hogy néz ki egy hétköznap a romatelepen, milyen kihívásokkal kell szembesülni az önkénteseknek és azoknak, akik ott élnek.

A Demokratikus Ifjúságért Alapítvány és a Magyar Helsinki Bizottság jóvoltából a Vox Pop nevű társasjátékot lehetett kipróbálni, melynek célja, hogy a résztvevők a hibás érvelési technikákat kiszűrve megtanuljanak valódi vitákat folytatni fontos társadalmi kérdésekről.

Jelen volt még az Amnesty International, akik főként a kormány homofób törvénye kapcsán tartottak ismeretterjesztő beszélgetéseket, valamint a NANE és a Patent Egyesület, akiknél az egyenlőség és a szexuális kultúra volt a téma.

Talán egy fesztiválon se jártam még, ahol ilyen sok lehetőség lenne a koncertek után tovább veretni akár reggelig. A Székelykapun és az Árokon kívül az összes színpad DJ-pulttá alakult az élő zenei programok végeztével.

A probléma csak annyi, hogy a helyszínek nagyon egysíkúak voltak: nyilván aki jobban benne van az elekronikus zenében, meg tudja különböztetni a műfajokat, aki viszont kevésbé, annak az lehetett a benyomása, hogy mindenhonnan ugyanaz a tuctucc szól.

Nem ártott volna a fentieken kívül egy hagyományosabb bulihelyszín, ahol azoknak az ízlésére is gondolnak, akik kifejezetten a zenekarok miatt váltottak jegyet, és technoklubok vagy goapartyk helyett mondjuk a Budapest Parkba szoktak járni.

A sötétedéskor több helyen is beizzított tábortűz viszont óriási ötlet, nemcsak azért, mert az erdő sajátosságai miatt kifejezetten lehűlt az idő és jól esett odaülni melegedni, hanem önmagában is utánozhatatlan a hangulata – főleg az elején, mielőtt összeesett volna a több méter magas máglya.

A Kolorádó főleg a helyszín miatt különleges fesztivál, más példát nem tudnék mondani, ahol egy erdő közepén hoznak össze ekkora volumenű bulit. Alapesetben jóval több külföldi fellépő szokott lenni, a jelenlegi helyzetben nyilván annak is örülni kell, hogy legalább ennyien el tudtak jönni, és egyébként a magyarok is bőven hozták az elvárható színvonalat.

Szerencsére az időjárásra se lehetett panasz, egy csepp eső sem esett. Ráadásul a fáknak köszönhetően még napközben sem volt kánikula, így hőgutától sem kellett tartani.

Az árak viszont szinte már a Szigetet idézték, egy sör például 750 forint volt, de még nagyobb bűn, hogy ezért csak négy deci járt.

Lehet vitatkozni rajta, arányban áll-e ez az árszínvonal a fesztivál méretével és a programválasztékkal, de igazából nincs sok értelme: egyrészt nagyon nehéz anyagi helyzetből kellett talpra állniuk a szervezőknek, másrészt a teltház is azt igazolta vissza, hogy a látogatóknak így is belefér.

Még több fotót IDE kattintva lehet nézegetni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk