KULT

Fekete Ernő: „A nagyon könnyen készülő dolgok nem szoktak sikerülni”

A Katona József Színház színésze arról is mesélt, miben nem ért egyet Gregor Bernadettel, és miért nehéz színházi színészként filmben szerepelni.


Fekete Ernővel Így vagy tökéletes című filmje sajtóvetítése után beszélgettünk. A filmről készült kritikánk ITT olvasható.

FIGYELEM, A CIKKBEN KISEBB SPOILEREK VANNAK!

– Egy kicsit messzebbről indítanék, ha nem baj. Nagyon kedves színházi emlékem kötődik hozzád. Először a főiskolán láttalak, a Különórában. Emlékezetes osztály volt a Tiétek, nagyon sokan neves színészek lettek közületek. Hogy emlékszel vissza azokra az időkre?

– Én az osztályból azok közé tartozom, akiknek az életében ez volt az egyik legcsodálatosabb négy év. Nem mindenki van így vele. Például Gregor Berni osztálytársam nagyon negatívan szokott nyilatkozni róla, hogy őt mennyire begörcsöltette és tönkretette az a fajta metódus, amivel minket tanítottak.

Nekem is nehéz és küzdelmes volt, de valamelyest felkészített arra a még nehezebb életre, ami aztán jött.

Nagyszerű osztálytársaim voltak, és ha megnézzük a sok éves szórást, tényleg sokan a pályán maradtak. Ha nem is azon a szegmensén a színészetnek, amire annak idején felesküdtünk.

A Külön óra az első komoly színházi feladatom volt. Ascher Tamás rendezte, akivel már találkoztam gimnazistaként, a zalaszentgróti színházi táborban. Abban, hogy a főiskola után az ajánlatok közül a Katona József Színházat választottam, meghatározó volt Ascher Tamás személye és a Különóra próbáinak élménye.

Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy végzősként megkaptam a legjobb alakítás díját a tanár szerepéért.

– A mai napig a Katona tagja vagy. Sosem merült fel 25 év alatt, hogy válts?

– Igazán komolyan nem. Olyan persze előfordult, hogy úgy éreztem, jó lenne más épületbe bejárni, újabb kollégákkal találkozni. De ezeket a kisebb mélypontokat szerencsére mindig megoldotta a színház. Vagy jöttek új emberek, vagy elmentem vendégnek például a Vígszínházba, Nemzeti Színházba, Radnótiba...Mindig értek olyan benyomások, amik helyre tették a Katonában felmerült esetleges hiányérzeteimet. Hűséges típus vagyok.

Az mondjuk egy új dolog, hogy másfél évre szünetelni kényszerültünk a járvány miatt.

Úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz visszamenni évad elején.

– Igaz ami igaz, elég nagyot fordult a világ azóta, hogy befejeztétek ezt a filmet.

– A filmet 2019 augusztusában és kora szeptemberében forgattuk, és 2020 decemberben lett volna a bemutató, ami aztán mostanra csúszott.

– Nemrég láttam egy beszélgetést Bill Nighyval, aki azt mondta, sosem nézi vissza a filmjeit. Ezek szerint Te másképp vagy ezzel, mert láttam, hogy bent ültél a vetítés alatt.

– Egyébként nem nagyon szoktam. Mivel most van ez a sajtó esemény, könnyebb úgy válaszolni a kérdésekre, hogy én is frissen láttam a filmet. De szívem szerint inkább távol maradtam volna. Bár kétségtelen, hogy olyasmik is feltűntek, amik korábban nem. Talán az segít, ha többször megnézed, sokadszor megbocsátóbb vagy magaddal szemben.

Az így vagy tökéletest eddig kétszer láttam. Még nem vagyok mindennel elégedett, de a harmadik nézéssel azért még várok.

– Olyan akkor nem lehetséges, hogy a saját filmedet csak nézőként lásd?

– Úgy, mint egy egyszerű néző, úgy soha. Az a szerencse, hogy ebben a filmben is vannak olyan részek, amikben nem szerepelek. Például a közepe felé van egy húsz-huszonöt perces részlet, Thuróczy Szabolcsék jelenetével.

Emlékszem, ott már az első nézéskor is megkönnyebbülten hátradőltem, hogy most egy ideig nyugodtan nézhetem.

– Van olyan kollégád, aki azt mondja, minden filmszerepet el kell vállalni, mert Magyarországon kevés film készül ahhoz, hogy válogatni lehessen. Egy másik kollégád viszont azt nyilatkozta nekem, hogy ő igenis megválogatja, mire mond igent. Te népszerű színész vagy, van egy előzetes érték-, vagy szempontrendszered, ami alapján elfogadsz vagy elutasítasz egy ilyen felkérést?

– Annyira azért nem vagyok népszerű. Inkább a színházba járók ismernek. Azzal a kollégával értek egyet, aki azt mondta, hogy

Magyarországon ha egy színészt megkeresnek egy filmszereppel, akkor nagyon örül, és drukkol azért, hogy jó legyen a forgatókönyv és a belőle készülő film is.

Olyan volt, hogy valahogy nem jött össze egy munka, mert nem értem rá, vagy nem adott ki a színház arra az időre, és miután elkészült a film, azt mondtam, lehet, nem is baj, mert kínosan éreztem volna magam, ha benne vagyok. De az még sosem fordult elő, hogy én utasítottam volna el valamit, mert nem tetszik, és remélem, nem is kerülök ilyen helyzetbe.

Az Így vagy tökéletesnek szerencsére a forgatókönyve is tetszett. Bár bizonyos mondatokat átírtunk a forgatáson, és Csaba, a forgatókönyvíró és Péter, a rendező is nyitottak voltak minden jó és kevésbé jó színészi javaslatra. Meghallgatták az esetleges panaszainkat, és sokszor módosítottak a kedvünkért.

– Nagyon más egy filmforgatás, mint egy színházi szerepre felkészülni, és abban játszani?

– Teljesen más. Én színházban szocializálódtam, nekem a film a szokatlan közeg. A színház alapos, elnyúló, elmélyülő munka két hónapon keresztül, sőt, még az előadások alatt is készül tulajdonképpen. A tizedik előadásig mindenképp, de igazán kiforrottá a harmincadik előadás körül válik. Ráadásul valahogy időrendben történik a dolog. Megismerkedünk, elmélyülünk, kipróbálunk valamit... Ha valami nem sikerül, ki lehet javítani, vagy ha új gondolatom támad a szereppel kapcsolatban, akkor kipróbálhatom.

A film egészen más. Ott értelemszerűen az kerül a filmbe, ami akkor és ott a legjobb felvétel lett. Utána már nem lehet mit csinálni, el kell fogadni. És egyáltalán nem kronologikus. Például most, hogy újra néztem, eszembe jutott, hogy a vége felé lévő nagy jelenet, amit a Pesti Magyar Színház előtt forgattunk, az a 27 forgatási napomból a harmadikon forgott.

Az első napon azt vettük fel, amikor a könyvesboltban lelökdösöm a könyveket. Az még nem volt nehéz. De már a második napon el kellett mondania Mártának a nagymonológot a rákos betegéről, amikor a kórházi emlékeinket elevenítjük fel.

Ez nekem, aki a színházhoz szoktam, hogy úgy mondjam nem otthonos.

– Nem tudsz folyamatában megérkezni arra a lélektani pontra...

– Igen, és lehet, hogy az a 25 nap forgatás kellett volna előtte, hogy meglegyen valami fáradt letisztultság. De sajnos ez ilyen, a helyszínegyeztetések döntik el a felvétel sorrendjét, semmi köze a történet kronológiájához, meg a színészek állapotához.

– Mit szeretsz? Ha egy szerep olyan, mintha rád írták volna? Vagy jobban vonz a kihívás, amikor teljesen át kell alakulnod?

– Amikor az ember elolvas valamit, és úgy érzi, hogy na, ez olyan, mintha én lennék, akkor megörül. Nem is kell sok mindent csinálni, csak adom magam. De én már többször tapasztaltam, hogy ez csapda.

A nagyon könnyen készülő dolgok nem szoktak sikerülni. Ha úgy érzed valamiről, hogy az a tied, akkor is muszáj keresni benne a feladatokat, a munkát bele kell tenni.

Ugyanakkor ritkán kap az ember olyan szerepet színházban vagy filmben, ami nagyon más, mint a személyisége. Az a fajta pedagógiai szereposztás, hogy nézzük meg, milyen lenne az illető egészen más szerepkörben, előfordul, de nagyon ritka.

– Ha kicsit mégis megpróbálsz elvonatkoztatni a saját szereplésedtől, összességében tetszik a film?

– Igen, határozottan. Két-három olyan pont van, amire azt mondom, hogy talán máshogyan csináltam volna. Önmagammal persze rengeteg bajom van, de azt majd megoldom. Összességében elégedett vagyok. És őszintén ajánlom mindenkinek.

– Min dolgozol most, miben láthatunk a közeljövőben?

– Szeptember elején folytatjuk a Kamrában, amit tavaly elkezdtünk, Tarnóczi Jakab rendezésében az Isten, Haza, Család című produkciót, aminek decemberben lett volna a bemutatója. De az évad során több premierem is lesz a Katonában, többek között Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendezéseiben.

Filmről most nem tudok, járok castingokra, és bízom benne, ahogy ennél a filmnél is annak idején, megkapom a szerepet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk