SIKERSZTORIK

Egy 21. századi reneszánsz ember kaleidoszkópja – beszélgetés Márta Istvánnal

Szerzői esttel köszöntik a Magyar Zene Házában 70. születésnapja alkalmából az Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerzőt, a kapolcsi Művészetek Völgye megálmodóját. Zenéről, színházról és a fesztiválról is kérdeztük.

Szöveg: Göbölyös N. László - fotók: Bublik Róbert, Váraljai Szandra - szmo.hu
2022. október 07.

Itt ülünk egy nagyvárosi kávézóban egy alkotóval, akit ha összekötnének a magyar áramellátó hálózattal, nem kellene energiagondoktól tartanunk. A magyar művészeti élet reneszánsz emberével, a muzsikussal, zeneszerzővel, színházigazgatóval és nem utolsósorban a kapolcsi Művészetek Völgye megálmodójával, Márta Istvánnal beszélgetünk, akit október 11-én, 70. születésnapja alkalmából koncerttel köszöntenek a Magyar Zene Házában.

– Igazából metronómod már június 14-én elütötte a hetvenet, vagyis az Ikrek havában jöttél a világra. Az e jegyben születettekre mondják, hogy földön járók, racionálisak, de egyben szabad szelleműek és kreatívak is. Nagyon is rád illenek ezek a tulajdonságok.

– Rácz Zoltán, az Amadinda együttes vezetője tavaly emlékeztetett, hogy az idén 70 éves leszek, és ő vetette fel a szerzői est ötletét is. Ami a kettősséget illeti, én inkább azt érzem, hogy permanensen úton vagyok már gyerekkorom óta, amelyek ráadásul többirányúak is. Voltak köztük zsákutcák, de nem rogytam tőlük össze, tapasztalatoknak fogtam fel őket, és elkezdtem újabb és újabb dolgokat csinálni. Egy ilyen életpályán, ha elértem valamit, természetesen nemcsak az én érdemem, hanem azoké is, akikkel hosszabb-rövidebb időre találkoztam, dolgoztam, barátkoztam.

– Kezdve a rendkívül színes zenei világgal…

– Én akkoriban jártam a Konzervatóriumba, az 1970-es évek elején, amikor az egyébként nagyra becsült zeneszerzés tanárom azt mondta: „Pista, választanod kéne, vagy a beat-zene, vagy a komolyzene.” Mert akkor én már a Zé-Gé (Zenei Gimnázium) zenekarában játszottam Várkonyi Mátyással. Gitároztam, basszusoztam, zongoráztam, és amatőr együttesek alapítója is voltam. Közben pedig, mint afféle Iker, a másik énemmel elsajátítottam a klasszikus zeneszerzés alapjait. Ez idő tájt berántott magával a színház is. Szikora Jánossal és Szkárosi Endrével Brobo néven alakítottunk egy „független színházat”, amelyben nagyon kegyetlenek voltunk magunkhoz és a közönséghez is. Később a Thália Színházban, és a 25. Színházban már komolyabban részt vettem, mint zenész, zenei rendező. Dolgozhattam Kazimir Károllyal, Jancsó Miklóssal, részt vehettem kísérleteikben, és láttam, hogy léteznek az akkori konzervatívakon túl is színházak. A zenére visszatérve: volt a kortárs zenének egy „mainstream” irányzata, amelyet tanáraink is műveltek, többen egészen kiválóan. De közben megjelent a világban a „repetitív”, vagy „minimál” zene, ami főleg az egyetemisták, fiatal értelmiségiek között lett népszerű.

– Mindeközben várt az „éjszakai élet” is.

– Az akkori kevés „alternatív” hely egyike volt a Fiatal Művészek Klubja, ahol minden harmadik ember „megfigyelő” volt, de az a szellemi pezsgés, a filmesektől a költőkig hihetetlen volt. Itt a zenei szekciót vezettem. Talán az Egyetemi Színpad és a Közgáz Klub volt még hasonló. Szkárosival és Bernáth(y) Sándorral avantgard produkciókat csináltunk Budapesten, Szegeden, Miskolcon.

– „Mélyvízi életforma volt” – ahogy Cseh Tamás énekelte.

– Vele is sokszor „kereszteződtek” útjaink kezdve egészen a 25. Színháztól. Kísértem Tamást zongorán, én szerveztem 1990-ben az ő első erdélyi turnéját, majd a Kapolcson vettük fel az Új dalok című lemezét. Kevesen tudják, hogy egy kicsit az én kezem is benne volt abba, hogy újra összejöjjenek Bereményi Gézával. Berendeztem a házunk pajtáját hangstúdiónak. Géza az udvarunkon írta a verseket, és ha Tamásnak hajnali 1 órakor volt kedve felénekelni egy dalt, akkor bekapcsoltuk a felvevőt.

– A Zeneakadémián pedig megjelent egy fiatalember egy furcsa hangszerrel, egy tekerőlanttal.

– Mandel Róbertnek hívták, és felvetette, hogy csináljunk egy régizenei együttest. Így született meg a Mandel Quartet. Egy újabb út volt számomra a középkori, a reneszánsz és a korabarokk zene. Csembalóztam és ütőhangszereztem. Remek közösség is volt az együttes. A közönség számára is élvezhetően szólaltattuk meg a historikus zenéket, ráadásul bejárhattuk vele a fél világot. Többször is turnéztunk Európában, de voltunk Brazíliában, Mexikóban, az Egyesült Államokban, sőt, meghívtak bennünket 1985-ben a moszkvai Világifjúsági Találkozóra, de ott végül is nem léphettünk fel…

– 180-as csoport, Kronos Quartet, filmzenék, Hobo József Attila-estje... felsorolni is nehéz kalandozásaidat. Mi az, ami Téged megragad egy új dologban, és azt mondod rá, igen, vágjunk bele?

– Fontos, hogy kitől jön a felkérés. Fontos, hogy ismerjem az előadót, vagy az előadó csoportot. Ha volt rá lehetőségem, úgy dolgoztam, hogy együtt alakítsuk a művet. Így folyt a munka a 180-as csoportnál is. Mindig hagyok a kompozíciókban szabadságot, amely persze kockázatos is lehet. A Kronost először csak lemezekről ismertem, és egészen elképesztőnek tartottam azt a minőséget és dinamikát, amit produkáltak. Nagyra tartottam a kortárs zene melletti elkötelezettségüket. A megtisztelő felkérés után háromnegyed évig egy hangot nem tudtam leírni, mert bekattant, hogy „Beethoven, Mozart és Bartók után nem illik vonósnégyest írni.” Végül sikerült és sok kvartett játssza azóta is világszerte. Hobót ismertem, kedveltem, és bár a Hobo Blues Band egészen más stílus volt, Laci viszont rendkívül nyitott és annyira kitartó tud lenni a munkában, hogy nekiláttunk. A Magyarország messzire van című József Attila-lemezen van két olyan ütem, amely miatt be kellett őt zárnom a stúdióba és nem engedtem ki, amíg azt nem tudta elénekelni…

– Ugyanez az igényed a színházban is.

– Fontos volt a társulat, mert egy évadot kellett megkomponálnom a színészekre, dramaturgokra, rendezőkre. Egy színház működése is olyan, mint egy partitúra, csak nem hangokkal kell dolgozni. Tulajdonképpen egy fesztivál szervezésének is megvan a maga partitúrája: sokféle dolgot kell koordinálni, harmonizálni, hogy az egész egy kompozícióvá álljon össze.

– Ráadásul egy jó fesztivál egy folyamatosan mozgásban lévő mű.

– Én a Művészetek Völgyében azt vallottam: ha az egész rutinná és kényszeres gazdasági vállalkozássá válik, akkor abba kell hagyni. Ezért folyamatosan megkeserítettem a magam és kollégáim, barátaim életét, mert újabb és újabb ötletekkel jöttem elő és szinte lehetetlen megvalósíthatatlan dolgokat, álmokat valósítottunk meg. Sajnos az egykori „tettestársak”, ahogy Galkó Balázs mondta, egyre fogynak.

– A szerzői esten azért többen is ott lesznek.

– A Mandel Quartettel 15 éve nem játszottunk együtt. Vagy itt lesz Dés László, akivel 1984-ben készítettük Kapolcson a Támad a szél című lemezt. Emlékszem, Laci kérdezte, hogy hol a kotta? Este kimentünk a patakhoz, amelynek csobogására Laci élete egyik legszebb szólóját játszotta. Ugyanennél a lemeznél Török Ádámnak a monostorapáti fatelepnél a fűrészek adták az alapritmust. Cseh Tamást arra kértem, hogy menjen fel az evangélikus templom tornyába és ott énekeljen el egy zsoltárt, mi pedig alulról vettük puskamikrofonokkal. Ott állt a fél falu és nem értették, hogy miről van szó. Az egész lemez ilyen mozaikokból állt.

Mindezek szöges ellentétben álltak a Zeneakadémián tanultakkal. De azt sem tagadom meg.

Annak idején diplomamunkaként kellett írni Bach stílusában egy fúgát. Az egyik legnehezebb, legszigorúbb szabályú műfaj, amelyet a barokk szerzők anyanyelvi szinten tudtak. Nekünk, „korcs” utódoknak ez már nem ilyen egyszerű. Írtam egy kettős fúgát, amit alig tudtam elzongorázni. Meghívtam az estre Boros Misit, mert ő biztosan jobban eljátssza, de hogy tovább játsszunk az idővel, írtam neki hálából egy utójátékot hozzá.

– Színházi múltad is megérdemli, hogy felidézzük.

– A Zeneakadémiáról átjártam a Színművészeti Főiskolára és jó kapcsolatba kerültem a leendő színészekkel, rendezőkkel. Vizsgadarabokhoz írtam zenét Szikora Jánosnak, Ács Jánosnak, Csiszár Imrének. Mire mindannyian végeztünk, olyan erős szálak alakultak ki, amelyek később gyümölcsözőnek bizonyultak. Miattuk is dolgozhattam később az ország szinte minden színházában.

Igyekeztem tanulni; nemcsak a színészeket figyeltem, hanem a díszletezőket, a színpadmestereket, a világosítókat is.Kezdtem magam nagyon otthon érezni a színházban, és bár színész nem akartam lenni, a rendezés viszont el kezdett érdekelni.

A Meczner János vezette Arany János Színház stúdiószínpadán megrendeztem két egyfelvonásost, egy Alekszander Blok-komédiát, és Federico García Lorca Don Perlinpimét, ráadásul dramaturgiailag összefűztem őket és a zenét is én írtam hozzá. Ezek után Balikó Tamás keresett meg Pécsről, aki hihetetlen bizalommal nagyszínpadot kínált nekem. Először a Kabaréra, majd a sikerre való tekintettel a következő évadban a Hegedűs a háztetőn-re kért fel. Amikor 1998-ban kiírták a pályázatot az Új Színházra, Ács János művészeti vezetővel együtt jelentkeztünk. Olyan nagyszerű színészeket sikerült szerződtetnem, s, mint például Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Ráckevei Anna, Hirtling István, Eperjes Károly. Tizenkét év alatt 99 bemutatót tartottunk, számos magyar darabot is műsorra tűztünk, helyet adtunk a hazatérő Halász Péter kísérleti színházának, de rendezett nálunk Szinetár Miklós és Vidnyánszky Attila is. Közben megjelentettem a színház épületének és társulatainak teljes történetét az 1907-ben nyílt Parisiana mulatótól az Új Színházig, amelynek megírására Gajdó Tamás színháztörténészt kértem fel.

– Kapolcsi „szerelmi történeted” lassan 40 éve tart. Mely pillanatok maradtak meg a legjobban a szívedben a Művészetek Völgyéből?

– 25 évig vezettem a nyitott, kísérletező fesztivált. Lehetetlen válogatni a több ezer, félig igaz, majd legendává is vált történetből. Ezek valóságos novellák, amiket meg kellene írni. A szenegáli táncosoktól a pándi nyugdíjas asszonyszínházon át Kocsis Zoltánig, Schilling Árpád Krétaköréig több ezer előadót léptettünk fel, és akkor nem beszéltem a képzőművészekről, azokról a szellemi körökről, akik csatlakoztak. Hobó, Cseh Tamás mindig velünk volt, a beregszászi Illyés Gyula Színház öt éven át talált otthonra Kapolcson. Emlékszem, amikor a kis Vidnyánszky hordozta a díszletelemeket a Gástya színpadunknál. Eljött a szardíniai Pinuccio Sciola zenélő szobraival, amelyeken koncerteztünk is. A vigándpetendi katolikus templomban adtuk elő Erik Satie Vexation című darabját, amely 24 óra hosszat tart. Engedélyt kértem rá Sanyi plébánostól, hogy nem túl frivol-e, de azt mondta rá, hogy ez egy meditációs zene, játszhatjuk persze. Tartottunk ökumenikus istentiszteleteket, alkalmat teremtettünk, hogy a különböző vallások hívei találkozzanak.

– És a számtalan helyszín…

– ...amit kitaláltam és el is neveztük őket, mint a Sédányt, a Malomsziget színpadot, a Kőfejtőt Öcsön, a Tókertet Petenden, a Klastrom színpadot Dörögdön …ezek az emlékek most már fent vannak a Molnár Ház emeleti archívumában, folyik a digitalizálás. Rengeteg filmfelvétel is készült. A Szent László gimnázium média szakosai három éven át videó-híradókat készítettek, az ő sajátos fiatal szemszögükből, ami egész más volt, mint ahogyan én láttam, vagy szerettem volna látni a fesztivált. És ott voltak a könyvek, kiadványok, a Völgyfutárból 72 szám jelent meg a print időszakban. A 2009-es leállás után megszüntettem a nagy helyszíneket, kitaláltam az udvaros szisztémát: egy-egy udvar egy előadóé és szellemi holdudvaráé lett. Palya Beát a Művészetek Hölgyévé neveztem ki, udvara reggeltől éjszakáig pörgött… És a közösségi élmények a faluban! Sok mindent megmutattunk a kreatív csapatunkkal, mindig beengedtük az új ötleteket, nem zárkóztunk el semmi elől, és tudtunk nevetni, még önmagunkon is.

Persze voltak akadályok, az időjárási viszontagságok - volt, hogy 8 napig 34 fok volt, máskor meg folyamatosan zuhogott az eső – nem volt infrastruktúra, de hihetetlen jókedvvel, akarattal, összefogva csináltuk az egészet. Volt, hogy a színpadmesterünk, aki nagyon erős ember volt, észrevette egy táncprodukció közben süllyed a színpad, és a vállával tartotta meg, mint egy modern Atlasz…

Egyszer a Klastrom színpadon a Merlin-kommandó előadása közben elment az áram az egész környéken. Bár az előadás hang és fény nélkül ment tovább, de 10 perc múlva visszajött az áram, de az egész környéken csak ott és miattunk! Máig nem tudjuk, hogy ki intézte el. Szerettek bennünket. Egyszer elkaptunk néhány jegyhamisító srácot, akiknek az lett a büntetésük, hogy nekik kellett a Völgyfutárt árulniuk. Nem sokkal később a tévében láttam, hogy Jegyhamisítók néven zenekart alapítottak... Én 2014-ben befejeztem az aktív szervezést, csináltam azóta több fesztivált, például Kapolcson a 9-14 éves fiataloknak szóló tehetségkutató-fejlesztő Kapolcska összművészeti tábort és kisfesztivált.

– Kapolcs részt vesz a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 programban. Máris elindult az Eger-víz patakművészeti Őrség…

– Amikor 1989. április 1-jén, a bolondok napján megalapítottuk a faluval a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet, inkább a kultúra felé mentünk el. Mostanában azonban egyre többet foglalkozik az egyesület a tájőrzéssel. Éppen egy hete takarítottuk a patak körüli szemetet, ami a Művészetek Völgye során keletkezett. A patak nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is fontos meghatározó eleme a tájnak, 13 településen halad át Nagyvázsonytól Szigligetig. Én egész életemben élővíz-őrült voltam. Bárhol jártam a világon, mindenütt kerestem ezeket a vizeket. Ha lehetett, meg is fürödtem bennük. Ez már gyerekkoromban kezdődött a svábhegyi Mátyás király-forrással.

A patakművészeti őrség arról szól, hogy a művészet erejével hívjuk fel a figyelmet: miért fontos most és miért lesz fontos a jövőben az élő víz.

Jövőre lesz egy rendezvénysorozatunk Eger-víz Napok címen, amit elkezdünk tavasszal Nagyvázsonyban és ősszel befejezünk Szigligeten. Minden esemény a vízhez fog kötődni. Ezenkívül nyolc „land-art” kiállítást szervezünk, tájművészeti ösvényt hozunk létre. A Balaton-felvidék Nemzeti Park fotósa megörökíti a patak négy évszakát. Nemcsak a szépségeket, hanem az anomáliákat is. Lesz a programnak edukációs része is, három iskolában fogunk előadásokat tartani a helyi értékek megismeréséről és megőrzéséről. Csodálatos ez a környék és nagyon kell vigyázni, hogy ez az arculat, amit évszázadokon keresztül sikerült megtartani, ne vesszen el. És máris elindult számomra egy újabb út…

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

SIKERSZTORIK

Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának

Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

Kapcsolódó

„A minőségi csokoládéhoz elég három alapanyag” – Gyöngyvér a világ legjobb ültetvényein leste el a kakaóbab feldolgozásának trükkjeit

Hobbinak indult Sára-Gulyás Gyöngyvérnél a csokikészítés, azóta viszont csak ebből él. Extrém bonbonjaival világversenyeken szerzett érmei neki csak a hitelességhez kellettek, és igazán a csokikészítő workshopok éltetik.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.

Malinovszki András / Fotó: Kecskeméti Televízió - szmo.hu
2024. augusztus 05.

Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Tanárnak nézték az osztálytársai az ország legidősebb, 71 éves frissdiplomását

Szegedi Dezsőt 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára is.

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

A 71 éves Szegedi arról is mesélt a tévécsatornának, hogy milyenek voltak az egyetemi évek, amit ráadásul nappali tagozaton végzett el.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

"Első szemeszter, első óra. Mentem a folyosón végig, és fiatalok nézték, hogy ki ez az öreg és következő: jónapot tanár úr, azt hitték, hogy tanár vagyok"

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

Kapcsolódó

1500 tanár dolgozhat diploma nélkül a közoktatásban

A Népszava mindezt abból a válaszból számolta ki, amit Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára adott Kanász-Nagy Máté országgyűlési képviselő (LMP) írásbeli kérdésére.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Megvan a következő magyar űrhajós, az autóiparból emelkedik a csillagok közé Kapu Tibor

44 évvel Farkas Bertalan után megvan a következő magyar űrhajós. Nemsokára a NASA-nál fejezi be kiképzését Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

A kiválasztott Kapu Tibor 32 éves gépészmérnök, aki eddig leginkább az autóiparban dolgozott, és főleg akkumulátor-fejlesztéssel foglalkozott.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Kapcsolódó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk