Hollywoodban tárultak ki az érzékelés kapui – Doors-koncertklasszikus jön az Urániába
Különleges élményre számíthatnak Jim Morrisonnak és társainak több nemzedékbeli rajongói május 25-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban: ekkor mutatják be a The Doors Live At The Hollywood Bowl néven elhíresült előadását, amely az egyetlen teljes egészében hangban és képben fennmaradt koncert az 60-as évek amerikai undergroundjának legnagyobb hatású bandájától.
A felvétel olyan pillanatban készült, amikor a Doors – az énekes-dalszerző-költő Jim Morrison, a billentyűs Ray Manzarek, a gitáros Robbie Krieger és a dobos Densmore – dicsősége és formája csúcsán volt.
1967 elején rúgták be a rockvilág kapuját első, The Doors című albumukkal, rajta olyan klasszikusokkal, mint a Light My Fire és a The End, amelynek „Ödipusz-komplexusos” sorai miatt fél évvel korábban kirúgták őket Los Angeles-i törzshely-klubjukból, a Whiskey-A-Go-Go-ból, és amelyre rögtön rácsapott a zenebiznisz és a Doors lett az Elektra lemezcég vezérhajója. Még 1967-ben megjelent a folytatás, a Strange Days, rajta a When The Music’s Overrel, amelynek az egész világrend elleni szövege, és főleg egyik sora – We want the world and we want it now (Ide a világot és a most!) – tökéletes felelet volt a háború- és establishment-ellenes ifjúsági mozgalmak követeléseire.
És két nappal a koncert előtt jelent meg a harmadik album, a Waiting For The Sun, amelyről nagy botrányt okozott a The Unknown Soldier című dal, a hozzá készült promóciós film (mai kifejezéssel: klip), amelyet maga Morrison rendezett. Ez a durván cinikus háborúellenes tiltakozás különösen mellbevágó volt egy olyan fiatalembertől, akinek apja négycsillagos tábornokként, a vietnami háború eszkalációját kirobbantó 1964-es Tonkini-öbölbeli incidens stratégiai tervezője volt… (Egy apró adalék: Morrison és Francis Ford Coppola évfolyamtársak voltak a UCLA egyetem filmes szakán, és Coppola már 1968-ban szerette volna megcsinálni az Apokalipszis, most című filmjét, és Marlon Brando szerepét éppen Jim kapta volna meg...)
Közben már túl voltak egy rendőrségi afféron is: 1967. december 9-én New Havenben Jim még a koncert előtt összeszólalkozott egy rendőrrel, aki gázspray-vel lefújta őt. Morrison pedig a koncert közben elmesélte a sztorit, és megpróbálta a zsarut nyilvánosan nevetségessé tenni. Végül őt vitték le bilincsbe verve a színpadról…
A Doorsszal nemcsak Morrison provokatív és gyakran szürreális versei jelentettek új hangot a műfajban, hanem a zenéjük is, amelynek vegyületében a blues, a jazz, a klasszikus és néha az avantgárd is helyet kapott.
Mindehhez járult Morrison karizmatikus egyénisége, aki külsejében is egyesítette a „görög félisten” és egy dekadens költő imázsát.
Tudott úgy énekelni, mint a legfésültebb amerikai táncdalénekesek, de úgy is, mint egy utolsó külvárosi kocsmatöltelék. A színpadon különleges szuggesztivitás áradt belőle, valami nagyon mocskos erotika, miközben a dalokat gyakran bélelte ki oda nem illő verstöredékeivel, vagy egyszerűen megváltoztatta saját szövegeit. Közben szavakban és testbeszédben remekül is tudott kommunikálni a közönséggel. Társai később sokszor elmondták, hogy sosem tudták előre, hogy Jim mit fog kitalálni koncert közben – ez persze függött az énekes alkoholszintjétől is, igaz, nem ettől volt zseniális. Élményszámba mentek interjúi is, amelyekből kiderült rendkívüli műveltsége, olvasottsága, gyakran mondott olyan „bölcsességeket”, amelyeket aztán úton-útfélen idéztek, mint például a „tekintsetek minket erotikus politikusoknak”, de előfordult az is, hogy szándékosan hülyének nézte a riportert, aki ezt többnyire nem is vette észre.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak Morrisonnak tulajdonítanánk a Doors maradandóságát, hiszen Manzarek, Krieger és Densmore kiváló zenészek voltak, és éppen a négyük közötti alkímia adta az együttes erejét.
A Hollywood Bowlban tartott koncerten a Doors minden erénye kijön, a feszes zenétől, Manzarek és főleg Krieger kitűnő szólóitól Morrison előadói remekléseiig. Mindenkit meglepnek azzal, hogy a When The Music’s Overrel kezdenek, hallunk részleteket egyik legnagyobb költeményéből, a The Celebration of The Lizard-ból, van egy pompás Light My Fire, ahol a zenészek viszik a prímet, mert Jim már kezdte unni „a nagy slágert”. A The Unknown Soldierben Morrison előadja saját kivégzését, a The Endet pedig addig nem hallott történetekkel egészíti ki, miközben játszani kezd a színpadon egy szöcskével, és az apagyilkos-vérfertőző részt is némileg ironikussá teszi. Ezt tartják a darab valaha elhangzott legjobb változatának.
„Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek”
– ez a William Blake-sor ihlette a zenekar nevét és programját. Kétségtelen, hogy a Doors-mítoszhoz hozzájárult Morrison 1971-es máig nem tisztázott halála (vagy eltűnése?), de ötven év után már aligha lehetne eladni ezzel a zenekar életművét, amelyből sokan merítettek, de utánozni senki sem merte...
