KULT

Premier: Himnusz-átdolgozást készített az Aranyakkord – „Tisztelegni szeretnénk az eredeti előtt, nem leváltani”

Az Aranyakkord, vagyis Kiss Tibi és zenésztársai a Himnusz évében egy jóval vidámabb hangvételű újraértelmezéssel álltak elő, amiben még gospelkórus is helyet kapott. A dal és a videoklip megjelenését április 11-re, a Magyar Költészet Napjára időzítették.


A zenekar 2018-ban alakult Kiss Tibi (Quimby) és Vastag Gábor „Vasti” (A Kutya Vacsorája) duójaként. Saját bevallásuk szerint egyfajta „dalkeltetőnek” szánták olyan ötletek számára, amelyek nem illettek fő projektjeik profiljába. A csapathoz később Gábor Andor „UFO” is csatlakozott ütőhangszeresként, így most már hárman lépnek fel és alkotnak.

Legújabb daluk egy rendhagyó szerzemény: a magyar Himnuszhoz készítettek sajátos hangvételű, az eredetinél gyorsabb tempójú parafrázist. Ennek születéséről mesélnek az alábbiakban, és válaszolnak arra a megkerülhetetlen kérdésre is, miszerint a mai átpolitizált közhangulatban szabad-e ilyet egyáltalán?

Íme a dal és a hozzá készült hangulatklip:


Egy rúd kolbász landolt a színpadon

A dal alapötlete 2019 tavaszán, az első amerikai turnéjuk során született, ahol a közönség közel háromnegyede kivándorolt, vagy már ott született magyarokból állt. A Balaton vagy Az én Budapestem című számok hallatán a közönség tagjai közül többen elsírták magukat, érezni lehetett, hogy megdobbant a magyar szív – idézik fel.

„Amikor Seattle-ben játszottunk, egy bácsi a koncert végén felhajított egy rúd kolbászt a színpadra, mondván, ő ezt tudja ajándékba adni az élményért cserébe” – emlékszik vissza Vastag Gábor.

Erős emlékként maradt meg bennük az is, amikor egy idős néni az arizonai Phoenixben tartott koncert előtt megkérdezte őket, nem tudnák-e eljátszani a „Hazám, hazám”-at. Próba nélkül ezt nem merték bevállalni, de ugyanannak az évnek az őszén ismét mentek amerikai turnéra, és ennek kapcsán felmerült, hogy kellene vinniük valami igazán hazait. Zenészek lévén adta magát a gondolat, hogy egy dal legyen az.

Ez volt az egyik közvetlen ihletforrás, a másik pedig Tibi édesapja, Kiss Kálmán, aki magyar-történelem szakos tanárként és költőként nagyon sokat foglalkozott a Himnusszal, még egy epilógus megírására is ihlette. Apa és fia is sokat beszélgettek róla, ami szintén inspiráló volt.

„Ilyen előzmények után egyszer csak leültem egy bárszékre a gitárommal a régi próbatermünkben, elkezdtem játszani, és szinte azonnal kigurult a dal. Ráénekeltem a Himnusz szövegét, ami szintén magától értetődőnek tűnt, és ott helyben elhatároztuk, hogy ezt visszük el magunkkal Amerikába” – meséli Tibi.

Az első versszak mellett a negyedik első felét, illetve az ötödik második felét emelték át. A frontember szerint valahogy azonnal ezek a szövegrészek ugrottak be neki, mint amelyek illenek egy popdal keretei közé.

A 2019-es amerikai őszi turné állomásain végig játszották, óriási sikerrel. Az amerikai ősbemutatón szerzett élmények ihlették a gospelkórust is, amely végül bekerült a stúdióverzióba. 2019 végén tartottak egy közös karácsonyi bulit és örömzenélést, ennek keretében rögzítettek is egy verziót, amely mostanáig a fiókban hevert, és a stabil koncertprogramnak sem volt része. Idén, a Himnusz 200 éves évfordulója alkalmából jelenik meg a végleges verzió.

Fotó: sinco

Szabad ilyet egyáltalán?

A zenekar tagjai szerint nagyon fontos, hogy ne keverjük össze ezt a dalt az eredeti Himnusszal, Erkel Ferenc zeneművével. Ezért is nevezték el úgy, hogy A Himnusz után szabadon: voltaképpen Kölcsey Ferenc versének újragondolásaként, alternatív megzenésítéseként tekintenek rá.

A dal hangulata az eredeti mélabússal szemben kifejezetten vidám, de ezt egyáltalán nem érzik gondnak vagy szentségtörésnek.

„A Himnuszról fontos tudni, hogy a megzenésítés egy pályázatra született, így már eredetileg is több alternatív verzió benne volt a kalapban. Tibi apukájával sokat beszélgettünk arról, hogy a Himnusz eredeti tempója verbunkosabb, pattogósabb, mint amit ma ismerünk. Maga a szöveg is ilyen tempóra passzol inkább” – hangsúlyozza Gábor Andor.

Elmondta, hogy nagyon sok, szinte civakodásig fajuló beszélgetésük volt azzal kapcsolatban, „bevállalják-e” a dalt. Végül azonban mindig arra jutottak, hogy az igazi probléma nem más, mint az ország óriási megosztottsága. „Bármerre mész, feszültséget találsz, egyfajta negatív vibe vesz körül. Pedig annyira jó lenne egyszerűen csak elfogadónak lenni és örülni valaminek, hátsó szándék nélkül…”

Tibi a következőket fűzi hozzá a fentiekhez:

„Nagyon érdekes, hogy a születésekor ez egy színtiszta, egyszerű, spontán örömből kigurult dalocska volt, és csak utána kezdtünk el mi is azon gondolkodni az enyhén megbetegített felnőtt agyunkkal, lehet-e ilyet egyáltalán… Ebből is látszik, hogy mindenbe beleivódott manapság a politika, és utólag annak is elveszi az ártatlanságát, ami egyáltalán nem lenne erre hivatott.

Vajon hogyan lehetne bármit is alkotni, ha folyton ilyen fejjel gondolkodnánk? Akkor gyakorlatilag a 3T, a Tiltott-Tűrt-Támogatott művek korszakához térnénk vissza. Ha azért nem írsz meg egy dalt, vagy festesz meg egy képet, mert előre félsz a lehetséges reakcióktól, az nem más, mint cenzúra, még ha öncenzúra is.”

Fotó: sinco

Ünnepnapokon kívül is meg lehet hallgatni

Gábor Andor szerint ha akár csak egy olyan ember is lesz, aki könnyebben be tudja fogadni ebben a verzióban akár a szöveget, akár az általa közvetített, pozitív értelemben vett magyarságtudatot, már megérte.

Ahogy Vasti fogalmaz, ez egy olyan átdolgozás, amit ünnepnapokon kívül is meg lehet hallgatni. „Ha belegondolunk, az eredeti Himnusszal ezt gyakorlatilag soha nem tesszük meg, pedig megérdemelné. A mi verziónk erre talán alkalmasabb: akár egy sima hétköznapon, mondjuk munkába menet is ugyanannyira érvényes.”

A dal végén, a kórus után Tibi édesapja szavalja el a már említett, általa írt sorokat. Ő is eljött annak idején arra a bizonyos házibuli-hangulatú karácsonyi jammelésre, és ha már ott volt, elmondta ezt a néhány sort. Ezzel együtt lesz egy pozitív végkicsengése az egész dalnak: érdemes inkább felemelni a fejedet ahelyett, hogy folyton lefelé lógatnád.

„Zeneileg együtt táncol a klasszicizáló és a népzenei világ. Utóbbit erősíti a gospeles rész mellett Szabó Attila hegedűjátéka is. Vannak benne bluesos motívumok is, összességében mégis nagyon magyarnak érzem” – összegez a frontember.

A közreműködők teljes listája a következő:

Kiss Tibor – gitár, ének

Vastag Gábor – steel gitár, ének

Gábor Andor UFO – ütőhangszerek

Rácz Kati – hegedű

Stoltz Adrienn – hegedű

Ott Rezső – vonós-fúvós hangszerelés

Belej Márton – oboa

Bazsinka Ivett – fagott

Szabó Attila – hegedű

Pankovits Nikolett – vokál

Szabó Anna Rozsi – vokál

Kiss Kálmán – versmondás

Az Aranyakkord idén 5 éves, ennek mentén szeretnének Magyarországon is minél több emberhez eljutni, mert azt tapasztalják, hogy sokan azok közül sem ismerik, akik Tibi és a Quimby munkásságával tisztában vannak. Budapesten legközelebb május 7-én, az Európa Napon, majd május 13-án lehet megnézni őket a Bike Maffia Charity Fest keretein belül, május 16-án pedig Egerben koncertezik a zenekar.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk