SIKERSZTORIK

A magyar, aki hollywoodi sztárok fotósa volt

Szipál Márton 1956 után 40 évig élt Amerikában. Leslie Nielsen, Tommy Lee Jones és Sophia Loren is a kamerája elé állt.

Láng Dávid, fotók: Pozsonyi Roland - szmo.hu
2015. január 25.

Martin – ahogyan a legtöbben szólítják – alighanem a legnagyobb élő legenda a hazai fotósok között. Bár tavaly ünnepelte kilencvenedik születésnapját, nyugodtan mondhatjuk rá, hogy örökifjú. A mai napig több iskolában tanít, és már a telefonban első dolga volt felajánlani: "nyugodtan tegezz, nem szeretem a magázódást". A héten nyílt legújabb életmű-kiállítása Budapesten (részletek lejjebb), ennek apropóján kerestük fel műteremnek is beillő belvárosi lakásában, hogy nem mindennapi karrierjéről beszélgessünk vele.

– A családodban nagy hagyománya van a fotózásnak. Mennyire volt egyértelmű, hogy te is ezt a szakmát folytatod?

– Gyerekként még szívből gyűlöltem az egészet. Az apám állandóan magyarázott, próbálta átadni nekem a tudását, de én inkább fogtam magam és kimentem a szobából. Ennek ellenére egyre csak gyötört tovább a szabályokkal, hogy mennyire fontos a forma, és hogy minden csak ezen múlik. Ő soha senkit nem az alapján ítélt meg, hogy jó vagy rossz fényképész, hanem hogy van formaérzéke, vagy nincs. Ott laktunk, ahol a stúdiója is volt, és mindig áthallatszott, ahogy az alkalmazottaival ordítozott. Például „a szemöldök legvégét vidd kicsit feljebb” vagy „igazíts a száján, hogy legyen rajta egy kis mosoly”, és ehhez hasonlókat kiabált folyamatosan. Nem csoda, hogy nem hozta meg a kedvemet hozzá. Utólag persze már tudom, hogy rengeteg mindent köszönhetek neki: így visszaemlékezve legszívesebben három füllel hallgatnám a tanácsait.

Névjegy

Szipál Márton (művésznevén Martin S. Martin) 1924-ben született Szolnokon, édesapja Szipál Márton Károly udvari fényképészmester volt. 1946-ban nyitotta meg első üzletét Debrecenben, majd pár év múlva Budapestre költözött. 1956-ban emigrált, az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol keresett fotós lett belőle.

Négy évtizeden keresztül fényképezett filmsztárokat, többek között John Wayne-t, Tommy Lee Jones-t, Leslie Nielsent, Tracy Nelsont, Charlene Tiltont, Margaux Hemingway-t, Timothy Huttont, Priscilla Presley-t illetve Kareem Abdul-Jabbart. 1997-ben tért vissza Magyarországra, azóta itt él, fotósújságok munkatársaként dolgozik és tanít.

(Forrás: Wikipedia)

– Mikor döntötted el, hogy mégis ezzel foglalkozol?

– Miután hazajöttem a háborúból – repülőtiszt voltam –, az akkori menyasszonyommal azt terveztük, hogy mindketten beiratkozunk az orvosira. Ő meg is tette, én viszont inkább elkezdtem fotózni a debreceni színészeket, hogy legyen pénzünk, amíg ő tanul. Az apám persze rögtön azzal jött, hogy nem vagyok normális, a színészeknek nincs pénzük, úgyse fognak fizetni. De nem hallgattam rá: csak azért is Zenthe Ferencet, Mensáros Lászlót és a hozzájuk hasonlókat örökítettem meg, ráadásul eleve ingyen. Az egész kirakatomat az ő képeikkel raktam tele, ami annyira jó reklámnak bizonyult, hogy hamarosan elkezdtek özönleni hozzám az emberek. Mégse maradtam sokáig ott, miután elváltam a feleségemtől, inkább elmenekültem a városból és feljöttem Budapestre.

– Ezután hogy folytatódott a pályád?

– A Nyugatival szemben nyitottam üzletet, de itt sem tudtam pár hónapnál tovább fényképészként dolgozni: egyszer csak bejött a szövetkezet elnöke, és azt mondta, hogy ismernek már engem, nincs szükség arra, hogy igazolványképeket meg hasonlókat csináljak. Inkább menjek be a központba, igazgatósági tag leszek és én fogom ellenőrizni az üzleteket. Így alakult, hogy bár az igazgatóságban mindhárman imádtuk a fotózást, csak hobbiból foglalkozhattunk vele. Ahány kiállítás csak volt, mindenhová beküldtük a képeinket és versenyeztünk, ki kap több aranyérmet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy 32 éves koromban egy angol évkönyvbe is bekerültem, mint a legtöbbet kiállított és díjazott fényképészek egyike.

Martin képeiből még többet hivatalos honlapján nézhettek meg: KATT IDE

A másik hatalmas dicsőség az volt, amikor neveztem egy kommunista országokban is meghirdetett nemzetközi fotópályázatra. Tíz képet kellett beküldeni, az nyert, akinek megvették az összes képét. A két barátom próbált lebeszélni, hogy ne próbáljam meg, mert hatalmas égés lesz belőle, hiszen az én fotóim más jellegűek voltak (főleg portrék és aktok), mint amivel a többiek nagy része indult. Ennek ellenére csak beküldtem mind a tízet. Már a forradalom után kint voltunk Bécsben, ott láttam meg egy kávézóban egy újságot. Alig értettem németül, de annyit el tudtam olvasni, hogy a müncheni fotóversenyt magyarok nyerték meg, Szipál Márton az aranyérmes, mind a tíz portréját eladták. A barátaim ott ültek mellettem, hát ahogy erre felugrottak és elkáromkodták magukat, azt soha nem felejtem el. (nevet)

– Milyen emlékeid vannak a forradalomról, és hogyan döntötted el, hogy külföldre mész?

– Emlékszem, október 23-án éjfél körül feljött hozzám a már említett két barátom, Tomi és Győző. Mondták nekem, hogy „Martin, itt ez a tekercs film, hívd elő rögtön!”. Nem értettem, mi lelte őket, de csak bizonygatták, hogy csináljam, mert ilyet még nem láttam. Hát kiderült, hogy ők voltak az egyetlenek, akik lefényképezték, amint épp dönti le a tömeg a Sztálin-szobrot. Más valódi kép nem létezik erről, és ezt sem közölték le sehol. Valószínűleg megszerezték a kommunisták, és nyom nélkül megsemmisítették.

Néhány nappal később ugyancsak velük, illetve a feleségeinkkel mentünk fel épp a lakásomra, amikor Tomi teljesen spontán azt mondta: „Gyerekek, miért ne menjünk ki Amerikába?” Kettejüknél az is közrejátszott, hogy

feleséget akartak cserélni, amit itthon akkor nem lehetett megcsinálni. Azt tervezték, hogy kint majd elválnak, és összeházasodnak fordítva.

Másnap elvittek minket a határig, amit úgy léptem át, hogy a barátom egy kosárban rám bízta a nemrég született gyerekét. Az egészet egyébként meg is jósolták nekem pár héttel korábban egy partin: mikor felmerült, hogy lakást akarunk venni, egy nő azt mondta: ne tegyük, mert nemsoká úgyis elhagyjuk az országot – én személy szerint egy gyerekkel a kezemben. Mindenki röhögött rajta, annyira valószínűtlennek tűnt. Aztán mégis valóság lett belőle.

– Miért éppen Amerikába akartatok eljutni?

– Tomi egyik nagybácsijának New Yorkban volt fényképészüzlete, úgy gondoltuk, hogy ő éppen megfelelő kiindulópont. Én el akartam helyezkedni valahol a városban asszisztensként, de azt mondták, hogy felejtsem el: ha nem vagyok meleg, engem itt soha senki nem vesz fel. Azt tanácsolták, inkább menjek Clevelandbe, ahol a második legtöbb magyar élt. Néhány hete voltunk ott, amikor egy partin megemlítettem, hogy szeretném megtalálni Tőkés Bandit, egykori osztálytársamat és barátomat, aki még a háború előtt költözött ki. Egy nő erre azt mondta. „semmi baj, adjál fel hirdetést az egyik napilapban, majd megtalál”.

Erre hatalmasat nevettem, elvégre 300 millió ember közül hogy juthatna el pont hozzá az üzenet? A nő mégis fogta magát, és betette a hirdetést, hogy Szipál Márton itt van Amerikában. Bandi egyik barátja pedig elolvasta, és hiába nem találkoztak évek óta, azonnal szólt neki róla. Egy héten belül ott volt az útiköltségem, hogy menjek le hozzá Kaliforniába, Santa Monicába (ez Los Angeles déli része). Meg kell mondjam, azóta én nem hiszek a szabad akaratban: mindent a sors dönt el, nem más.

– Mi történt ezután?

– Szombat délután értem oda hozzá, kérdezi tőlem, tudok-e várni kicsit. Elment, majd visszajött úgy fél óra múlva, és azt mondta: „Martin, hétfőtől van egy fényképész állásod itt a szomszédban.” Nem tudtam egy szót se angolul, így beraktak a laboratóriumba, de ott sem értettem szinte semmihez – nagyon más volt az egész szakma, mint Magyarországon. De mégse küldtek el, mert tudták, hogy máshol még ennyire sem boldogulnék. Egyszer bejött egy öregasszony az üzletbe, és a többiek csak úgy viccből odaszóltak nekem, nem akarom-e lefényképezni. Mondom, hogyne.

Borzasztóan izgultam, ők meg közben ott álltak és röhögtek rajtam. De végül csak összejött egy tízképes sorozat. Szerintem majdnem mind fantasztikusan sikerült, a főnököm mégis azt mondta rá, hogy inkább elő se hívassam. A feleségének viszont szimpatikus voltam, ezért csak előhívatta őket, és kiderült, hogy tényleg nagyon jók lettek. A barátomon keresztül ekkor felajánlották nekem, hogy

ha megtanulok 200 angol szót, az addigi 37 dolláros heti fizetésemet felemelik 150-re. Akkoriban egy mérnök sem keresett annyit.

Több se kellett, az egyszobás lakásunkban még éjjel is a szavakat tanultam kint a vécében. (nevet) Meg is kaptam az emelést, onnantól három stúdióban fényképeztem.

Martin otthonában a konyha sem mindennapi

– Hogy találtak meg téged a hírességek?

– Körülbelül másfél évig dolgoztam így, majd egy magyar barátom szólt, hogy kivett egy stúdiót Hollywoodban a Sunset Boulevard legelegánsabb részén, társuljak be mellé. Mondom, kizárt dolog, hogy én ezt ki tudnám fizetni. De a bérbeadó egy igazi angyal volt, tudta, hogy magyar menekültek vagyunk, és mindössze 265 dollárt kért érte egy hónapban. Ez olyan, mintha te most a Váci utcán havi 50 ezerért bérelnél üzletet. Hát persze, hogy megkötöttük a szerződést. Nem sokkal később a barátom kiszállt, így egyedül maradtam. Szerencsére a lakbérem is annyira alacsony volt (szintén a magyarokkal szembeni szimpátia miatt), hogy ezután sem okoztak problémát a költségek.

Utána már nagyon hamar beindult a dolog. Mázlim is volt, mert a feleségem egyik barátja divattervezőként dolgozott, ő készítette többek között John Wayne feleségének a ruháit. Akkor már volt egy könyvem a díjnyertes fényképeimről, ami a közös ismerősünkön keresztül eljutott hozzá (mármint Wayne feleségéhez). Mire azt mondja, küldjétek el hozzám ezt az embert, csináljon rólam egy egész könyvet! Őt tartották akkoriban az egyik legszebb nőnek Amerikában. El is mentem, egy teljes napot töltöttem náluk.

Szerencsére a férje is otthon volt, egyszer csak megjelent színtiszta selyemruhában. Én azelőtt csak koszosan, szétvert arccal láttam őt a filmjeiben, úgyhogy gyorsan megkérdeztem, lefotózhatom-e így. Beleegyezett, és nagyon tetszett neki is az elkészült kép. Ezt aztán másfél méteres verzióban kitettem a kirakatomba, onnantól minden kezdő színész nálam állt sorba – mondván, aki John Wayne-t lefényképezi, az biztosan a legjobb. Igazán komoly pénzeket is tőlük lehetett szerezni, a nagy sztárok nem szívesen fizettek, de referenciának annál jobbak voltak.

Részlet egy interjúból, ami a 90. születésnapja alkalmából készült:

„Nem tagadom, életművésszé váltam. 1957–58-ban már kétezer dollárt kértem egy sorozatért. A Hollywood Hillsen úszómedencés, háromszintes házban laktam. Akkor már világsztárok jártak a műtermembe. A jövedelmem kétharmadát a fényűző életre költöttem. Vettem például egy hófehér Rolls Royce-t, olyat, mint amilyen az angol királynőnek volt.

Bár a műtermem gyalog sem volt messze a lakásunktól, azért vettem ezt az autót, hogy elegánsan odagördülhessek az üzletem elé. És vásároltam egy terepjárót is. Meg is kérdezték, hogy minek, hiszen én nem is szeretem a természetet. Persze hogy nem szeretem, de egy húszéves lánnyal hálózsákban aludni, az valami nagyszerű!”

(Forrás: mno.hu)

– Hogy viselkedtek a sztárok, mennyiben volt más őket fotózni, mint az egyszerű embereket?

– Mind nagyon aranyosak és közvetlenek voltak. Többségükkel személyesen is jó barátságba kerültem, rendszeresen eljártam a partijaikra. Sammy Davisnek például olyan dudája volt, ami egy jellegzetes zenét játszott le. Ahányszor eljött az üzletem előtt, állandóan megnyomta, én pedig mondtam az épp bent lévőknek, hogy „na, most ment el Sammy Davis” (nevet) De a többiek is rendszeresen beköszöntek, ha arra jártak. Henry Miller felesége, Brenda szinte minden nap nálam volt, őt örökítettem meg talán legtöbbször. Arra külön büszke vagyok, hogy a férje saját bevallása szerint az egyik ilyen, általam készített fotó láttán szeretett bele.

– A kint töltött 40 év alatt hányszor látogattál Magyarországra?

– Nagyon sokszor volt rá alkalmam, ugyanis dolgoztam a California Girl magazinnak, akik úgy intézték el mindenhová a repülőjegyet és a szállást a legjobb hotelekben, hogy pénzben fizetés helyett ezek hirdetéseit közölték le. Mondván, hogy mi, ennek a neves újságnak a munkatársai is velük utazunk, illetve náluk szállunk meg. Rettentő patinás lap volt, mindenkinek megérte. Ennek köszönhetően az évek során bejártam majdnem az egész világot. Azt pedig szintén könnyű volt megoldani, hogy visszafelé megszakítsák a jegyemet, amíg eltöltök két hetet Magyarországon. Egyszer mondtam itt valakinek, hogy holnap megyek haza. Mire ő: miért, te hol laksz? Mondom, Los Angelesben. „Micsoda? De hát folyton itt vagy!” (nevet)

– Miért döntöttél úgy, hogy visszaköltözöl?

– Az utolsó feleségemmel 20 évig éltünk együtt, de meghalt szegény egy betegségben, pedig 35 évvel fiatalabb volt nálam. Ekkor nagyon el voltam kenődve, ez játszott leginkább közre a döntésemben. Emellett akkoriban az egész ország eléggé lejtmenetbe került gazdaságilag. Nekem meg három kocsim és háromemeletes házam volt, egyre nehezebben tudtam előteremteni a rezsire valót.

Megfogadtam, hogy ha bármelyik hónapban nem keresek meg 3000 dollárt, hazajövök.

És egyszer csak 2950 jött be. Ennél jobb jel nem kellett.

– Mennyire volt könnyű visszailleszkedned?

– A legnehezebbnek az bizonyult, hogy megértsem az emberek beszédét. A hallásommal ma sincs nagy baj, de a többség egyszerűen annyira rosszul artikulált, hogy alig tudtam felfogni valamit a mondanivalójukból. Szerintem ez még a kommunizmusban fejlődhetett ki, amikor két barátnak úgy kellett beszélni egymással, hogy egy harmadik ne értse. Ezen kívül más gondom nem volt, rögtön jól éreztem magamat. A baráti társaságom viszont szinte teljesen lecserélődött, a régiek közül alig maradtak páran.

Kiállítás

Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján nyílt meg Martin legújabb életmű-kiállítása Budapesten, a 16. kerületi Corvin Művelődési Házban. A megnyitóra és az utána következő, általa tartott fotóelőadásra több százan voltak kíváncsiak. A tárlatot a tervek szerint egy hónapon keresztül nézhetitek meg nyitvatartási időben. Megközelíthetőségért KATT IDE.

– Mikor tértél át a digitális technikára?

– Amint elkezdtek terjedni, rögtön vettem egy digitális gépet, itthon szerintem már nem is dolgoztam filmessel. De ez nem jelentett nagy változást. Mindig azt tanítom, hogy

tízből mondjuk egy egység, hogy milyen a géped, egy egység, hogy jók-e a fényviszonyok, a maradék nyolc pedig csak rajtad múlik.

Miután hazajöttem, nem is volt egyáltalán műtermem, mindent itt csináltam ebben a szobában, a sarokban. Egy gép, egy lámpa, két állvány – ennyi a felszerelésem. Más nem kell.

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Fényképezni már csak haverokat szoktam, őket is ingyen. Lennének más jelentkezők, de nem akarok az ez utáni adózással, nyugtaadással vesződni. A nyugdíjamhoz hozzá se nyúlok, minden évben egy összegben kifizetem belőle a lakbéremet. Amit pedig a tanításért kapok, az bőven elég rá, hogy megéljek belőle. Volt olyan, hogy öt iskolában is tanítottam, most már lement ez a szám kettőre vagy háromra. De még így is majdnem minden hétvégére jut valami.

Ha érdekes volt az interjú, oszd meg!

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

SIKERSZTORIK

Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának

Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

Kapcsolódó

„A minőségi csokoládéhoz elég három alapanyag” – Gyöngyvér a világ legjobb ültetvényein leste el a kakaóbab feldolgozásának trükkjeit

Hobbinak indult Sára-Gulyás Gyöngyvérnél a csokikészítés, azóta viszont csak ebből él. Extrém bonbonjaival világversenyeken szerzett érmei neki csak a hitelességhez kellettek, és igazán a csokikészítő workshopok éltetik.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.

Malinovszki András / Fotó: Kecskeméti Televízió - szmo.hu
2024. augusztus 05.

Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Tanárnak nézték az osztálytársai az ország legidősebb, 71 éves frissdiplomását

Szegedi Dezsőt 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára is.

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

A 71 éves Szegedi arról is mesélt a tévécsatornának, hogy milyenek voltak az egyetemi évek, amit ráadásul nappali tagozaton végzett el.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

"Első szemeszter, első óra. Mentem a folyosón végig, és fiatalok nézték, hogy ki ez az öreg és következő: jónapot tanár úr, azt hitték, hogy tanár vagyok"

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

Kapcsolódó

1500 tanár dolgozhat diploma nélkül a közoktatásban

A Népszava mindezt abból a válaszból számolta ki, amit Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára adott Kanász-Nagy Máté országgyűlési képviselő (LMP) írásbeli kérdésére.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Megvan a következő magyar űrhajós, az autóiparból emelkedik a csillagok közé Kapu Tibor

44 évvel Farkas Bertalan után megvan a következő magyar űrhajós. Nemsokára a NASA-nál fejezi be kiképzését Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

A kiválasztott Kapu Tibor 32 éves gépészmérnök, aki eddig leginkább az autóiparban dolgozott, és főleg akkumulátor-fejlesztéssel foglalkozott.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Kapcsolódó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk