Mivel szökött meg a Viszkis, és mivel szúrtak halálra egy négyévest?
Bevallom, tősgyökeres budapestiként soha nem hallottam a Keleti pályaudvar közelében található Rendőrmúzeumról, amíg a barátnőm el nem vitt oda – azon pedig még ő is meglepődött, hogy ingyenes a belépés. Némi könnyed kultúrprogramért mentünk, de annál súlyosabb kövekkel a lelkünkben távoztunk.

Az első terem mondhatni a kóbor apácák megtévesztésére szolgál, hogy azt hidd, ennyi az egész, hogy megnézel egy rendőrzenekari karmesteri pálcát 1937-ből és egy konstábler botot 1861-ből. Meg egy kazalnyi régi kitüntetést, igazolványt, sisakot, egyenruhát, sokkolót, paprikaspray-t, vagy éppen egy csendőresküt 1920-ból. De van ott még szolgálati rendőrlópatkó, kissé BDSM-hangulatú bilincsek és gumibotok időrendbe téve, és egy terebélyes 20. század közepi nehéz géppuska is, viszont az izgalmak nem itt kezdődnek.

A második teremben emelik a tétet, például rögtön belebotlik a látogató Kántor (1951-64), a legeredményesebb nyomozókutya preparátumába, a tyúktolvajok rémálmába, aki annak idején az országos versenyt is megnyerte, és 279 eredményes esetben szolgált. Manapság is kb. 650 kutya segíti a rend őreit, amelyekről érdemes tudni, hogy 1 éves kortól kiképezhetőek, és általában 9 éves korukig aktívak, utána nyugdíjazzák őket.

És ha már állatok, egy életnagyságú lófigurát is betettek a terembe, amelyre tilos felülni, szól a kiírás, úgyhogy el tudom képzelni, hányan képzelték magukat a múzeumban már hátrafelé nyilazó ősmagyarnak. A lovasrendőrségnek komoly múltja van, derül ki a táblákból: a lovas szolgálat az 1860-as évektől indult, akkoriban azonban csak az lehetett lovasrendőr, akinek volt pénze lóra. Csak 1920-tól volt államkincstári lóbeszerzés, bónusz lóápolási átalánnyal – ma már csak 40 rendőrló szolgál a fővárosban, a többi 14 országszerte (1940-ben még 316 volt ez a szám az országban).
A szakma minden területéről gazdagon informáló teremben ezután megakadt a szemem az egyik legérdekesebb vitrinen, amelyet a Viszkisnek dedikáltak. Tele van az önállóan nyolcszor rabolt, eleinte elkaphatatlan Ambrus Attilával kapcsolatos „kegytárgyakkal”, például azzal a kötéllel, amellyel megszökött 1999-ben a Gyorskocsi utcai fogdából, kificamítva a bokáit. Valamint kiállították a saját kezűleg a bank bejáratára írt szövegeit, a költekezéséről szóló feljegyzéseit, illetve a rablásokkor viselt napszemüvegeit és a parókáit is.

Egy szomszédos vitrinből pedig azt tudom meg, hogy azért hívták mackósoknak a páncélkasszák hírhedt feltörőit, mert medvék voltak egy híres páncélszekrény-gyártó cég címerén.
Egyre több érdekességet veszek észre közben a teremben, például régi ujjnyomatolókat, egy öngyilkos eredeti búcsúlevelét 1963-ból, precízen megmunkált diorámákat gyilkossági helyszínekről. De már itt is akadtak igazi horrocsemegék, például Tibi, az elszökött gyilkos őzbak trófeája, sőt, a leghíresebb magyar betyár, Rózsa Sándor koponyateteje és körözőlevele is.


Kifejezetten tetszett, hogy az egyébként nem igazán korszerű múzeumban felhúzták a Gyorskocsi utcai rendőrségi fogda hű mását, az ajtaján a pontos napirenddel (amelyből látszik az is, hogy csak napi 1 órájuk van a raboknak a szabad levegőn). Úgyhogy bárki bemehet az élete értelmén elmélkedni egy börtönszobába, garantáltan kijózanító élmény.
És ezek után jött a feketeleves, a harmadik terem, ahol Magyarország legbrutálisabb bűnügyeit taglalja minden egyes plakát, méghozzá sokkoló nyíltsággal és részletességgel. Mindenütt helyszíni fotók holttestekről, és brutális rémtörténetek sokkoló gyilkosságokról, némelyeknél szemléltető vitrinekkel súlyosbítva, az eredeti bizonyítékokkal.
Ahogy kitámolygunk a harmadik teremből, már csak futva pillantok az 1970-es években használt hullakereső szondára, amely kémiai elven működött. A földbe szúrt nyél az elásott holttest oszlását, illetve a közben keletkezett kén-dioxidot mutatta ki. A 18+-os teremben egyébként kegyeleti okból nem lehet fotózni – amit be is tartottam, kedves olvasó, úgyhogy mindenki menjen szépen megnézni élőben a lelkileg eléggé megterhelő tárlatot, ha kíváncsi rá.