"Inkább élve eltemetés" – ilyen volt a középkori börtönök brutális világa
A megszégyenítés formái
A középkori Európa minden városának szinte kötelező tartozéka volt a főtéren álló bitófa, pellengér, és a vándor utazó sokfelé találkozhatott városfalakra, várfalakra, katedrálisok tornyára akasztott ketrecekben haldokló áldozatokkal is.
A pellengér és a kaloda alapvetően a megszégyenítés eszközei voltak. Az ide kötözött áldozatot a lakosság kedvére gúnyolhatta, meghajigálhatta ürülékkel, rohadt gyümölccsel, súlyosabb esetben akár kővel is. Pellengérre akkor ítélték a középkori embert, ha kisebb értéket lopott, paráználkodott, istentelenül beszélt vagy hamisan vádaskodott. Az is gyakran előfordult, hogy a városi főtér állandó dísze volt egy ketrec, amibe - néha megbilincselve - bezárták a delikvenst, néha meztelenül, és étlen-szomjan tartották itt napokig.
Kolostori és püspöki börtönök
Kevesen tudják, hogy a középkori kolostorok elmaradhatatlan épülete volt a tömlöc vagy carcer, ahová eleinte az engedetlen, parázna vagy csavargó szerzeteseket és apácákat zárták. Mivel az elszegényedő családokban bevett szokás volt, hogy azokat a gyerekeket, akiket a család képtelen volt eltartani, berakták a kolostorokba, érthető, hogy a szerzetesi életet nem önszántukból vállalók gyakran lázadoztak a kolostor fegyelme ellen. Így aztán hamarosan megteltek a kolostori fogdák. A renitens szerzetest először csak elkülönítették, nem vehetett részt a közös tevékenységekben, ha ettől sem változott a magatartása, akkor egy sötét, ablaktalan föld alatti cellába dugták. Előtte persze rendesen megbotozták, aztán megbilincselték, hogy még nehezebben tudjon szökni. A bilincsek a sanyargatást is szolgálták, hiszen ezek nehéz vasak voltak, amelyek erősen akadályozták a fogoly mozgását. Néhány rend engedélyezte a gyertya használatát, hogy a bűnbánó testvérek szent iratokat olvashassanak, az általános azonban a sötétség, a mocsok és a levegőtlenség volt.

A tömlöcbüntetés mellett a kolostorokban gyakori volt az is, hogy a kiközösített szerzetest munkabüntetésre ítélték, amit az ún. ergastulumban, a kolostor területén lévő dologházban kellett letölteniük. A ferences rendszabályzat szerint az ergastulum nehezebb volt mint a sima elzárás, és dologházba azokat küldték, akik szökni próbáltak.
Az egyház 789-ben elnyerte az ún. ítélkezési kiváltságot, ami azt jelentette, hogy klerikusok felett csak egyházi bíróság ítélkezhet, világ nem. Ez azt jelentette, hogy megnövekedett azoknak a papoknak a száma, akiket elzárásra ítéltek. Egyházi börtönök híján így a papokat is elkezdték a kolostori carcerekbe zárni. Mivel a szerzetesek tiltakoztak az ellen, hogy ők etessék a rabokat, a 13. században a pápa engedélyt adott a kolostorokon kívüli püspökök által fenntartott börtönök létrehozására.
Az egyházi börtönökön kívül szinte minden várban, városban működött világiak számára fenntartott börtön is.
Élet a börtönben
Mindegy, hogy ki tartotta fenn az intézményt, börtönben lenni minden esetben rettenetes volt. Börtönben általában azokat tartották, akik az ítéletükre vártak, vagy éppen tortúrával a vallomást csikarták ki belőlük. Később voltak olyan bűnözők is, akiknek a bűne nem volt olyan súlyos, hogy halálra ítéljék őket, így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket. Ez inkább élve eltemetés, meghalasztás volt, ugyanis mindent elkövettek, hogy borzalmassá tegyék a rabok számára az ottlétet. Egyrészt a foglyot a kezénél, lábánál, derekánál, nyakánál fogva a börtön falához láncolták, másrészt a rendszeres verés a napirend része volt. És akkor még nem beszéltünk az elviselhetetlen mocsokról, bűzről. A börtönöket a legritkább esetben takarították, aljukat vastagon borította az emberi ürülék. Szellőztetés nem volt, az élelmezés esetleges, jó esetben kenyeret és vizet kaptak a rabok. A mocsok miatt az egerek, patkányok, bogarak, tetvek boldogan futkostak és élősködtek a rothadó emberi torzókon. A sötétség, a mocsok, a nyirkosság siettette a delikvensek halálát.

A Dunaföldvári Vár börtöncellájának képeit a XVI. században ott raboskodók festették - a legenda szerint a saját vérükkel.

A foglyok ellátásának költségeit - bármennyire is szegényes volt - már a 14. századtól kezdve igyekeztek a foglyokkal vagy a rokonaikkal megfizettetni. Ebben az esetben az élelemről is a családnak kellett gondoskodni, amit aztán az őrök gyakran megvámoltak.
Ez is elég borzalmas, és akkor még nem beszéltem azokról a brutális módszerekről, amelyek segítségével a hóhérok a fogvatartottakból vallomást igyekeztek kicsikarni. Ha sikerült, a bűnöst kivégezték. Ha nem, akkor addig kínozták, míg meg nem halt a kínzókamrában. Megkínzott, ártatlan embert nem lehetett kiengedni...