Harminc éve szőtték körénk a világhálót
Augusztus 6. négy és fél évtizeden keresztül a 20. század egyik legsötétebb évfordulója volt: 1945-ben ezen a napon dobták le az amerikaiak az atombombát Hirosimára. Harminc évvel ezelőtt azonban augusztus 6-án olyan esemény történt, amely gyökeresen megváltoztatta az emberi kommunikációt.
Marshall McLuhan kanadai filozófus 1964-ben alkotta meg a „globális falu” elméletét a világ összezsugorodásáról. Sajnos ő 1980-ban elhunyt, így nem érhette meg, hogy alig 25 évvel később, 1989 márciusában egy 34 éves brit informatikus fiatalember megírta javaslatát, amelynek célja eredetileg a CERN és a különböző tudományos intézetek közötti hatékonyabb kommunikációs rendszer kialakítása volt egy kereső program és úgynevezett „hiperlinkek” segítségével. Hasonló jellegű törekvések voltak már a 60-as évektől az Egyesült Államokban, de ezek, mint például az Arpanet (Advanced Research Projects Agency Network) elsősorban a katonai célú programok voltak, de a számítógép-rendszerek e hálózatának elve segítette az internet megvalósulását.
Az események innentől kezdve felgyorsultak. Berners-Lee, aki egyesíteni akarta szabad számítógép-hálózatokat a világkeresővel, meggyőzte a CERN szakembereit, hogy olyan technológiát és olyan ingyenes programkódot dolgozzanak ki, amely révén bárki a világháló felhasználójává válhat. 1993. április 30-án készült el az egyetemes hozzáférési kód, megkezdődött az emberiség internet-korszaka. Beteljesült Arthur C. Clarke jóslata: a 2001: Űrodüsszeia világhírű írója még 1970-ben azt írta, hogy „műholdak fogják a világ felhalmozott tudását az emberek keze ügyébe adni egy olyan konzol segítésével, amely a fénymásoló, a telefon, a televízió és egy kis számítógép funkcióit kombinálva lehetővé teszi az adatvitelt bárhol a Földön.” Hamarosan megszülettek az óriás szerverek, és rajtuk a végtelen adatbázisok, amelyekkel ma már a világ egyetlen könyvtára sem vetekedhet.
Bevallom, hogy bár az 1970-es évek közepén kezdődött újságírói pályafutásom alatt elég sok technikai változást éltem át, kezdetben idegenkedtem az internettől, nem utolsósorban a különböző kódoktól, jelszavaktól való krónikus idegenkedésem miatt. De tartottam attól is, hogy a „minden és mindenki elérhető” egyúttal azzal jár, hogy az én magánszférámba is az hatol be, aki akar. Emlékszem, egy jó barátom azzal próbálta eloszlatni kételyeimet, hogy általa „megtalálják egymást az értelmes emberek, és akik összetartoznak”. Ebben kétségkívül igaza lett, elég csak arra gondolni, hogy ma már a legmagasabb szintű tudományos kutatások is folyhatnak úgy, hogy maguk a tudósok személyesen legfeljebb a Nobel-díj ünnepségen találkoznak. Vagy arra, hogy ha elindul valamilyen nemes kezdeményezés, például egy humanitárius akció, akár néhány óra alatt tízezreket lehet mozgósítani a cél érdekében.
Ezt láthattuk 2001.szeptember 11-én, nagy földrengések, szökőárak idején, és millióknak jelentette az életbe való kapaszkodást, a hozzátartozóktól, barátoktól való elszakadás elviselhetőségét a pandémia kezdete óta.

Néhány dolláros/eurós előfizetéssel egy gombnyomással elém tárulhat a gyökeresen átalakult világsajtó, akár böngészhetek az amerikai kongresszusi könyvtárban is, olyan emberekkel készíthetek interjút, akikkel vajmi kevés esély lenne szemtől szembe ülni, és végül, de nem utolsósorban: akár életre szóló kapcsolatok is születhetnek abból, hogy két ember egy időben ugyanarra az internetes fórumra megy fel.
Végül 1998-ban kezdtem el az internettel dolgozni, egy évvel később lett saját otthoni kapcsolatom – emlékszem, az első időkben előfordult, hogy este 8-kor felmentem a világhálóra és arra lettem figyelmes, hogy hajnalodik. Időbe telt, mire megtanultam a soha nem tapasztalt információáradatban szelektálni. 1999-ben a Magyar Netlap volt az első olyan munkahelyem, amely teljes egészében a netre épült, azóta elválaszthatatlanok vagyok a világhálótól.
Tény azonban, hogy miközben milliárdok számára vált nélkülözhetetlen eszközzé a világban való tájékozódásban, az internettel kapcsolatos félelmek az elmúlt évtizedekben nemhogy csökkentek volna, hanem csak erősödtek.
A jószándékú emberek azonban megoszthatják egymással tapasztalataikat, tudásukat, élményeiket és egymás megismerése a legjobb eszköz a megértés, a tolerancia erősödésére. Az internet eddig nem látott lehetőséget teremtett a civil társadalmaknak is az önszerveződésre, amellyel, mint valódi „közvéleménnyel”, egyre inkább számolniuk kell mindenütt a politikai osztályoknak. De ugyanilyen könnyen és gyorsan terjednek az álhírek, szerveződhetnek terrorista és más szélsőséges csoportok, megállíthatatlan a gyűlöletbeszéd, és már szakértői vannak a tömegek online agymosásának is. És az internet talán legnagyobb veszélye, amelyre egyelőre nem látszik más orvosság, mint a természetes emberi intelligencia: összemossa a valóságot egy virtuális világgal, amelybe ha valaki belebonyolódik, nehezebben keveredik ki belőle, mint bármely más függőségből.
Minderről persze az azóta már lovaggá ütött Tim Berners-Lee és munkatársai tehetnek a legkevésbé.