MÚLT
A Rovatból

Így zajlottak az 50-es évek budapesti kitelepítései – a pártállami diktatúra embertelen akciói

Egyházi emberek, arisztokraták, magas rangú köztisztviselők az előző rendszerből – őket tekintette a kommunista hatalom az ellenségeinek. Köbel Szilvia kutató beszélt a vészterhes időkről.


Bár a pártállam a fővárosi volt arisztokráciát szembe akarta állítani a vidéki módos parasztsággal, terve mégsem sikerült, ugyanis az emberek inkább szolidárisak voltak egymással, mintsem ellenségesek. Köbel Szilvia, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) tudományos főmunkatársa a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség és a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség kitelepítési jegyzékeit kutatva a Honukban otthontalanok konferenciakötetbe írt tanulmányában mutatta be a pártállami rendszer embertelen és egyházellenes tevékenységét.

A tudományos főmunkatárssal a budapesti kitelepítésről, az egyházvezetésről, egyéni sorsokról és a pártállami diktatúra hatásairól is beszélgetett Galambos Ádám, az evangelikus.hu munkatársa.

– A budapesti kitelepítésekről viszonylag keveset beszélünk. Hol tart most a kutatás?

– Az 1951. évi budapesti kitelepítésekről mostanában már egyre többet lehet tudni, de tény, hogy csak 2012-ben kezdődött meg az ÁBTL-ben elhelyezett levéltári iratok alapján a szisztematikus feldolgozásuk. Valószínűleg azért sem került annyira az érdeklődés középpontjába, mert a kitelepítéseknek van egy nagyon tágan értelmezhető fogalma. A nyugati határvidékről az ország belsejébe már 1949–50-ben is voltak kitelepítések. A szerzetesrendek működési engedélyeinek megvonása is több lépcsőben történt meg. Inkább ezekre vagy a lakosságcserére, internálásokra fókuszált az eddigi kutatás. A budapesti kitelepítések teljes feldolgozása még nagy adóssága a történelemtudománynak.

– A Honukban otthontalanok című tanulmánykötetben a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség és a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség kitelepített gyülekezeti tagjainak életét mutatod be. Hogyan került elő az összesen több mint százhúsz nevet tartalmazó jegyzék?

– Akkortájt kerültem az ÁBTL-be dolgozni mint tudományos főmunkatárs, amikor kezdődött a levéltárban a kitelepítések feldolgozása, szisztematikusabb feltárása. Mivel a fő kutatási témám a pártállami időkre fókuszálva az állam és az egyház kapcsolata és a lelkiismereti és vallásszabadság, ezért engem kezdettől fogva az foglalkoztatott, hogy vajon milyen egyházi vonatkozásai vannak a budapesti kitelepítéseknek. Mirák Katalinnal, az evangélikus egyház tényfeltáró bizottságának kutatójával nagyon sok közös kutatásunk, szakmai együttműködésünk volt. Ő említette, hogy a kelenföldi és a fasori gyülekezetnek van olyan jegyzéke a kitelepítettekről, amit az egyházközségek a kitelepítés idején állítottak össze.

– Az 1951-es fővárosi kitelepítések egyik egyházi vonatkozású előzménye, hogy addigra már megszülettek az állam és egyház közötti egyezmények…

– 1948-ban a magyar állam megkötötte a megállapodásokat a protestáns egyházakkal és az izraelita felekezettel, majd 1950-ben a katolikus egyházzal is. Ekkorra kialakult ugyan egy status quo, és bizonyos értelemben az egyházak a pártállam szövetségesei lettek, de a politikai vezetés továbbra is ellenségként tekintett a felekezetekre.

– A kitelepítési indokok között fel volt tüntetve az egyházhoz tartozás is?

– A kitelepítési indokok a Horthy-korszakban vagy a háború alatt betöltött funkciókat jelöltek, elsősorban katonai tisztséget betöltőket, gyárosokat, arisztokratákat érintettek.

Amikor a kitelepítés elkezdődött, hivatalos indokként nem volt megjelölve, hogy egyházi vezetőket vagy vallásos embereket is kitelepítenek.

1949-ben közjogilag szétválasztották az államot és az egyházat, ettől kezdve tilos volt hivatalos iratokon feltüntetni bárki vallási hovatartozását. Ezért is nagyon nehéz feltárni az összefüggéseket, mert magukban a hivatalos, belügyminisztériumi (BM) kitelepítési anyagokból nem derül ki, inkább csak szórványosan található arra utalás, hogy valamilyen vallási kötődése volt az illető személynek, esetleg alkalmazásban állt valamelyik egyháznál, vagy az anyagokhoz csatolt levelekből, iratokból megtudhatunk valamit.

– „Mit tehettek és mit tettek az egyházvezetők a pártállam legvérmesebb egyházüldöző időszakában a kitelepített hívekért?” – olvasható a kérdés Mirák Katalin tanulmányában. A válasz abból a szempontból sem egyszerű, amiért ugyanebben a tanulmányban többek között azt olvassuk, hogy Vető Lajos püspök 1948-tól, míg Dezséri László püspök 1950-től „a pártállam megbízható partnerei” voltak…

– Ennek a vizsgálatához meglátásom szerint különbséget kell tenni az akkor szolgálatban levő lelkészeknek az eltávolítása és a gyülekezet világi tagjait érintő kitelepítettek között. Dacára az ellenséges egyházpolitikának, a pártállam ügyelt a vallásszabadság látszatára, így a lelkészeket nem lehetett állami úton hivatalosan kitelepíteni. Ez alól talán egyedüli kivétel Kendeh György evangélikus lelkész kitelepítése, bár ő már úgy kapta meg a kitelepítési véghatározatot, mint „volt internált népellenes pap”. Kendeh Györgyöt ugyanis a határozat előtt néhány nappal elbocsátották lelkészi állásából. Visszaemlékezése alapján úgy tudjuk, hogy a kitelepítését megelőzően gépkezelőként dolgozott.

A nemkívánatos lelkészekkel szemben ekkorra már az volt a narratíva, hogy őket az egyházi vezetőknek kell eltávolítani a fővárosból.

fotók: Magyari Márton

– Általában kik tartoztak a nemkívánatos lelkészek sorába?

– Akik túlságosan sokat foglalkoztak a gyülekezettel, a fiatalokkal, akik segélyezték az addigra már kitelepített családokat, vagy nem tartották magukat a kormánnyal megkötött egyezményekhez.

Az a budapesti lelkész, aki fiatalokkal szeretett volna foglalkozni, vagy folytatta az ifjúsági munkáját, vagy túl sokan jelentkeztek nála hittanra, már nemkívánatos személy volt. Ilyenkor a BM, majd 1951-től az Állami Egyházügyi Hivatal az egyházi vezetőt – informálisan – utasította, hogy távolítsa őt el. Így tettek például Dobos Károllyal, a Budapest-Fasori Református Egyházközség lelkészével, akit 1952-ben, Szabó Imre esperest pedig már 1951-ben az alföldi tanyavilágba távolítottak el. Az volt az egyik „bűnük”, hogy változatlanul foglalkoztak a fiatalokkal.

– Mennyire volt az egyházvezetés keze megkötve abban, hogy a hatalom utasításait végrehajtsa?

– Alapvetően nem lehetett volna sokáig egyházvezető, aki a pártállami utasításoknak ellentmond – annak ellenére igaz ez, hogy az egyházak nem álltak hivatalosan pártirányítás alatt. Az, hogy az egyes esetekben hogyan próbálta valaki a körülményeket befolyásolni, erre Bereczky Albert tevékenységéből említek egy példát: amikor a Zsindely családot kitelepítették, a református püspöknek annyit sikerült elérnie, hogy egy általuk szabadon választott helyre költözhessenek. Bereczky megpróbálta megmenteni Zsindelyék Istenhegyi úton lévő villáját is – ahol a család a háború alatt zsidókat bújtatott, majd a háború után bibliakört is tartottak –, az ingatlant a kitelepítés előtt már átíratták a református egyház nevére, de végül az egyház sem tudta az ingatlant megtartani, mert később az ÁVO költözött oda.

– Tanulmányodban több életutat is bemutatsz, többek között itt olvashatunk Vladár Gábor volt igazságügyi miniszter, kúriai bíró, evangélikus egyházkerületi felügyelő életéről is. Őt Tomor községbe telepítették ki. Érdekesség, hogy 1939-ben ő volt az egyik előkészítője annak a honvédelmi törvénynek, melyet a pártállam önkényesen átértelmezett és ellene is felhasznált...

– Vladár Gábor és más gyülekezeti tagok kitelepítése – akik nem az egyházi személy kategóriába estek – a BM véghatározata alapján történt. Vladár megírta a visszaemlékezéseit, ami számunkra nagyon gazdag forrásként szolgál. A kitelepítési években levelezésben állt Boleratzky Lóránddal. Ezekből a levelekből is nagyon sok megmaradt. A visszaemlékezésből kiderül, hogy az 1939-es törvénnyel kapcsolatban még a háború előtt Vladár óva intett attól, hogy ne maradjon kiskapu arra, hogy ezt a törvényt békeidőben is a nemkívánatos személyek eltávolítására alkalmazhassák. A kitelepítési rendeleteket – amikre később a BM-véghatározat hivatkozott – az 1939. évi II. törvénynek a kitiltásra vonatkozó szakasza alapozta meg. A sors kegyetlen fintora, hogy Vladár Gábort is ez alapján telepítették ki.

– Tóth Péter kétszeres olimpiai bajnok vívó élete is drámai fordulatot vett a kitelepítéssel, de nála a véghatározati döntést mégis visszavonták. Mi vezetett ehhez a szinte egyedi esethez?

– Nagyon ritka volt, hogy végül valakit mentesítettek a kitelepítés alól. Az esetek túlnyomó részében a kitelepítési dokumentumokban azt olvassuk, hogy hiába hivatkoztak súlyos betegségre, félreértésre, sőt sokan nem is tartoztak azokba a kategóriákba, amiket hivatalos indokként ellenük megjelöltek, mindez nem számított. Többen eredménytelenül hivatkoztak arra, hogy ők tényleg a demokráciát szeretnék felépíteni, és együttműködnek a rendszerrel, az esetek nagy százalékában nemleges volt a válasz. Tóth Péter esete azt mutatja, hogy valami nagyon magas párt- és államérdek kellett ahhoz, hogy a mentesítés megtörténjen.

Ez esetben a helsinki olimpiára való készülés volt a kivétel oka. A hatalomnak érdeke volt, hogy jó színben tűnjön fel, fel tudjon mutatni eredményeket.

Ez megalapozta azt, hogy Tóth Pétert mentesítették a kitelepítés alól, visszatérhetett a fővárosba, és részt vehetett az olimpiai csapat felkészítésében. Érdekesség, hogy az eddigi olimpiákon a legeredményesebben a helsinki olimpián szerepelt a magyar csapat.

– Erdész Ádám tanulmányában arról is olvashatunk, hogy a kitelepítéssel a pártállam elsősorban a budapesti felső középosztályt és a módos parasztságot sújtotta, sőt a törekvés az volt, hogy őket szembeállítsa egymással…

– A hatalomnak az volt a célja, hogy a kitelepítéssel egyszerre üssenek rajta a budapesti nemkívánatos „elemeken”, és csapást mérjenek a vidéki kulákságra.

Utóbbiakat arra kötelezték, hogy befogadják a Budapestről kitelepített családokat. Várniuk kellett őket a megadott időben a vasútállomáson. A feljegyzésekből, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy pont az ellenkezőjét érte el a hatalom: a közös sors, az üldözöttség inkább egymás iránti szolidaritást eredményezett. Nemcsak a kulákok váltak segítőkké, hanem az alföldi gyülekezetek is bekapcsolódtak a segélyezésbe. Ez abban az időben egyáltalán nem volt veszélytelen.

Megindító sokak együttérzése, az, hogy meg tudták mutatni, hogy minden veszéllyel dacolva segítik egymást.

– A fasori és a kelenföldi evangélikus gyülekezet is egy ideig igyekezett élelmiszerrel is segíteni azokon, akiket az egyházközségükből kitelepítettek. Ezt aztán az állam felfedezte, és korlátozta a csomagok küldését. Milyen határozattal szüntették be a segélyezést?

– Nem tudunk olyan rendeletről, hogy tilos volt állampolgároknak egymással kapcsolatba lépni. Egyetlen egy dologra tudtak hivatkozni: hogy a kitiltás azt jelentette, hogy a kitelepített nem hagyhatja el az adott település vagy körzet közigazgatási határát.

– Mennyire álltak a kitelepített személyek megfigyelés alatt?

– Kényszerlakhelyükön rendszeresen jelentkezniük kellett a tanácsnál. A titkosszolgálat és a besúgók révén pedig lényegében folyamatosan megfigyelték őket, még a hatvanas években is születtek róluk jelentések.

– A kutatási eredmények mit mutatnak, milyen szervezeti változást eredményezett az, hogy a fasori és a kelenföldi evangélikus egyházközségekből több mint százhúsz, többnyire egyházi nem lelkészi tisztséget betöltő gyülekezeti tagot kitelepítettek?

– Ezt egy hosszabb kutatás eredményeként lehetne feltárni és bemutatni. Nagy segítség, hogy a kelenföldi gyülekezeti jegyzék nemcsak azt tünteti fel, hogy hova telepítették ki a családot, hanem azt is, hogy a gyülekezeten belül milyen tisztséget töltött be az illető személy. Ebből már képet kapunk arról, hogy a gyülekezet milyen rétege mennyiben volt érintett a kitelepítésben. A fasori jegyzékből ez nem derül ki, a gyülekezeti jegyzőkönyvekből viszont minden bizonnyal visszakereshető. Úgy gondolom, hogy mindenképpen törekedni kell ennek a megismerésére, mert a kitelepítés alapjaiban változtathatta meg a gyülekezet struktúráját.

– Sztálin halála után feloldották a kitelepítést. Ez milyen változást eredményezett?

– A kitelepített családok nagyon sokáig ezt követően sem jöhettek vissza Budapestre, erre csak 1956 után lett lehetőségük. A korábbi ingatlanjaikat azonban akkor sem kapták vissza. Így, ha vissza is kerültek a fővárosba, már nem biztos, hogy ugyanabba a gyülekezetbe jártak a későbbiekben. A történeteket ezért egyenként kell majd végigkövetni, hogy kialakuljon a későbbi gyülekezeti kötődésről is a képünk. Voltak, akik vidéken maradtak, többen a kitelepítés alatt elhunytak. Vladár Gábor például a kitelepítés előtt a budavári gyülekezetnek volt a tagja, de amikor a kitelepítésből eljöhettek, akkor először nem a fővárosba, hanem Biatorbágyra költöztek, mert gyermekkorát ott töltötte, és ott volt olyan ingatlan – egy pince –, amibe beköltözhettek. Csak később tudtak visszajönni Budapestre.

– A budapesti egyházi kitelepítések monografikus feldolgozása még nem történt meg. Mikorra várható, hogy valóban átfogó képet kapjunk közelmúltunk e nehéz időszakáról?

– A Honukban otthontalanok című kötettel kevés adósságot sikerült leróni, még mindig maradt bőven feltárni-, illetve feldolgoznivaló. Az evangélikus egyházhoz köthetően már sok anyagot összegyűjtöttünk, és Mirák Katalinnal tervbe vettük, hogy keresünk további forrásokat hozzá, hogy egy monográfiában feldolgozzuk. Nem tudom megmondani, hogy ez mikorra várható, de azt – elsősorban a magam nevében – megígérhetem, hogy nem kerül le a kutatási „napirendről”.

Forrás: evangelikus.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Kétezer letérdeltetett magyar foglyot kaszaboltak le a törökök Mohácsnál – régészek derítettek fényt a mészárlásra
A sebekből ítélve a törökök éles szablyával a fejre, nyakra mért vágásokkal végeztek a magyar katonákkal. Igazi mészárlásról árulkodnak a leletek.


A mohácsi csata IV. tömegsírjánál idén nyáron megkezdett feltárás is igazolni látszik azt a feltevést, hogy az eddig megtalált öt tömegsírban a törökök által kivégzett magyar és közép-európai hadifoglyok nyugszanak. A régészeti-antropológiai feltárás tapasztalatai arra mutatnak, hogy

a mintegy 2000 letérdeltetett foglyot szablyával kaszabolták le, majd rendezetlen tömegsírokban hantolták el őket

írja közleményében a Szegedi Tudományegyetem.

A IV. tömegsír ásatási helyszínén az antropológiai feltárás munkáját Dr. Pálfi György, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Biológiai Intézet Embertani Tanszékének vezetője végzi munkatársaival és PhD-hallgatóival. Az SZTE „Mohács 500” kutatócsoportja a 2020 és 2022 között feltárt III. tömegsír csontmaradványainak anatómiai illesztését és antropológiai vizsgálatát az egyetem Lövölde utcai helyszínén folytatja. A tömegsír régészeti feltárását a pécsi Janus Pannonius Múzeum Régészeti Osztályának vezetője, Neményi Réka vezeti.

A 2024 júniusában megbontott IV. tömegsírban szemmel láthatóan kaotikusan, egymásra roskadva fekszenek az emberi maradványok. A feltárás jelenleg is zajlik, sokfelé egy-egy koponyán, csontvázon már számozott címke látható, valamint speciális kódok segítenek a maradványok későbbi összeillesztésben. A levágott fejekkel a legnehezebb a munka; a III. tömegsírhoz hasonlóan itt is sok különálló koponya van. Pálfi György a régészekkel egybehangzóan azt valószínűsíti, hogy

a csata után itt végezték ki azt a mintegy 2000 hadifoglyot, akiket a csatatéren és a magyar tábor lerohanásakor ejtettek.

A történet drámája, hogy a kivégzetteket meglepetésként érhette a kivégzési parancs.

„Valószínű, hogy a törökök tanácskozása előtt még úgy gondolták, hadifogolyként elviszik őket a birodalom területére. A török források szerint Szulejmán szultán váratlanul döntött a kivégzésről. Ez sokkoló meglepetés lehetett a szerencsétlen embereknek, különösen, amikor látták, hogy egy-két sorral arrébb már buknak föl a társaik” – mondta az SZTE antropológusa.

A sebekből ítélve a török kivégzők éles szablyával a fejre, nyakra mért vágásokkal, hátulról-oldalról, akár egyszerre több foglyot is kaszabolva ölték meg az egymás mellé térdeltetett, lehajtott fejű keresztény katonákat. A vágások Pálfi György szerint nem kifejezetten a lefejezésre, hanem az egyén gyors elpusztítására irányultak. Általában kettőt-négyet csaptak a nyakra, koponyaalapra.

A tömegsírok állapotából, elhelyezkedéséből ítélve Pálfi György és régész munkatársai, Bertók Gábor igazgató és Neményi Réka ásatásvezető (JPM) szerint is elképzelhető, hogy a látvány kegyetlen pompája megrészegítette a török kivégzőket. Mivel a vágások nagy részét nyaktájra mérték, Pálfi György szerint a kivégzettek legalább felénél megsértették a nyaki ütőeret.

Kétezer emberből többezer liter vér ömölhetett ki, valószínűleg mozdulni sem lehetett a halottaktól és ez a kegyetlen rendetlenség akár a tömegsírok létesítését is meghatározhatta.

Pálfi György szerint az első halmokat különösen rendezetlenül hordhatták a négy tömegsírba, és csak később, a távolabb eső, jóval nagyobb V. tömegsírban fejezték be a temetést, ott már sokkal rendezettebben. Az antropológus hozzátette, hogy ezt igazolni nem lehet, csak elképzelni. Van kutató, aki éppen fordítva látja maga előtt: a legrendezetlenebb III-IV. tömegsírok lehettek az utolsók, talán ezt a munkát már nem nézte a szultán, és itt sietősebben vetették gödörbe a testeket.

A tömegsírokból a többségükben fiatal férfiak csontvázai mellett néhány 10-12 éves gyerek és néhány nő maradványa is előkerült. A gyerekek apródként vagy lovászfiúként szolgálhattak, a nők talán a táborban láthattak el feladatot. Az elhunytak születési régióinak megállapítására az SZTE Embertani Tanszék munkatársai a III. és a IV. tömegsír maradványain a stronciumizotóp-arányok vizsgálatát tervezik. Ezzel az eljárással a fogakból a születéskori földrajzi környezetet, a csontokból pedig a halál előtti időszak földrajzi környezetét lehet megállapítani.

Pálfi György azt is elmondta,

az 500 éves évfordulóra tervezett kiállításra legalább egy tucatnyi személy esetében arcrekonstrukcióval mutatják be, hogyan is néztek ki a mohácsi csatában részt vevő katonák.

A feltárás után a csontokat a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen megépülő kápolna kriptájában helyezik majd méltó nyugalomra az évfordulón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Azt szimulálták, hogyan nézett ki az egyik legkeményebb kivégzés az ókori Görögországban
A Brazen Bull-t nem megrendelésre készítették el, hanem egy athéni férfi saját önszántából tett kísérletet a kínzóeszköz létrehozására, amit később egy zsarnoknak ajándékozott oda.
Karkó Ádám - szmo.hu
2024. augusztus 09.



A Brazen Bull egy hírhedt kínzóeszköz volt, amelyet a Kr.e. 6. században talált fel egy athéni férfi, Perilaus – írja a LadBible.

Ez az eszköz egy nagy, bronzból készült üreges bika alakú szobor volt, aminek lényege abban állt, hogy az áldozatokat élve megsüssék, kegyetlen és fájdalmas halált okozva nekik.

Az áldozatot a bika belsejébe zárták egy csapóajtón keresztül, majd tüzet gyújtottak a szobor alatt. A bika alakú szobor felmelegedett, és az áldozat lassan megfőtt benne.

A találmány különös kegyetlensége abban rejlett, hogy Perilaus csöveket épített be a szoborba, amelyek az áldozat sikolyait állathangokká torzították, így a kívülállók számára az áldozat fájdalmának hangjai egy bika bömbölésére hasonlítottak. Perilaus nem kapott megbízást erre a kegyetlen eszközre, hanem saját kezdeményezésből készítette el, majd elvitte Phalarisnak, Akragas szicíliai zsarnokának, remélve, hogy az érdeklődni fog iránta.

Phalaris, aki híres volt kegyetlenségéről, és akiről egyes történelmi feljegyzések szerint azt állították, hogy kannibál volt, valóban érdeklődést mutatott a Brazen Bull iránt.

A zsarnok úgy döntött, hogy teszteli a szerkezetet, és Perilaust, a feltalálót helyezte el elsőként a bika belsejében. Tüzet gyújtottak a szobor alatt, és Perilaus hamarosan megtapasztalta saját találmányának borzalmait.

Phalaris azonban mielőtt Perilaus meghalt volna, kivette őt a bikából, hogy megkímélje az életét, de csak azért, hogy később más módon végezzék ki: Perilaust végül ledobták egy dombról.

Phalaris élvezettel használta új kínzóeszközét, és a Brazen Bullban történő kivégzések szórakoztatták őt. Azt mondják, hogy különösen élvezte, ahogy a bika szobra ringott, miközben az áldozat élve sült meg benne.

Phalaris uralma azonban nem tartott örökké. Amikor 554-ben megbuktatták, az új uralkodók úgy döntöttek, hogy Phalarisnak is meg kell tapasztalnia saját kegyetlenségének eszközét. A zsarnokot a Brazen Bullba zárták, és ő is ugyanazt a borzalmas sorsot szenvedte el, mint korábbi áldozatai.

A szimulációról készült rövid videót ITT lehet megtekinteni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Videokazettáktól kezdve a műizéig mindent lehet kapni. Méghozzá legálisan!” - Hazai szex-mérföldkövek a rendszerváltás után
Felelevenítjük az első magyar szexshopot, pornófilmet, swinger klubot, erotikus újságot és expót, valamint a szexuális oktatási reformokat.


Az első magyar szexshop

A rendszerváltás egyik legizgalmasabb hozománya az volt, amikor megnyílt az első magyar szexshop 1989-ben Budapesten, a Múzeum körúton. Az üzlet hamar népszerűvé vált azok körében, akik mindaddig csak külföldön találkozhattak efféle üzlettel. A Dunántúli Napló így számolt be a hasábjain erről a tabudöngető mérföldkőről: „…Videokazettáktól kezdve a műizéig mindent lehet kapni. Méghozzá legálisan! Illetve eddig ezt hihettük, hiszen a központi napilapok nagy ovációval számoltak be a bolt megnyitásáról. Most azonban, az Esti Hírlap információja szerint kiderült, hogy szó sincs engedélyekről. Az újság egyik munkatársa felhívta a Művelődési Minisztériumot, s azt az információt kapta, hogy a boltnak nincs joga olyan malacságok árusítására, amelyek a polcokon megtalálhatók. Az ügyet kivizsgálják, de a boltot egyelőre nem zárják be.

Azonban olyannyira nem sikerült bezáratni a helyet, hogy az ország egyik legnagyobb forgalmú szexshopjaként a mai napig működik.

Az első magyar pornófilm

Az első magyar profi felnőttfilm a Kovi-féle Pornósztár volt őnagysága volt, amit 1989-ben forgattak Leiter Laura főszereplésével. Ő volt a sztárja az 1994-es Hótehénke című filmnek is, szintén Kovi rendezésében, de utána a lány eltűnt a szakmából.

A Pornósztár volt őnagysága inkább volt erotikus film, mint pornó, hiszen az akkoriban világhírű, érzéki Emmanuelle-filmek mintájára készült. Olyan tipikus kliséket vonultatott fel az alkotás, mint a főnök-titkárnő, rendező-színész és fotós-modell szituációk.

Az első magyar swingerklub

A swinger életforma az ezredforduló környékén vált ismertté Magyarországon: az első magyar swingerklub 2002-ben nyitotta meg kapuit Budapest XVI. kerületében. Ennek jelenleg egy kőbányai swingerklub a fő konkurense, de még jópár hasonló hely nyílt időközben az országban. A swinger-műfaj hazai előfutára és egyben bevezetője Elizabeth King (született Király Tünde) pornószínésznő volt, aki nem csupán ezzel írt történelmet, hanem hogy elsőként teljesítette rajongói kívánságait az interneten, webkamerán keresztül.

A rendszerváltás pornográf újságjai

A már akkoriban is széles lapkínálatban csak kettő folyóirat bővelkedett a fotók mellett irodalmi élményekkel is. Az egyik az 1988-as alapítású Erato volt – az első hivatalosan engedélyezett erotikus magazinok egyike volt Magyarországon –, a másik pedig az egy évvel később indult Apolló, de mindkettő 1991-ig húzta. A Szexepír 1990-től hat szám erejéig borzolta a kedélyeket, méghozzá a szokatlan férfiaktjaival. Létezett egy irodalmi lap is, a Kamaszságok, de azt két szám után elkaszálták. Különféle szexlapok (pl. a Rajzszegx, Playsir, Play Eros) is közöltek folytatásos regényeket, elbeszéléseket. Az Aréna magazin 1989-ben egy független dunántúli képes hetilap nyári különkiadásának indult pikáns rejtvényújságként, fotókkal és novellákkal bővítve, és körülbelül 3 év alatt 19 számot élt meg.

Az erotika expók világa

Az 1997-ben szervezett, budapesti Erotika Kiállítás volt az első ilyen jellegű rendezvény hazánkban. A szervező Strausz Ildikó nevéhez többek között kertészeti és szerszámkészítési szakvásárok is kötődnek, és Bécsben ihletődött meg, hogy itthon is lenne igény erotikus szakkiállításra. Az első években még alig voltak látogatók, aztán úgy beindult a biznisz, hogy 2000-re már a plafonon is lógtak, ezért az Építők Sportcsarnokából a több tízezres látógatószámra dagadó rendezvényt áttették a nagyobb Lurdy Házba. 2005-től pedig elindult az Erotika Parádé és az Erotika Expo is Tomor András szervezésében, aki a rendszerváltás után pornófilmeket is gyártott Tom-Média nevű cégével.

A magyar szexuális oktatás reformja

A WHO 2010-ben kiadott „Az európai szexuális nevelés irányelvei” című ajánlása részletesen, korosztályokra lebontva taglalja a megfelelő ismereteket. Ezt az oktatási programot a magyar iskolákban is bevezették, megcélozva a fiatalok szexuális egészségének javítását és a felelős szexuális viselkedés népszerűsítését. A modernizált irányelvek a holisztikus szexuális nevelésre buzdítanak az olyan negatív megközelítéssel szemben, mint a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek. A holisztikus megközelítés elősegíti, hogy a fiatalok képesebbé váljanak nemiségük és partnerkapcsolataik kielégítőbb és felelősebb alakítására, amely készségek a lehetséges veszélyek megelőzésében is lényegesek.

Források: 1,2,3,4,5,6,7


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Az első orgazmus a vásznon és a bluetooth feltalálása – a magyar származású színésznő tudósként is brillírozott
Méghogy nem lehet egy nő egyszerre gyönyörű és okos: Hedy Lamarr dívaként és matematikusként is elismerésre méltó újításokat vezetett be.


Bármelyik lány lehet elbűvölő. Csak annyi kell, hogy nyugodtan állj, és nézz bután” – mondta ezt Hedy Lamarr (1914-2000), korának egyik legszebb nője, aki imádta palira venni a férfiakat, miközben jóval többet tudott náluk. Annyi találmánya volt, és olyannyira hozzájárult a haditechnológia fejlődéséhez, hogy születésnapját nyilvánították az Európai Feltalálók Napjának. Bécs városa 2018 óta adja át a Hedy Lamarr-díjat, amely kizárólag olyan nőket illet, akik digitális területen alkottak maradandót.

Egy különös karrier

Na de ki volt ez a csodaszép lány, és hogyan érte el ekkora sikereket?

Hedy, azaz eredeti nevén Hedwig Kiesler egy bécsi bankár és egy magyar zongorista jómódú lányaként már kiskorában négy nyelven beszélt, illetve tánc- és zongoraleckéket vett, majd 16 évesen Bécs leghíresebb színiiskolájának lett a növendéke.

19 évesen beleugrott első házasságába egy fegyvergyárossal, és az ifjú ara annyira érdeklődött a fegyverek iránt, hogy férje örömmel megmutatta neki a tervezési folyamatokat. A lány komoly ismereteket szerzett a fegyverekről, a torpedókról és irányítástechnikáról. Házassága féltékenység miatt ért véget, úgyhogy Hedy inkább Hollywoodig menekült, ahol rögtön befutott. Mivel korábban Bécsben szerepet kapott az Extase című hangosfilmben (1933), ahol áramvonalasan nőies teste kétszer is látható volt meztelenül – a világon először –, nem váratta sokáig az első filmszerep a Metro-Goldwyn-Mayernél. Az ottani stúdiófőnök javasolta neki a névváltoztatást.

Az igéző szépségű nő megjelenésével egycsapásra átformálta a frizuradivatot az 1938-as Algier című filmben: ezt követően váltottak a színésznők a középen elválasztott, barna hajra az addigi szőke helyett. Hedy hozta divatba továbbá a különféle fejfedőket, például sálakat és turbánokat is. A termékeny színésznő összesen 31 filmben játszott 1930 és 1958 között, és ő demonstrálta először a filmvásznon a női orgazmust is. Ám nem tudott kitörni sohasem a szépasszonyi klisékből, szerepeit nem színészi tehetségéért dicsérték.

Egy zongorista és egy színésznő forradalmasítják a technológiát

A második világháború idején Hedy az első férjétől elcsent katonai tervrajzokkal állított be egy amerikai katonai fejlesztő laboratóriumba, felajánlva szakmai szolgálatait. A nő ugyanis hallotta a hírekből, hogy a pontatlan célzás miatt a szövetségesek túl sok torpedót pazarolnak el a tengereken. Fantasztikus találmányát – amely a bluetooth őseként ezt a problémát is megoldotta – nem csak az addigi ismereteinek, hanem a véletlennek is köszönhette. Ugyanis szomszédjával, George Antheil avantgárd zongorista-zeneszerzővel torpedó rádió-távvezérlésére szolgáló adóberendezést hoztak létre, azaz a frekvenciaugrásos adásmódot, miközben csupán egy mechanikus (lyukszalagos) zongorára írt művet akartak szinkronizálni.

Mivel a zongorán 88 billentyű van, a torpedóvezérlő találmány megvalósításában is 88 frekvenciát használtak.

Ők akkor még nem tudták, hogy a wifi, a mobil és bluetooth technológiák feltalálói lettek – ráadásul kettejük közt úgy indult az ominózus beszélgetés, hogy Hedy arról faggatta a zongoristát, nem kéne-e nagyobbra csináltatnia a melleit, és ebből kanyarodtak a szövetségesek háborús erőfeszítéseinek támogatásáig. Éles váltás, az biztos.

A találmány részletei és szabadalmaztatása

A kidolgozott találmányt titkos kommunikációs eszközként (Secret Communication System) nyújtották be az Országos Feltalálói Tanácshoz 1940-ben, ahol a szervezet elnöke, a General Motors kutatási igazgatója vetette fel a szabadalmaztatás ötletét. Két évvel később be is jegyezték a rendszert, amelynek lényege, hogy a torpedókat irányító rádiócsatornát védi a felderítés és a zavarás ellen, ezzel megnövelve a tengeri célpontok ellen indított torpedók találati valószínűségét. A találmányt felajánlották a haditengerészetnek, de az eljárást csak 1957-ben, a szabadalmi oltalom lejárta után két évvel vette elő egy cég, és 1962-ben, a Kuba elleni tengeri blokád idején alkalmazták először a blokádban résztvevő hajókon. A haditengerészet csak 1985-ben tette hozzáférhetővé a civilek számára az egyidejű frekvenciaváltást.

Antheil már 1959-ben meghalt, de Hedy 2000-ig élt, folytatva a fejlesztéseket hollywoodi laboratóriumában, folyamatosan ingázva a tudomány, a film és a szépségipar között. Találmányáért 1997-ben megkapta az Electronic Frontier Foundation, a technika úttörőjének járó kitüntetést, és még ebben az évben első női kitüntetettje lett a „feltalálói Oscar-díjnak” is. A bluetooth technológiája végül az 1990-es években forrt ki, lehetővé téve a különböző eszközök közötti adatátvitelt rövid távolságon belül.

Magánéleti kudarcok

Igaz, hogy Hedy szeretett technikai problémákon elmélkedni, de férjhez menni is imádott, hatszor sikerült is neki. Ezzel kapcsolatosan is akadt egy híres idézete:

„Talán az volt a problémám a házasságban - és ez sok nő problémája -, hogy egyszerre akartam intimitást és függetlenséget. Nehéz ezek közt egyensúlyozni… Abba kell hagynom, hogy olyan férfiakhoz menjek feleségül, akik alacsonyabb rendűnek érzik magukat nálam.”

Lamarr időskorát ráadásul olyan botrányok övezték, mint egy áruházi lopás, amely közben lebukott, valamint egy hosszú pereskedés egy számítástechnikai céggel, miután ők a megkérdezése nélkül felhasználták Lamarr egyik retusált fényképét egy szoftver csomagolásán.

Bár szülővárosát, Bécset tekintette igazi otthonának, Floridában halt meg dúsgazdagon. Végakarata szerint hamvai egy részét a bécsi erdőben szórták szét, és a bécsi központi temetőben díszsírhelyet kapott.

Hat házasság, 31 filmszerep és számtalan találmány: Hedy Lamarr, a fiatal tudósnők meseszép példaképének izgalmas életútja szerintem szintén filmre kívánkozik.

Források: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk