Amikor a kivégzés népünnepély volt – az inkvizíció kegyetlen és brutális világa
A vallomás kicsikarása
A gyanúba keveredetteket beidézték.
Ha valaki nem jelent meg az idézésre, az már a bűnössége kétségtelen jelének számított. Őt felkutatták, és nyomban börtönbe vetették. Aki megjelent, azt az inkvizítor elé vezették. Az inkvizítorok mélyen, fanatikusan vallásosak voltak, és meg voltak győződve róla, hogy hivatásuk különösen magasztos, és a vádlottaknak mély hálát kell érezniük a Szent Hivatal iránt, amely ugyan gyötri és elpusztítja a testüket, de megmenti halhatatlan lelküket a pokol kínjaitól. Az volt az elvük, hogy inkább száz ártatlan haljon meg, mint hogy egy eretnek elkárhozzon.
Éppen ezért feljogosítottnak érezték magukat, hogy a legravaszabb, legkegyetlenebb módszereket alkalmazzák. Biztosak voltak benne, hogy ezért nem éri őket büntetés sem ezen, sem a túlvilágon, sőt odaát majd égi dicsőség lesz a részük.
Így aztán a kikérdezés alkalmával az inkvizítor igyekezett a vádlottat összezavarni, szavait félremagyarázni.
Ha a körmönfont vallatási módszerek nem törték meg a szerencsétlent, akkor jöttek a durvább eszközök.
Például börtönbe vetették, amely önmagában is elegendő kínzásnak számított. A föld alatti sötét, bűzös, mocskos patkánylyukak, ahová nehéz vasakkal leláncolva bedugták a vádlottat - gyakran hónapokra, évekre, igen hasznos módszernek bizonyultak. Sokszor előfordult, hogy az első kihallgatás és az ítélet között évek teltek el, miközben a vádlott börtönben sínylődött.
A vallomás kicsikarására volt egy rövidebb út is: a kínzás vagy tortúra. Ezt azzal kezdték, hogy
a delikvenst a hóhér levezette a kínzókamrába, és megmutatta a vértől mocskos eszközeit, és elmagyarázta azok rendeltetésszerű használatát. Ha ez sem törte össze a vádlottat, megkezdődött a kínvallatás.
Egy pápai bulla ezt engedélyezte, de azt megtiltotta, hogy papi személyek végezzék, vagy jelen legyenek. Később egy másik pápai rendelet engedélyt adott az inkvizítoroknak, hogy egymást kölcsönösen felmentsék a szabálytalanságok alól, így az inkvizítor általában jelen volt a kínzásnál.
A Szent Hivatal folyamatosan tökéletesítette a kínzási módszereket, és amit emberi gonoszság kigondolhat, azt mind meg is valósították a szeretet vallása nevében.
A kínzás alsó korhatára 14 év volt, a terhesség és a szoptatás legfeljebb a legkegyetlenebb módszerek alkalmazását tiltotta.
Ha a vádlott így is kitartott ártatlansága mellett, szabadon kellett volna bocsátani. Ez a legritkább esetben történt meg: az egyház nem szívesen vallotta be, hogy tévedett. Így az ilyen embert eretnekség gyanúja miatt büntették meg. A többséget azonban megtörték a kínzások, és bűnösnek vallották magukat: őket az autodafé keretében megégették.
A kivégzés, mint népünnepély
Az autodafén való részvételért búcsú járt, így a város apraja-nagyja ott tolongott a templom előtti téren. Azokat az eretnekeket, aki töredelmes vallomást tettek, beterelték a templomba, a megátalkodott, makacs tagadókat a templom előtti téren felállított emelvényre vitték. Az inkvizítor prédikációt mondott, majd egyesével előszólították a vádlottakat.
A bűnüket bevalló, megbánó eretnekekre különféle penitenciákat róttak ki. Például egész életükben böjtölniük kellett, csak szerzetesi csuhát viselhettek, ruhájukon feltűnő narancssárga vagy kék kereszttel. Gyakran ítélték őket arra, hogy zarándokoljanak el egy-egy szent helyre, ami fáradságos, drága és veszélyes mulatság volt akkoriban.
A jómódúakat természetesen pénzbüntetéssel is sújtották, és ki kellett fizetniük a börtön és a kínzás költségeit. Minél hosszabban és kegyetlenebbül kínozták őket, annál többet. Az is előfordult, hogy valakit több évi börtönre ítéltek, ahonnan ritkán szabadult élve.
Zichy Mihály: Autodafé
Miután végeztek a templomi ítélethirdetéssel, az inkvizítor kivonult a térre, hogy a templom előtti emelvényen felsorakoztatott bűnösökre mondjon ítéletet.
Itt álltak azok, akik nem vallották be bűneiket, nem adták fel társaikat, és azok, akik beismerték, hogy eretnekek, de nem tagadták meg nézeteiket. Az inkvizítor kihirdette, hogy az egyház leveszi róluk a kezét, és átadták őket a világi hatóságoknak, azzal a felszólítással, hogy büntessék meg őket, de ne ontsák vérüket. A világi hatóság ennek úgy tett eleget, hogy megégette őket.
Az elítéltet a máglyán egy karóhoz kötözték, miközben a papok továbbra is a lelkükre beszéltek. Ha egy halálraítélt ilyenkor bűnbánást tanúsított, büntetését örök börtönre változtatták. Ha nem tört meg, akkor meggyújtották a máglyát, és felhangzottak a rettenetes halálsikolyok.
Az inkvizíció nem csak az élők felett hirdetett ítéletet, hanem gyakran a holtak felett is.
Ilyenkor az illető tetemét kiásták, máglyára dobták. Ezzel neki már nem ártottak, de a családjának annál inkább: a vagyonukat elkobozták, a leszármazottakat megbélyegezték. Nem viselhettek hivatalt, nem hordhattak előkelő szabású ruhát. Talán nem kell mondanom, hogy az egyház szívesen keresett és talált eretnekeket gazdag családok tagjai között.
