Amerikából jöttem, gumizás: ezek voltak a 80-as évek legnépszerűbb játékai
Az Amerikából jöttem, mesterségem címere, vagy más szövegváltozatban Amerikából jöttünk, mesterségünk címere játék történelmi gyökerei időben messzire nyúlnak vissza, egészen a céhes időkig, amikor a vándorló mesterlegények visszatérése ihlette a játékot. Az Amerikából jöttem fordulat nagy valószínűséggel a 19-20. század fordulóján került be a szövegbe és miközben Amerikába tántorgott egymillió emberünk, volt, aki számára ez időleges volt és vissza is tért (Csáth Gézának is van ilyen novellahőse.) A Színházi élet 1924-es 42. számban van utalás arra, hogy a játékot már játszották.
Ha visszagondolok arra, milyen sokat játszottuk ezt a játékot az iskolai napköziben a nyolcvanas években, enyhén bizarrnak tűnik az, hogy akkoriban, amikor Nyugatra csak három évente lehetett utazni, azt is a kiváltságosoknak, kevés olyan osztálytársam lehetett, aki Amerikából jött, vagy legalább a szülei jöttek onnan. Szóval a játék népszerűsége utazási vágyat is kifejezhetett. A játéknak több változata van, egyet ismertetek:
“A csapatból ketten félremennek „mesterséget választani”, a többiek pedig leülnek egymás mellé A mesterség jelenthet foglalkozást, de bármilyen cselekvést is. A megállapodás után a két játékos visszajön, s megállva a csoport előtt, a következő mondókát szavalja: Amerikából jöttünk. Hosszú utat tettünk. Mesterségünk címere (vagy: címe): D, s. (Ejtsd: dé, es.) Az utolsó sor mindig a választott mesterségnév (cselekvés) első és utolsó betűje. A mondóka befejeztével a gyerekek a szóban forgó mesterséget, illetve cselekvést mozdulataikkal próbálják kifejezni. És a többiek ezek alapján próbálják meg kitalálni.”
(Forrás: A Hét, 1989. július 14. 24. o.)

Amerika varázsa: 1956-os Ford Customline Miskolcon, 1963. (FORTEPAN, 29930)
Érdemes felidézni más népszerű játékokat is: a lányoknak a gumizást és a macskabölcsőt. A gumizás alapanyageszköze nem sok volt: 3, 3.5 fél méter gatyagumi. Minimum három játékos, de megtette kettő és egy székláb is (én játszottam otthon úgy is, hogy két székkel, egyedül.) A két egymással szemben álló ember bokáján megy át a gumi, a középső játékos pedig egyre nehezebb ügyességi feladatokat old meg a gumira ráugrással, áthúzással. Fokozatok: boka, sípcsont, térd, derék, hónalj. A játék az ugrás elrontásági tartott, akkor helyet cseréltek. Az nyert, aki a legmagasabbra fokozatra jutott el. A gumizás emlékezete egy apa tollából:
„komoly tudást igényeltek, és tényleg voltak lányok, akik lélegzetelállító magasságokig jutottak, akik minden kunsztot tudtak ezekkel az eszközökkel, s ráadásul olyan könnyedséggel csinálták mindezt, hogy az magában is lefegyverző volt.”
(Forrás: 168 óra, 2003. szeptember 25. 29. o.)
E játékok ma is teljesen jól működnek, sőt, fel tudnak dobni unalmas napokat is. Másrészt nekünk, a nyolcvanas évek generációjának ez pozitív emlékeket is felidéz, úgyhogy, ha ezeket játsszuk gyermekeinkkel, az olyan, mintha saját gyermekkorunkat élnénk újra.
ITT vagy ITT pedig olvasható a gumizás játék leírása, mikor, hova kell ugrani a gumira. És végül nézzük meg e két játék emlékezetét.
A véleményeket ismeretségi körömben gyűjtöttem:
Katalin Szánthó:
Hatvanas évektől is nagyon szerették a napköziben játszani. A pedagógusok pedig örültek, hogy elfoglalják a gyerekek magukat és nem kell mást tenniük, csak jelen lenni. Talán még az ötvenes években is engedték, az “Amerika” varázsszó ellenére.
Lukács Edina: Nekem főleg azért tetszett,mert úgy kezdődött,hogy Amerikából jöttem. Ez abban az időben különösen hangzott. Ez még nem a ’90- es évek volt. Egyébként gyakori, szórakoztató játék volt.
András Hanga:
Erdélyben is sláger játék volt a 90-es években. Imádtuk! Meglepetésemre Kárpátalján (ahol egy tanévet dolgoztam iskolában) nem ismerték a gyerekek, de amikor bemutattam nekik, folyton azt követelték, hogy azt játsszuk. Hiszen iskolai keretek között (napköziben) sokat lehetett általa tanulni (beszélni magyarul, a magyar betűket gyakorolni – az első és utolsó betűt felírtam nekik a táblára, olyan mesterségek kerültek bemutatásra, amelyek nem “népszerűek” stb.)
Judit Simkó-Várnagy:
Állandó szülinapi zsúrkellék volt ált. isiben, szerintem két ok miatt szerettük: eljátszani valamit mindig jó dolog, mert az valamimi, amit nem csinálsz gyakran a való életben, ráadásul egy kitalálósdi is mindig megadja azt a pozitív élményt, hogy jé de ügyi vagyok, rájöttem! Arról nem is beszélve, h sokan tudják játszani egyszerre, ami ugye fontos egy zsúron. Modern s eggyel szofisztikáltabb változata az Activity?
VIDEÓ: ha valaki elfelejtette volna a szabályokat...
Bogi Somogyi:
Nagyon jó emlékeim vannak róla: 80-as évek elején általános iskolában játszottuk napköziben. Azóta nyelvtanárként rendszeresen játszatom a diákokkal. Kivétel nélkül szeretik.
Ágnes Gyursánszky:
Alap volt, hogy szünetekben gumiztunk, meg tanítás után az iskola előtt, a téren. Nyári szünetben átjártunk egymáshoz, szorosabbá váltak általa a kapcsolatok, barátságok szövődtek. Mivel én egyke vagyok, suli után volt, hogy anyukámat és nagymamámat “fogtam be”, amit nagyon élveztem (gyanítom ők már kevésbé örvendeztek az átlag 1 órás terpeszállásért)
Anikó Godó:
Minden szünetben ugráltunk. Imádtam. Anyu nem győzött gatyagumit venni.
Edina Molnár:
Menő dolog volt, ha volt gumiszalagunk. Képesek voltunk kötözgetni, ha elszakadt.
Ági Csépe:
Mi tipitopinak hívtuk
Felhasznált irodalom:
Lázár Katalin: Történetiség a népi játékokban. Ethnographia, 2012/1. 48 – 78. o. 64. o.
Tóth Piroska Anna: A gyermekfolklór kutatása időszerű kérdései. Ethnographia, 2015/3. 373 – 397. o.