A KGST budapesti ülése, amelyen Antall József elnökölt – 30 éve szűnt meg a KGST és a Varsói Szerződés
A Winston Churchill által vizionált „Vasfüggöny”, ha fizikai értelemben nem is létezett, a gyakorlatban már a II.világháborút követően kiütköztek a nácizmus ellen győztes szövetségesek geopolitikai érdekellentétei, mindenekelőtt Európában. Az alapot a szovjet, illetve az angolszász haderők által felszabadított/megszállt területek szolgáltatták. Így adódott, hogy az Elba folyótól keletre fekvő országok a szovjet, az attól nyugatra fekvők pedig az amerikai-brit érdekszférába kerültek. Kivétel lett a semleges Ausztria és Finnország, míg a Balkán északi része (Románia, Bulgária) szovjet, déli része (Görögország, Törökország) pedig nyugati zónává vált. Néhány éven belül mindkét félnek sürgőssé vált saját intézményes szövetségi rendszereinek létrehozása, amelyek a következő 40 évre meghatározták a világ rendjét.
Ez a valóságban azt jelentette, hogy Washington elvárta az antifasiszta ellenállásban kitűnt baloldali erők háttérbe szorítását a politikában. Ez aligha tetszhetett a sztálini szovjet vezetésnek, amely a felszabadítást saját kelet-európai pozícióinak megerősítésére igyekezett felhasználni, és ennek érdekében minden erővel a kommunista pártok hatalomra jutását segítette. Ennek egyik eszköze volt, hogy Moszkva lebeszélje az érintett országokat – Magyarországot, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Jugoszláviát, Bulgáriát és Romániát – a Marshall-segély elfogadásáról, helyette egy saját, Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter nevével fémjelzett programot szorgalmazott. Végül csak Jugoszlávia döntött az amerikai segély mellett, amely a Sztálin és Tito közötti szakításhoz, és Jugoszlávia különutas politikájához vezetett.
Miután 1948-ban Németország nyugati és szovjet megszállási övezetében egyaránt új valutát vezettek be, és a Nyugat-Berlinre kiterjesztett pénzreformot követően a Szovjetunió blokádot rendelt el a négyhatalmi megszállás alatt álló német főváros nyugati zónájára, nemcsak Európa politikai-katonai, hanem gazdasági kettéosztottsága is elkerülhetetlenné vált. Felgyorsult Németország kettészakadása is: 1949. május 23-án Nyugaton létrejött az Német Szövetségi Köztársaság, október 7-én keleten pedig a Német Demokratikus Köztársaság. 1949. január 25-én megalakult Moszkvában a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), amelyet Nyugaton az angol Comecon mozaikszóval neveztek el. Az öt alapítóhoz az NDK 1950-ben csatlakozott, két év múlva Mongólia, majd az 1970-es években Kuba és a Vietnam is KGST-tagállam lett.

A KGST a szocialista országok közötti gazdasági együttműködést a munkamegosztás és a specializálódás révén igyekezett megvalósítani, mindezt a valamennyi országban bevezetett központi tervgazdálkodás alapján, kétoldalú elszámolásokkal, mivel közös konvertibilis valuta nem létezett. Természetesen itt is előnyt élveztek a szuperhatalom érdekei, de az is kétségtelen, hogy a Szovjetunió korlátlan felvevő piacot jelentett például a magyar mezőgazdasági termékeknek. De az egyik legnagyobb – a szocialista táboron túl is – sikerexportunknak az Ikarus autóbuszok számítottak, miközben a háború előtt virágzó személygépkocsi-gyártás megszűnt, és egészen a 80-as évekig élték virágkorukat a székesfehérvári Videoton-gyárban készült televíziók.

A nehéziparban Magyarországnak jutott a bauxit-bányászat és az alumíniumgyártás, miközben energiahordozókban és nyersanyagokban túlnyomó többségben importra szorultunk. Ugyanakkor az árucsere-forgalom révén jutottak el hozzánk a szocialista autók, a ma már legendaszámba menő kelet-német Trabantok és Wartburgok, a csehszlovák Skodák, a szovjet Moszkvicsok és Zaporozsecek, majd a 70-es évektől az olasz licenszből készült Zsigulik és Polski Fiatok. Aki azokban az évtizedekben volt katona, emlékezhet az AMD 65-ös magyar gyalogsági géppisztolyra, amelyet a híres Kalasnyikov gyártástechnológiája alapján készült. Az NDK-ből jött viszont a Magyar Távirati Iroda első képernyős-szövegszerkesztős számítógépe, a „leszedhető ajtajú NDK turmixgépet” pedig Kern András zseniális monológja tette halhatatlanná.
A fejlődésbeli lemaradást erősítette a KGST-n belüli piaci verseny hiánya. Már az 1960-as években komoly kihívást jelentett, hogy az iparosítás extenzív időszaka után át kellett állniuk a hatékonyság és a termelékenység fokozására, a minőség javítására.

Az 1973-as olajválság miatt a KGST-n belül nagyarányú cserearányromlás következett be: a szovjet energiahordozókért egyre több árut kellett exportálni. Emiatt az évtized közepére a szocialista tömb országai súlyos gazdasági-pénzügyi válságba kerültek. Mivel a rendszer nem engedte meg a gyökeres gazdasági szerkezetváltást – az 1968-as magyar Új Mechanizmus sem tudta kifutni magát – a nehézségeket külföldi hitelekkel próbálták megoldani, ezek viszont végnélküli adósságcsapdát jelentettek, de kényszerűségből a nyugati gazdaság felé való egyre erősebb orientációt is. Hazánk 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és a Világbankhoz.
Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által 1985-ben Reykjavikban új nemzetközi enyhülési folyamatot indított el. A Szovjetunió végzetes válságba került, amelyet a több évtizeden át tartó fegyverkezési hajsza, az értelmetlen afganisztáni háború, és a reformok megtorpanása okozta. A szocialista országok társadalmi erjedése nyomán végbement rendszerváltások, a Berlini Fal leomlása és a német újraegyesülés nyomán ennek az integrációs formának az ideje végleg lejárt. 1991. június 28-án a KGST budapesti ülésén, amelyen Antall József miniszterelnök elnökölt, aláírták a szervezet feloszlatásáról szóló megállapodást. A magyar kormányfő egy évvel később úgy nyilatkozott, hogy ő győzte meg Václav Havel csehszlovák és Lech Walesa lengyel elnököt, hogy a KGST jogutód szervezet nélkül szűnjön meg. Antall József hasonlóan „döntő” szerepet tulajdonított magának a Varsói Szerződés megszűnésében is, valójában mindez a történelem menetének szükségszerű következménye volt.

Érdekes módon az első nyugat-európai gazdasági integrációs szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség, amely később az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac), majd az Európai Unió alapja lett, csak két évvel a KGST létrejötte után, 1951-ben született meg. Nem így a Churchill által már az 1946-os fultoni beszédben szorgalmazott amerikai-brit politikai-katonai együttműködésű szélesebb szövetségi rendszert megvalósító Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO, amelynek születésnapja 1949. április 4. A túloldalról csupán 1955. május 14-én érkezett válasz.
A Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Bulgária, Románia és Albánia részvételével létrejött Varsói Szerződés közvetlen előzménye az volt, hogy pontosan 10 évvel a II. világháború befejezése után, 1955. május 9-én az NSZK felvételt nyert a NATO-ba, miután hivatalosan véget ért katonai megszállása, és visszakapta fegyverkezési jogát is. Nyugat-Németország gazdasági reintegrálása már 1952-ben elkezdődött, amikor tagja lett az Európai Szén- és Acélközösségnek és 1954-ben előzetes megállapodás született a NATO-belépésről is. Ezt megakadályozandó, a Szovjetunió kérte felvételét a NATO-ba, ezt a taktikai lépést azonban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország elutasították, hiszen a szövetség célja éppen Moszkva befolyásának ellensúlyozása volt.
De legalább ilyen fontos volt, hogy miután aláírták az osztrák semlegességet kimondó államszerződést, megszűnt a szovjet csapatok romániai és magyarországi állomásozásának jogi alapja, a szárazföldi összeköttetés biztosítása a Szovjetunió és az ausztriai megszálló szovjet csapatok között.
A tagállamok nemcsak arra vállaltak kötelezettséget, hogy beavatkoznak, ha valamelyik tagországot agresszió éri, hanem arra is, hogy akkor is beavatkoznak, ha valamelyik tagállamban belső erők veszélyeztetik a fennálló rendet. Így a Varsói Szerződés egyszerre védte a tagállamok területi integritását bármilyen támadással szemben, és a szocialista fejlődési modellt. Ez utóbbi érdekében csupán egyetlen alkalommal került sor közös katonai akcióra: 1968. augusztus 20-án, amikor szovjet, magyar, lengyel, bolgár és kelet-német csapatok vonultak be Csehszlovákiába az Alexander Dubcek vezette reform-irányzat elmozdítására.

A VSZ adott jogi alapot az 1956. november 4-i magyarországi beavatkozásra is, de abban a Szovjetunión kívül más országok nem vettek részt. A közös hadgyakorlatok azonban évtizedeken át rendszeresek voltak, és voltak olyan haditervek is, amelyek atomháborúval is számoltak a két katonai szövetség között. Feltehetőleg Magyarországon is tároltak atomtölteteket, a legvalószínűbb helyszínnek a szakértők a Bakony-beli Tótvázsonyt tartják, de számos települést emlegettek akkoriban „Kis Moszkvaként” Hajmáskértől Szentkirályszabadjáig, amelyek mára elhagyott "szellemvárossá" váltak.

A Varsói Szerződés Főparancsnokai 36 éven keresztül kizárólag szovjet marsallok, tábornokok voltak, helyetteseik viszont lengyelek, köztük Wojciech Jaruzelski, aki 1981 decemberében éppen egy Moszkvában fontolóra VSZ-intervenció megelőzésére vezette be hazájában a szükségállapotot. Már-már a történelmi groteszk kategóriájába tartozik, hogy 1989 augusztusában, amikor Jaruzelski egykori ellenfelét, Lech Walesát, a Szolidaritás vezetőjét bízta meg, hogy közvetítsen a koalíciós kormányalakítási tárgyalásokon, Nicolae Ceausescu román diktátor lengyelországi beavatkozásra szólította fel a tagállamokat. Az a Ceausescu, aki 1968-ban megtagadta a részvételt a csehszlovákiai hadműveletben…
Miközben a VSZ és a NATO haderői és fegyverkezési programjai biztosították az európai katonai egyensúlyt, a kelet-európai szervezet tett meg egy nagyon fontos lépést a kettéosztott kontinensen a békés egymás mellett élésért és a különböző rendszerű országok együttműködésért.
Az erőszakról való lemondás, a viták békés rendezése, a belügybe való be nem avatkozás, az államok közti együttműködés mind fontos alapelve lett az enyhülésnek, de a legnagyobb hatása mégis az úgynevezett „harmadik kosárnak” lett, amely „az emberek és eszmék szabad áramlásáról” szólt, és amelynek alapján a Nyugat számon kérhette a szocialista országoktól az emberi és politikai jogokat, a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságot, a hiteles tájékoztatást. Ezek mind lökést adtak a különböző ellenzéki csoportoknak az egész blokkban a kis értelmiségi köröktől egészen a tömegmozgalmakig, amelyre Lengyelországban láttunk példát 1980-81-ben. Bár túlzottnak, mégsem teljesen hamis a vélemény, hogy Helsinkiben alapozták meg a másfél évtizeddel későbbi rendszerváltásokat.
A Varsói Szerződés felszámolásáról a tagállamok szintén Budapesten állapodtak meg 1991. február 25-én, a megszűnés jegyzőkönyvét július 1-én írták alá – két héttel azután, hogy Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Fél évvel később, 1991. december 25-én a Szovjetunió is megszűnt létezni. Így ért véget a II. világháború utáni kétpólusú világ.

A nyugati integrációk természetesen nem oszlottak fel, sőt, fokozatosan fogadták be a „felszabadult” kelet-európai országokat. Gyakorlatilag ma már a teljes egykori keleti blokk NATO-tag, beleértve az egykori szovjet balti államokat, Lettországot, Litvániát és Észtországot. Magyarország a Cseh Köztársasággal és Lengyelországgal nyert felvételt 1999-ben, de már 1995-től használta az amerikai légierő a taszári bázist a délszláv háborús missziókhoz. Ugyancsak e két állammal és a baltiakkal együtt lett hazánk tagja az Európai Uniónak 2004. május 1-én.