KULT

A sötét oldal mi magunk vagyunk – 50 éve jelent meg a Pink Floyd The Dark Side of The Moon című korszakos albuma

Minden idők legsikeresebb progesszív rock-lemeze lett, 1973 és 1988 között összesen 736 hétig volt fenn a Billboard 200-as listáján. A tökéletes quadrofón hangzás miatt máig a gyűjtők és a vájtfülűek első számú albuma.


1973 nyarán Balatonföldváron dolgoztam egy üdülő vitorlás sétahajóján. Remekül éreztem magam matrózként, esténként pedig 17 évemnek megfelelően a helyi zenés helyekre tértem be, ahol élő zene és wurlitzer váltakoztak. Egyik alkalommal a zenegépből egy furcsa basszusfutam ütötte meg a fülemet, egy erőszakosan dekadens ének, majd egy hasonló hangulatú szaxofonszóló, amely egy harsány leütéssel átment gitárimprovizációba. Megnéztem, mi ez az újdonság, és alig hittem a szememnek: a Pink Floyd Money című dala volt.

Akkor már jól ismertem a cambridge-i bandát, volt tőlük egy-két olyan lemezem, amivel nálam konzervatív zenei ízlésű családomat ki lehetett volna üldözni a világból, és el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer olyan közegben hallom egyik dalokat, amelyeket általában a slágereknek tartanak fenn.

A Money a The Dark Side of The Moon című albumuk második oldalát nyitotta, és nemcsak ez a dal lett toplistás, hanem a lemez is – méghozzá hosszú éveken át. A mai napig minden idők legsikeresebb progresszív-rock lemeze lett. Az 1973. március 1-én megjelent LP úgy vitte át a Pink Floydot az elvont „underground” stílusból egy populárisabb hangzásvilágba, hogy közben megőrizték igényességüket, kísérletezőkedvüket, és nem utolsósorban a komor világképüket.

1973 az irányzat, az „egész estés” concept-albumok csúcséve volt. A magas szintű zenei háttérrel rendelkező előadók és együttesek már évek óta egy-egy téma vagy történet köré építették összefüggő kompozícióikat, sok esetben már eleve színpadi produkcióban is gondolkodtak. Ebben az évben olyan máig példaértékű lemezek születtek, mint a Jethro Tull A Passion Play-e, a Yes Tales From Topographic Oceans-e, az Emerson, Lake and Palmer Brain Salad Surgery-je, vagy a The Who Quadropheniája, hogy csak néhányat említsünk a rendkívül gazdag kínálatból. Ezekből, már az egyes darabok hossza miatt sem igen került fel a slágerlistákra, a Pink Floyd egészen ritkaságnak számított – a banda egész történetében egyetlen number one-t tudott produkálni, 1979 végén az Another Brick in the Wallt – a Money mégis széles körben népszerű lett az albumtól függetlenül is.

„Vannak, akik fekete-fehérrel kezdenek és csak azután jutnak el a szivárvány színeihez. Mi fordított sorrendben haladunk” – nyilatkozta az együttes vezetője, Roger Waters, aki akkor még több évtizede tartó depressziójának csak az elején tartott.

A rock-világ leghíresebb grafikai stúdiója, a londoni Hypgnosis által készített fekete alapú borítón látható prizma, amelyből egy hétszínű fénytörés nő ki (a hátlapon pedig ugyanennek a fordítottja), pontosan jellemzi a The Dark Side of The Moon közös tőről fakadt sokszínűségét, amelynek háttérében azonban ott van az elpusztíthatatlan sötét oldal.

Repülőtéri katasztrófa. Igazi repülővel, igazi áldozatokkal. Véletlenül eltalált, eltévedt gépek, titkos szigetek, lángban álló országok, tengeröblök felett. Az utolsó csepp üzemanyagig kering a gép. De van rajta valami különleges anyag, amely megállítja a lenti életet. Egyszerre szólal meg minden óra, mégsem mozdul senki. De mindegyik mozdulatlanná merevedett embernek ott dobog a szíve, mint az elátkozott szerelmeseké, akiket az Ördög kővé változtatott, mert megtagadták a parancsait.

Roger Waters, David Gilmour, Rick Wright és Nick Mason csaknem 18 hónapig játszották a Dark Side teljes zeneanyagát, egyes elemeit már 1970-től, együtt a korábbi nagyobb lélegzetű darabjaikkal, mint az Atom Heart Motherrel, vagy az Echoeszal – mielőtt felvették és 1973. március 1-jén megjelentették a lemezt. A zenével együtt kipróbálták élőben a látványos színpadi show-t is. Az eredeti anyag ennél bővebb volt, a koncertekről számos kalózfelvétel készült, és a gyűjtők szerint például az 1972. februárjában a londoni Rainbow-színházból „ellopott” felvételek sokkal jobbak. (A rajongóknak most már van összehasonlítási alapjuk, mivel 2015-ben hivatalosan is kiadták ezt a koncertet dupla CD-n). Az eredmény így is a tökéletesség határát súrolja.

Bár elvileg különálló darabokról van szó, elképzelhetetlen lenne részleteiben végighallgatni ezt a rockot, ipari zenét, rádiófecsegéseket, ideges nevetéseket, pénzcsörgést, az akkori sztereotechnika minden vívmányát felvonultató, ritmikájában inkább lassú, de hangszerelésében annál tömörebb 44 percet.

A kezdeti, Speak To Me címet kapott szívdobogást követő sejtelmes Breathe megadja az alaphangot: csak magadra számíthatsz ebben a világban: A pánikot keltő On The Run után, amelynek elektronikus ostinatóját Waters a nevezetes pompei koncert egyik szünetében kísérletezte ki), brutális ébredés a Time bevezetője, mielőtt visszatér a Breathe. Az első oldalt záró The Great Gig In The Sky, amelyhez eredetileg egy komor emelkedő hangsor is fűződik, megalázóan puritán zongorájával egy velőtrázó női sikolyaival egy szado-mazo filmben is megállta volna a helyét. A Money groteszk rock-bluesa remek lehetőség Gilmournak, hogy egy kicsit visszatérjen saját gyökereihez. Az Us and Them az emberek közti kibékíthetetlenségre reflektál egy lírai szaxofonszólóval. És ekkor jön a váltás.

Immár öt év telt el azóta, hogy a Pink Floyd alapítója, énekes-gitáros-zeneszerzője, Syd Barrett, mértéktelen drogfogyasztással súlyosbított bipolaritása miatt kiszállt a bandából, de szellemének, nyomasztó egyéniségének hatása ott lebegett a többiek felett, mind a zenében, mind a gondolatiságban. Egyesek szerint éveken át ott volt a koncerteken, sőt a színfalak között játszott is, de erre máig nincsen semmi bizonyíték.

A Dark Side-on kezdődik el a Barrett-hatás alól való felszabadulás folyamata, ami a pszichológiában jól bevált „kibeszélést” alkalmazza.

Az Any Colour You Like hangszeres kompozíciója Wright szintetizátorszólójával, amelyben korábbi Floyd-motívumok is felbukkannak, átvezetnek a lemez kéz utolsó darabjába. Waters mindkettőben félelmetesen eltalálta szövegeiben Syd állapotát. A Brain Damage főhőse egy „fűben heverő holdkóros”. „Bezártad az ajtód/eldobtad a kulcsot/valaki van a fejemben/de nem én vagyok… ha a felhő robban/mennydörög a füled/üvöltesz és nem jön felelet/és ha a bandában hamisan játszanak/a hold sötét oldalán meglátlak”. Az Eclipse pedig e lehangoló sorokkal végződik: „Mindaz, mi lesz/mindaz, mi volt/mindaz, mi lesz/a nap alatt már/minden felhangolt/de a napot eltakarta a hold”. Tehát felejtsük el egyszer s mindenkorra, hogy a Dark Side-nak bármi köze lenne az „űrrockhoz”.

Az album elképesztő sikert aratott: 1973 és 1988 között összesen 736 hétig volt fenn a Billboard 200-as listáján, Nagy-Britanniában és Egyesült Államokban egyaránt 15-szeres platinalemez lett, 50 év alatt több mint 50 millió példányt adtak el belőle világszerte. Magát az együttest is meglepte ezt a hihetetlen népszerűség, amely végleg kivitte őket a „rétegzenészek” kategóriájából. Gilmour évtizedekkel később úgy nyilatkozott, hogy valójában semmi más nem történt, minthogy sikerült a zenei elképzeléseiket megfelelő szövegekkel és egy jól eltalált lemezborítóval elegyíteni.

A Dark Side hazai népszerűségére jellemző, hogy a Money-ból a Kockázat című pénzügyi-gazdasági műsor szignálja lett, de az On The Runból és a Time-ból is felhasználtak részleteket különböző hírműsorokban.

A Pink Floyd ezzel csúcsra ért, de miközben zenéjük egyre szélesebb tömegeket érintett meg, és a következő lemezzel, a Wish You Were Here-rel úgy tűnt, megszabadulnak Syd Barrett kísértetétől, a zenekar egyre inkább Waters súlyosbodó önimádatának és a világgal szembeni paranoiájának lett a szenvedő alanya. Glmour, Wright és Mason alkotói tevékenysége a háttérbe szorult, mire 1979-ben eljutottak a The Wallig, már szinte Waters „kísérőzenekarává” süllyedtek, és a Floydot egy újabb orbitális siker sem menthette meg a széthullástól.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk