Zsivány Egyes: feszült háborús akciófilm lett Star Warsból
Gareth Edwardsnak, a Zsivány Egyes rendezőjének nem volt könnyű dolga az elmúlt két és fél évben. Nem elég, hogy neki kellett tető alá hoznia az első önálló Star Wars-történetet, a film utómunkálatai során egy sor rosszindulatú pletyka is megnehezítette a munkáját. Amikor a nyár elején kitudódott ugyanis, hogy a Disney több hetes pótforgatást rendelt el a filmhez, sokan egyből a legrosszabbra gondoltak, nevezetesen arra, hogy a kész film nem ütötte meg az elvárt nívót, a pánikba esett fejesek pedig egyből nekiláttak, hogy mentsék, ami még menthető.
Durva nézeteltérésekről, hangvételi problémákról és a forgatókönyv drasztikus átírásáról szóltak a rémhírek – nem túl biztató előjelek ezek egy olyan film esetében, amelynek sikere egy milliárd dolláros giga-franchise sorsára is kihatással lehet. Hiába vált ugyanis tavaly Az ébredő erő minden idők egyik legnagyobb sikerfilmjévé, ha a Star Wars-márkanév sorsa az önálló filmek sikerén fog eldőlni. Elvégre a Skywalker-család története előbb vagy utóbb, de véget ér, ám ha hihetünk a Disney számításainak, a Star Wars-univerzumban játszódó önálló kalandokból sohasem lesz elege a közönségnek.

Na de eleget kerülgettük a forró kását, ideje választ adni az égető kérdésre, ami két nappal a bemutató előtt még mindig ott él minden Star Wars-rajongó fejében: alaptalanok voltak-e a pletykák vagy sem? Nos, a filmet látva azt kell mondanunk, hogy igen is, meg nem is:
egyfelől a Zsivány Egyesnek valóban gyökeresen más a hangvétele, mint amit eddig a Star Wars-filmektől megszokhattunk, cserébe viszont kaptunk egy kiváló háborús akciófilmet, ami ráadásul önállóan is megállja a helyét.
Jómagam azon nézők közé tartoztam, akiknek tavaly jókora csalódást okozott Az ébredő erő: nem mintha rossz film lett volna, de egy fikarcnyi eredetiség és újító szándék nem szorult belé. J.J. Abrams filmje sokunkban keltette azt az érzést, hogy a készítők laboratóriumi körülmények között kísérletezték ki, mivel lehet megvenni a sorozat rajongóit. Az eredmény egy nagyon is működőképes és szórakoztató mozi volt, amelyet ugyanakkor érezhetően gúzsba kötött az eredeti trilógia öröksége.


Éppen ezért is meglepő, egyben örvendetes, hogy mindössze egyetlen évvel a VII. epizód után a Zsivány Egyes ennyire más mert lenni.
Mint az ismeretes, a legújabb Star Wars-történet annak a lázadókból álló csapatnak a történetét követi nyomon, akik az IV. epizód eseményei előtt megszerezték a Birodalom készülő szuperfegyverének, a Halálcsillagnak a tervrajzait. Mivel mi sem szeretnénk elspoilerezni a filmet, ennél többet nem fogunk elárulni a cselekményből, az viszont már ebből az egymondatos szinopszisból is kiviláglik, hogy a Zsivány Egyes története legalább olyan erős szálakkal kötődik az eredeti trilógiához, mint az eddigi filmek, érzésre mégis egy egészen más hangulatú kaland kerekedett ki a dologból, mint azt a nosztalgiafaktorra építő VII. rész után elvárnánk.
Ez már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hiszen a Zsivány Egyes az első olyan Csillagok háborúja-film, aminek az elején nem szerepel felvezető szöveg, és nem csendülnek fel John Williams legendás dallamai. Ami ezután következik, az egy komorabb hangvételű, morálisan jóval árnyaltabb karaktereket felvonultató háborús thriller, aminek mégis nagyon jól áll a Star Wars-köntös. Szuperek az új karakterek, a lázadókhoz személyes okokból csatlakozó Jyntől (Felicity Jones) a bármilyen parancsot vakon teljesítő lázadón (Diego Luna) keresztül a birodalmi dezertőrig (Riz Ahmed): sablonból kivágott figurák helyett hús-vér emberek ők, ráadásul az eddigi epizódokkal ellentétben valóban izgulhatunk értük, hiszen bármelyik pillanatban eleshetnek a Birodalom ellen vívott harcban. Apropó harcok: a film utolsó harmadát uraló akciójelenet köröket ver Az ébredő erő bármelyik hasonló képsorára. Amint összeáll a címbeli, lázadókból álló csapat, a film egy pillanatra sem enged a feszültségből.



Megérte tehát várni az új Star Wars-történetre, és jó látni, hogy a görcsös VII. epizód után a Disney hajlandó volt egy kicsit lazítani a gyeplőn, és hagyta, hogy az erőltetett utalásokhoz való ragaszkodás helyett inkább meséljen a rendező. Így még az Új reményre tett kikacsintások is sokkal természetesebben hatnak, Darth Vader kameói pedig visszafogottságukban lettek tökéletesen eltaláltak. Részemről izgatottan várom a Han Solo-filmet.
Ha tetszett a kritika, kattints a megosztásra!