Zombigyerekekben és vérfürdőben gazdag Drakula-feldolgozással indítja az évet a Netflix
A legnagyobb kérdés az volt, hogyan fogják meg Moffaték a több mint százéves történetet, hiszen megszámlálhatatlanul sok Drakula-értelmezés volt már a kifinomult úriembertől kezdve a primitív vadállaton keresztül az űrben támadó sci-fi-gonoszig. A Netflix Drakulája úgy indul, ahogy a leglustább adaptációk vagy paródiák: töményen adagolva kapjuk meg az összes Drakula-klisét. Van itt ijesztő kastély, ahonnan nem lehet csak úgy elmenni, félbolond, torzonborz gróf, aki csak a vérszívással kapcsolatos kétértelmű mondatokkal képes kommunikálni, furcsa kocsis, denevérek tonnaszámra. Már temetnénk az arcunkat a kezünkbe, aztán mindez egyszercsak mégis működni kezd.
Leginkább azért, mert igen sajátos humorral operál, ezzel szándékosan fordítja ki a vámpírfilmek kliséit.
Igaz, egyáltalán nem olyan látványosan, mint mondjuk a remek Hétköznapi vámpírok esetében, de igyekszik bőven nem véresen komolyan venni magát. Mindezt úgy, hogy az alapanyagot is tisztelettudóan szem előtt tartja: az első részbe konkrét jeleneteket emel át a könyvből, ám megtartja emellett a saját értelmezés lehetőségét is.
A három másfél órás epizód mindegyike különálló történetet alkot, amelyet a két főszereplő köt össze. Az elsőben Drakulát Jonathan Harker visszaemlékezései által ismerjük meg, akit sajátos táplálékkiegészítőnek használt a várában a gróf. A második részben Drakula-köntösbe bújtatott Halál a Níluson-adaptációt kapunk: a gróf ugyanis elindul egy csapat mit sem sejtő utassal egy hajó fedélzetén az áhított Anglia felé, ám a brit partokat megközelítve egyre kurtább az utaslista. A harmadik részben behoznak egy nagyobb csavart, amelyen a közösségi médiában rengetegen kiakadtak, ám a nézői élmény megtartása érdekében nem lenne célszerű ennek a bővebb boncolgatásába belemenni. Legyen elég annyi, hogy bár az újító körülmény igazán sherlockos ízt visz a befejező részbe, mégis ez lett a leginkább összecsapott rész, sok következetlen mozzanattal és elpocsékolt, ki nem bontott történetszállal.
Az első két rész – főleg az első – azonban már előre kárpótol a harmadikért, hiszen tényleg élvezhető Drakula-adaptációt kapunk annak ellenére, hogy akadnak azért hibái is a sorozatnak. A logikai buktatók főleg a második részben ütköznek ki igazán, majd a harmadik részben csúcsosodnak ki, ahová ráadásul esetlenül sikerült bezsúfolni az eredeti regény addig be nem hozott szereplőit. Emiatt az összhatás kicsit következetlen, néha nehéz eldönteni, mi is akar lenni pontosan ez a feldolgozás.
Amiben mindenképpen újszerű a sorozat, az Drakula karaktere és hozzáállása az egész vámpírmítoszhoz: érdekes kettősséget ad az, ahogy szinte állandóan fennkölt módon beszél halálról és életről, miközben látványosan fogalma sincs neki sem, mi a vámpírságnak a lényege. Claes Bang remekül hozza az egyszerre fennkölt, mégis sokszor paródiába hajló grófot, kellő karizmával tölti meg a karaktert, azonban még őt is kiszorítja a képről a sorozat igazi meglepetése, az Agatha nővért játszó Dolly Wells. A szkeptikus apáca az első részben pofátlanul lopja el a showt mindenki elől, nagy kár, hogy a későbbiekben nem igazán használják ki a nagyszájú nővérben rejlő potenciált.
Mindezt pedig a Netflix nyakon öntötte hektoliternyi vérrel, élőhalottakkal, zombi csecsemőkkel és állandóan leszakadozó körmökkel: a háromrészes sorozat minden bizonnyal ott van a legvéresebb Drakula-feldolgozások közt.
Az effektek sokszor már-már ZS-kategóriás horrorokat idéznek, amely jól áll a sorozatnak, bár a gyengébb gyomrúakat valószínűleg jogosan riasztja el a vérfürdő. A látványra tehát nem lehet panasz, ráadásul külön ínyencség lehet a horrorrajongók számára, hogy Drakula kastélyának kültéri jeleneteit a szlovákiai Árva várában vették fel – ugyanott, ahol majdnem 100 évvel ezelőtt a Nosferatut is.
A Netflix Drakulája nem lett tökéletes, de ez nem is baj, hiszen ennek ellenére pofátlanul jó érzés ismét elmerülni a vérben és a vámpírmítoszban. Ami miatt kihagyhatatlan, az az első rész, amelyben az alkotók mesterien megtalálták az egyensúlyt a klasszikus és az új értelmezés, a paródia és a komolyan vehetőség, a régi és az új vámpírmítosz közt. Ami miatt viszont nem ez lesz az újkori Drakulák Drakulája az a folytatás, amely a harmadik résszel zárja rá ismét jó időre a grófra a koporsófedelet, a néző pedig ott marad többre és jobbra szomjazva.
