Amikor még egész nyáron 100 forintért láthattad a kedvenc zenekaraidat – A Zöld Pardon története

Ha megkérdezzük a mai 30-as és 40-es korosztályt, mi volt a törzshelyük a 2000-es években Budapesten, aligha találunk olyat köztük, aki ne említené az elsők között a Zöld Pardont.

De hogyan tudtak fejleszteni ilyen alacsony jegyárak mellett, miért nem jellemző ma már sehol ez a modell, és van-e bármi esély arra, hogy egyszer még újranyit a ZP? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Fapados kezdetek, villámgyors berobbanás

„Miután először felmerült, hogy létrehoznánk az akkor már évek óta működő Nincs Pardon szórakozóhely szabadtéri változatát, és elkezdtünk arról tárgyalni, hogy bérbe vennénk a Petőfi híd melletti területet, szinte senki nem hitt abban, hogy ez az ötlet sikeresen megvalósulhat. Amikor építész barátainknak megmutattuk a helyet, hogy ide szeretnénk kiszolgáló pultot építeni, csodálkozó tekintettel kérdezték: de Zsuzsi, ki fog ide járni? Én meg azt mondtam, mindenki” – idézi fel az indulást az egyik alapító, Kővári Zsuzsanna.

A jóslat bevált: bár eleinte csak a „nincspardonos" törzsvendégeiknek akartak egy szabadtéri helyet csinálni, a gyékényen heverészés, az ingyenes koncertek, a laza és barátságos környezet hirtelen nagyon sok embernek lett a kedvence. Eleinte nem is tudtak olyan ütemben fejleszteni, amilyen ütemben nőtt a vendégszám: évekig teltek úgy a nyitóbulik, hogy mindhárom tulajdonos végigpultozta az estét, mert az emelt létszámú kiszolgáló személyzet is kevésnek bizonyult.

Hasonló emlékei vannak a ma a Budapest Park vezérigazgatójaként dolgozó másik alapítónak, Pálffy Andrásnak is, aki a megnyitó idején épphogy elmúlt 23 éves. Volt ugyan már némi tapasztalata klubüzemeltetésben, egy ZP-hez hasonló volumenű helyszín működtetéséhez azonban saját bevallása szerint közel sem elegendő. „Egy valódi zöldmezős beruházás lett ez, ahol a helyszínt, a folyamatokat, a márkát a nulláról kellett létrehoznunk. Inkább a lelkesedés lendülete vitt előre, mint a szakmai tapasztalaté” – fogalmaz.

Akkori üzlettársaival, Kővári Zsuzsannával és az azóta sajnos elhunyt Munkácsy Beával úgy állapodtak meg, hogy közösen, egyenlő részben finanszírozzák a helyet. Pár százezer forint volt az indulótőkéjük, egy barkácsáruházas kocsibeállót alakítottak át pulttá és raktárrá, egy „gördülő illemhelykocsit” béreltek, és egy sátorban volt a grillkonyha.

– emlékszik vissza.

Az első években Kővári vitte a cégvezetés adminisztratív részét és a vendéglátás személyzeti ágát, Pálffy pedig a műszaki kialakítást, üzemeltetést, a programot, a készletezést, a portairányítást és az üzletvezetést. A marketingkommunikáció ekkor még kimerült évi egy, faxon a Pesti Estnek küldött 1/8-os, szöveges hirdetésben.

A teljesség igénye nélkül kiemelnék néhány nagyszerű kollégát: Márton Andrist, Szepesi Matyit, Hamza Gergőt, Tihanyi Attilát, Ángyán Andrást, Munkácsy Zsoltot, Nagy Levit, Bulyovszky Lalit, Pálffy Lacit, Berzsán Ferkót, Wirsching Vikit, Juga Ronit, Czincz Tomit, Halász Petit, Barna Andit, Zsiga Zolit, Lengyel Barbit, Szabó Mónikát, Kamarás Péter Dzsót, Stubán Ágit, Kubinyi Gergőt, Szomodi Zsoltit, Gellér Zsoltit, Miskei Dalmát, Nándori Mikit” – teszi hozzá Pálffy András, aki szerint a tizenhárom Goldmann György téri szezon alatt több ezren fordultak meg munkatársként a ZP-ben, a vendégek számát pedig megbecsülni se tudja, de egészen biztos benne, hogy több millióan voltak.

A helyszínt Munkácsy Bea szúrta ki, aki arrafelé lakott, és kutyát sétáltatott a ZP melletti, később sherwoodi erdőnek becézett területen. Ezt nézték meg, mint lehetséges opciót, amikor rátaláltak a híd felhajtója által határolt, nagyon durván elhanyagolt és ijesztő alakokkal teli területre. A „szipusok” ugyan maguktól elköltöztek innen az építési anyagok helyszínre szállításakor, de ezután is bőven adódott megoldandó probléma. Erre Pálffy András így emlékszik vissza:

Ki kellett találnunk, mi minden kell ehhez az egészhez, aztán építeni kellett, csapatot verbuválni, árut beszerezni, kialakítani a választékot, árakat, majd meghívókat készíteni. Tulajdonképpen ugyanazt kellett csinálni, mint azóta is, csak nemigen volt hozzá segítség, se saját tapasztalat. Nem volt a mai értelemben vett web – ez még a telefonkönyv, a lexikonok és a tudakozó időszaka volt, amelyeknek egy ilyen projektben nem sok hasznát vettük.”

Mire volt elég a 100 forintos belépő?

Eleinte még kerítés se volt, néhány vesszőből font asztal és szék alkotta a bútorzatot, illetve gyékényeken lehetett ücsörögni a fűben. Egy fedés nélküli mini pódiumon voltak a koncertek, a nyitónapon, 1999 májusában a MoonShiners zenekar lépett fel.

„A második szezon kezdete volt az a pillanat, amikor addig sosem látott mennyiségű ember rohamozta meg a ZP-t. Ekkor látványosan berobbant már a nyitónapon, mert télen úgy elterjedt a híre, hogy mialatt nem voltunk nyitva, elképesztő népszerűségre tettünk szert” – fogalmazott Pálffy András.

Erre szerinte nem igazán voltak felkészülve, innentől kezdtek rohamosan és sokszor nem eléggé átgondoltan fejleszteni, hogy kapacitásban és tartalmi téren is kiszolgálják a hozzájuk érkező tömeget. Üzletileg azonban sosem vált igazán stabillá a Zöld Pardon működése: általában szépen működött, de a színvonal emelésére nem volt lehetőség.

Kővári Zsuzsanna emlékei szerint is kis árréssel dolgoztak, mivel arra törekedtek, hogy mindenki számára megfizethető élményt tudjanak biztosítani, sok kicsi sokra megy alapon. Akkoriban persze a zenekari gázsik, a technika bérlése, az egyéb szolgáltatások ára is kedvezőbb volt, és az első sikeres évet követően szponzorok is elkezdték támogatni őket.

„Azóta rengeteget változott a gazdasági környezet, sokkal szigorúbb rendezvénytartási előírásoknak kell megfelelni, egyre magasabbak a produkciós és egyéb szolgáltatási költségek, valamint a kockázat, hiszen egy szabadtéri szórakozóhely látogatószáma jelentősen függ az időjárástól is. Talán emiatt elképzelhetetlen ma már egy ilyen, évente 150 napon át ingyenesen látogatható kulturális helyszín rentábilis működtetése” – fejtegeti a lehetséges okokat Kővári.

Pálffy András szerint a vendéglátás önmagában sem akkor, sem ma nem tud fenntarthatóan finanszírozni egy ilyen típusú koncerthelyszínt, és ez számos ponton látható volt a működésük színvonalán. Viszont a kilencvenes években nem volt Budapesten nyári klubélet, hiszen akkoriban a legmenőbb helyek pincékben működtek, amelyek nyáron szinte elviselhetetlenek voltak. A fiatalok a Balatonra jártak bulizni, és kevésbé volt népszerű napjainkhoz képest az élő koncertre járás, inkább diszkókban bulizott az ifjúság.

Mindezzel együtt is úgy látja, hiába valósult meg rengeteg újszerű gondolat, számos tekintetben hiányzott a tudatosság: a fejlesztésekkel sok esetben túlságosan is a pillanatnyi igényeket igyekeztek kiszolgálni, hosszú távú vízió nélkül.

40 ezer zöld ruhás tüntető, 100 ezer összegyűjtött aláírás se tudta megakadályozni a költözést

Az első hírek a 2011-es szezon kezdete előtt röppentek fel arról, hogy a XI. kerületi önkormányzat rossz szemmel nézi a Zöld Pardon működését, mivel állításuk szerint egyre több lakossági panasz érkezett hozzájuk a zaj miatt. Bár erre a szezonra végül – szó szerint az utolsó percben – megadták az engedélyt, innentől folyamatosan a levegőben lógott, hogy mennie kell a helynek.

Végül tényleg így történt: hiába gyűjtöttek aláírásokat egész nyáron és tartottak tüntetést több tízezer fő részvételével szeptemberben, nem maradhattak tovább a Petőfi hídnál.

„A költözést megelőző időszak borzasztó nehéz volt mindannyiunknak, én azonban biztos voltam benne, hogy folytatni szeretném, és az új kezdettel frissességet szeretnék hozni. Konkrét elképzeléseim voltak arról, miben szeretnék egészen mást, mint ami a ZP volt” – idézi fel Pálffy András.

A költözésben és annak előkészítésében ezért már nem vett részt: a szeptemberi önkormányzati döntés másnapján megállapodott a többiekkel, hogy a továbbiakban nem lesznek üzlettársak, de azt még nem tudták, ki vigye tovább a márkát, az eszközöket, a csapatot. Végül ő engedett.

– mondta Pálffy.

Kővári Zsuzsanna máig egészen hihetetlennek tartja, hogy egy ilyen népszerű, rengeteg kulturális értéket hordozó kezdeményezést ennyire mondvacsinált indokkal zártak be. Mint mondja, akkor érezte először igazán, hogy politikai érdekek mentén bármit le lehet dózerolni.

„A tüntetésre, amit a ZP megmentésére szerveztünk, a legmenőbb zenekarok mellett 40 ezer szimpatizáns jött el, mindenki valami zöldet vett magára. Csodás és felemelő érzés volt a zöld tömeget látni, ez az egyik olyan dolog az életemben, amire igazán büszke vagyok. De sem a 100 ezer összegyűjtött aláírás, sem a tüntetés nem változtatott azon a tényen, hogy a Zöld Pardont ellehetetlenítették, egy korszak véget ért.”

A helyváltoztatás nem tett jót a ZP-nek, ugyan csak 800 méter a távolság a régi helytől, ami pár perc séta, de mégsem volt ugyanaz. A költözéskor még nem járt az 1-es villamos, tömegközlekedéssel nem lehetett jól megközelíteni, és rengeteg problémájuk volt az engedélyeztetéssel is, annak ellenére, hogy az önkormányzat arról biztosította őket, hogy támogatja a ZP Rákóczi hídhoz költözését.

„Az sem tett jót, hogy a tulajdonosi körünk szétvált, megbomlott az egység, amivel a ZP-t közel 15 évig közösen tudtuk működtetni. Konkurenciaként megnyílt közben a Budapest Park a Duna másik oldalán. Bár tudomásom szerint ők is küzdöttek nehézségekkel az elején, talán a finaszírozási oldal ott biztosítottabb volt, profi marketinggel és szervező csapattal nagyon hamar nagyon sikeresek lettek. Őszintén elismerem a munkájukat, amit a régi ZP-vel elkezdtünk, azt profi szintre fejlesztették” – mondja egykori üzlettársa új vállalkozásáról Kővári Zsuzsanna, aki mostanra visszatért eredeti szakmájához, pszichológusként dolgozik.

Pálffy András szerint a Park bizonyos értelemben – szabadtéri koncerthelyszínként, állandó fesztiválként – magas színvonalon betölti a ZP által hagyott űrt. Ezzel együtt nem zárja ki, hogy egyszer még visszatérhet a legendás szórakozóhely.

Ez Kővári Zsuzsanna szerint is jó ötlet lenne: „Egyetértek Andrással, szerintem van igény az emberekben a nosztalgiára, ahogy az egyszerűségre, a természetességre is” – válaszolja a felvetésre.

Azt aligha vitathatja bárki, hogy a helyszín mostani, végletekig elhanyagolt állapotánál bármi más csak jobb lehet.