KULT

Zenélt, utat keresett és álmodozott, hogy jobbak legyünk – 80 éve született John Lennon

A rock muszáj-mártírja lett negyvenévesen.


Valószínűleg ösztönösen választottam 1968-ban, 12 évesen kedvencemnek a Beatles-ből John Lennont. Elvégre nem volt hozzá még elegendő zenei műveltségem, hogy tisztában legyek az ő muzsikusi értékeivel, a nagy lázadáshoz való viszonyát is éppen csak kapisgáltam, és még szemüvegem sem volt, hogy valamiféle sorsközösséget vállalhassak vele. Lehet, az volt benne számomra tudat alatt rokonszenves, hogy szinte nem láttam róla két egyforma fotót: az egyiken huncut kamaszos cipóarc villant ki a gombafej alól, máskor blazírt úriember-paródiának tűnt szögletes vörös bajuszával, megint máskor kissé riadt, eltévedt fiatalemberként pislogott ki szegényeknek való látüvege mögül. De láttam őt spirituálisan átszellemültnek, dühösnek, szerelmesen szelídnek, sőt, olyan keserű mosollyal is az arcán, mintha azt akarná mondani: az vagyok, aki vagyok, és mindenki tehet nekem egy szívességet.

Egyszerűen hihetetlen, hogy John Lennon ma lenne 80 éves. Ennél már csak az a hihetetlenebb, hogy ebből a 80-ból csak a felét élte meg, alig múlt 40, amikor elvették tőlünk.

De most nem a 20.század egyik legaljasabb merényletéről, nemzedékünk kiheverhetetlen gyászáról akarok írni. Hanem az élő John Lennonról, aki bennünk van, így jelenidőben, zenéjével, gondolataival, humorával, szenvedélyeivel, álmaival.

John Lennon egy van, és benne sokféle John Lennon. Az igazi, család nélkül felnőtt, liverpooli prolifiú, akiből lehet, hogy kültelki vagány, iszákos börtöntöltelék lett volna, ha nem kapja meg a számára egyetlen üdvözítő nevelést a rock and rolltól. A keménységgel álcázott sérülékeny lélek végig ott maradt benne, még a hangjában is. Hallgassuk csak meg az erősen önéletrajzi ihletésű Help! című Beatles-dalt, vagy a már-már „punkos” Run For Your Life-ot: a belülről táplálkozó elemi erőt is belengi a szorongás, a bizonytalanság fátyla. Nemcsak magánemberként és közszereplőként volt megrögzött polgárpukkasztó – jól ismert felkonferálása: „Az olcsó helyeken ülők tapsoljanak, a drága jegyek tulajdonosai csörgessék az ékszereiket” -  de a Beatles pályafutásának legmeglepőbb zenei húzásai mögött is rendre ő volt.

Talán egyetlen kortárs brit zenész sem akadt akik ennyire beépítették volna drogos tapasztalataikat, mint a Beatles, és a legmaradandóbb darabokat – I’m Only Sleeping, Lucy in The Sky With Diamonds, Strawberry Fields Forever, Glass Onion – mind Lennon jegyzi. És ne hagyjuk ki az I Am The Walrust sem, amely az amúgy is totálisan „elszállt” Magical Mystery Tourt zárja, és amelynek értelmén máig vitatkoznak filológusok és pszichiáterek. De John palettája már a Beatles-ben is a szép szerelmes daloktól (Girl, In My Life) a hangkollázsokig (Revolution 9) a társasági élet leheletfinom metafórájától (Cry Baby Cry) a új dimenziók kereséséig (Across the Universe) terjedt.

És közben John Lennon gondolkodott és véleményt mondott. Két könyve, az In His Own Write (1964) és a Spaniard In The Work (1965) szinte a Monty Python előfutárának tekinthető abszurd, nonszensz humorával, és szófacsarásaival, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a hiteles fordítását bármely nyelvre.

A két kötet írásai és karikatúrái gyilkosan ironikus képet festenek a megcsontosodott konzervativizmusával és viktoriánus álszent erkölcseivel szembenézni kénytelen brit társadalomról.

Ne feledjük, 1963-ban bukott meg a tory Harold McMillan kormánya a hadügyminiszter John Profumo afférja miatt, miután az illető úr a londoni szovjet katonai attaséval osztozott egy Christine Keeler nevű örömlány bájain. Persze Lennonnak az utódról, a másik Haroldról, Wilsonról sem volt sokkal jobb véleménye, megválasztását „general erection”-nek nevezte. Az írás élete végéig mindennapi kenyere maradt: számos karcolata, visszaemlékezése jelent meg a 80-as évek közepén Skywriting By Word of Mouth címen, néhány éve magyarul is publikált levelei szintén izgalmas kordokumentumok.

Aztán 1966-ban jelent meg a „Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” címen elhíresült Evening Standard-interjú a Beatles amerikai turnéjának beharangozásaként, mire a tengerentúli bigott keresztény közösségek máglyákat raktak az együttes lemezeiből és fotóiból. Az eset egyébként a bulvármédia manipulációjának iskolapéldája: Lennon ugyanis arról beszélt, hogy az egyházak nem törődnek a fiatalokkal, nem akarják őket megnyerni, így hát nem csoda, ha egy beat-zenekar népszerűbb lesz, mint Jézus Krisztus…

Az 1968-as világmozgalom rá is nagy hatást gyakorolt, de hamar rádöbbent, hogy az erőszak nem járható út, és a „forradalomból” nem lesz semmi, ha még a vezetőik sem tudják, hogy mit akarnak. Persze a Revolutiont is félreértették, megalkuvással vádolták Lennont – az idő mégis őt igazolta.

Nem kizárt, hogy a Beatles szétválásának egyik oka éppen John közéletisége volt, különösen a bandán belüli fő riválisa, Paul McCartney volt az, aki szigorúan távol tartotta magát a politikától és inkább hitt a hagyományos brit kispolgári értékekben.

Lennon azonban következetesen ment tovább a maga útján, oldalán immár élete szerelmével, Yoko Onóval, akiben nemcsak lelki-szellemi társát, szexuális partnerét és múzsáját találta meg, hanem a gyerekkora óta hiába keresett anyafigurát is.

Mindig volt valami csakazértis exhibicionizmus John és Yoko közös fellépéseiben, erotikus lemezeikben, kísérleti filmjeikben vagy bizarr demonstrációikban - ágyban a békéért Amsterdamban és Torontóban, zsákba bújás, a „Háborúnak vége” óriásplakátok a világ nagy fővárosaiban - hiszen nagyon nehezen fogadták el őket együtt: egyrészt felháborítónak találták, hogy egy „vágottszemű” nő feldúlja egy brit kedvenc házasságát, másrészt pedig John és Yoko külön-külön is besorolhatatlanok voltak, hát még együtt… Csakhogy Lennon szólókarrierjében éppen ez a nagyon különc és nagyon militáns korszaka jelentette a csúcspontot. Ekkor születnek a nagy békedalok – Give Peace A Chance, Imagine, Happy Xmas (The War Is Over) – az olyan politikai-társadalmi töltésű számok, mint a Working Class Hero, a Power To The People, a Woman Is The Nigger of The World.

De fénykorát élte a lírikus Lennon is, de több dalában is nyíltan beszélt súlyos alkohol-problémáiról (Cold Turkey, Whatever Gets You Thru the Night). Könyvtárnyit hordtak már össze a pár másfél évig tartó szakításáról – a teljes igazságot alighanem soha nem tudjuk meg -  de szerelmük ezt is kibírta. 1975-ben – egy évvel a Lennont „halállistáján” tartó Richard Nixon elnök bukása után - megkapták az amerikai letelepedési jogot, megszületett közös gyermekük, Sean. A sztárságba belefáradt Lennon pedig végre élhette egy New York-i hétköznapi ember mindennapi életét.

Ki tudja, mi lett volna a sorsa, hogyha nem támad újra kedve zenélni, és Yokóval közös, szenvedélyes, mégis bölcsességgel teli lemezük, a Double Fantasy nyomán nem kerül újra az érdeklődés középpontjába? Lehet, hogy akkor nem talál rá egy tudathasadásos fiatalember, akinek beteges vágya, hogy „valaki legyen”, akár gyilkosság árán is, és nemcsak hírneve miatt választja ki Lennont, hanem azért is, mert ő volt potenciális célpontjai közül a legkönnyebben megközelíthető. John számára ugyanis az is hozzátartozott nehezen visszaszerzett szabadságához, hogy New York-ban szabadon járhatott-kelhetett anélkül, hogy rajongók és paparazzók rohamától kelljen félnie, mint hazájában és nem is tartott testőröket.

De végül is ő alkotó ember volt, az ihletnek nem lehet parancsolni, ha jönni akar és nagy öröm lehetett számára minden elvárás terhe nélkül újra lemezt készíteni.

És bár a Double Fantasy valódi értékelését sokáig elhomályosította a tragédia, ennyi év után elmondhatjuk, hogy több dalnak is méltó helye van a Lennon-életműben: a kisfiához írt Beautiful Boy, a gyönyörű szerelmi vallomás Woman, amelyben köszönetet mond Yokónak, aki „megértette a férfiban élő kisgyermeket”, vagy a Watching The Wheels, amelyben válaszol azoknak, akik irigylik megszenvedett belső békéjét.

John Lennon bízott abban, hogy egyszer előjön az emberek jobbik énje, de azért nem voltak illúziói. „Bár megváltoznátok” – énekli a Borsőrmester végén az A Day In The Life-ban, az önzés, az olcsó szenzáció-éhség tűpontos látleletében. Az Imagine-ben egy olyan világról beszél, ahol megszűnik mindaz, ami gúzsba köt mindenkit, megszűnik az „enyém-tiéd” átka, nem lesznek olyan eszmék, amelyekért ölni vagy meghalni kell. „Mondhatjátok, hogy álmodom/de nem vagyok magam”. A halála után megjelent Nobody Told Me azonban arra utal, hogy nagyon is tisztán látta, hogy olyan világot élünk, amelyben „mindig történik valami, s mégsem haladunk.”

„Minden rendben lesz a végén. Ha nincs minden rendben, akkor még nincs itt a vég” – ez egyike John Lennon legfontosabb mondatainak. Tartozunk neki annyival, hogy elhisszük neki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk