KULT

X-Faktor: „Ha már elhazudjuk a dalt, akkor nagyon keményen hazudjuk végig!”

Ezen a héten is két versenyző esett ki az X-Faktorból.


A szombati X-Faktor a mentorok múlt hétről szóló vallomásaival indult, ezt követően Kiss Ramóna vonult be és végül a 4 zsűritag is megérkezett, majd a szokásos kedélyes csevegés is elindult. A beszélgetés során 12 perc 32 másodpercnél el is hangzott valami fontos: ezen az estén is két versenyző távozik majd a műsorból.

Az első fellépő Serena Rigacci volt, akinek kisfilmje nagyon szomorúra sikerült, mert arról szólt, hogy a fiatal lánynak hiányzik a családja és az otthona, és magányosnak érzi magát. Az előadásában ennek nyoma sem volt, a fiatal énekes ügyesen hozta a tőle megszokott, tiszta és stabil hangokat, nem is lehetett volna belekötni. Talán csak az volt egy kicsit zavaró, hogy a mélyeknél megint bizonytalankodott. Olyan érzése volt az embernek, mintha mentorával, vagy a zenei kitudjakivel egyszerűen kevés időt fordítanának arra, hogy a megfelelő hangnemet megtalálják.

A kritikájában később Gáspár Laci is ugyanezt mondta: szerinte fél hanggal feljebb kellett volna tenni a dalt. Radics Gigi úgy érezte, hogy az énekes nagyon jól megoldotta a feladatot, de nem vitte magával a dal. Alex kijelentette, a lánynak ebben a műsorban „nincs ellenfele”, Puskás Peti pedig azt tanácsolta, hogy a tartalmat át kell beszélnie mentorával, és akkor jobban átélné az előadást.

Egy fura, de érdekes átdolgozással elérkezett másodikként Berta Dániel. Tényleg csak egyéni ízlés kérdése, hogy a latin effajta, energikus átértelmezése bejön-e bárkinek.

Szerintem jópofa és külön értékelendő, hogy a versenyző nem akar egy lenni a nyolcvan jóképű amorózó közül a műsor történetében, hanem helyette inkább megőrül, és választ valami egyedi arcot és hangot, amit végül élvezhetően valósít meg.

Alex szerint az egész egyszerűen bohóckodás volt, Gigi is lehúzta, úgyhogy Puskás Peti és a versenyző teljesen egyedül maradtak a tök jó ötlettel.

Gáspár Laci és a London Kids következett, akiknek a kisfilmje a személyes összetűzésekről szólt. Nagyon érdekelne, mi a szerkesztői elképzelés a negatív kisfilmekkel, amikről a nézőnek csakis az jut eszébe, hogy az adott versenyző és csapat nem érett még a feladatra. Ezúttal konkrétan azt jelentette ki a csapat egyik tagja, hogy nem akar az énekessel zenélni. Mi értelme van ezt megmutatni? Értem én, hogy a szavazatokért kell a dráma és a közönség együttérzése, de ezt csinálták már rafkósabban és eredményesebben is a tehetségkutatók történetében, tőlük kellene tanulni tisztelettel.

Az előadás során kiderült: sajnos a csapattagok továbbra sem működnek zenekarként, és egyáltalán nincs kommunikáció, kémia a srácok között, így újra csak egy főszereplőt és persze feszült háttérzenészeket láttunk a színpadon. A pomponlányok szerepeltetése viszont nagyon jó színpadképet hozott, és rengeteg energiát adott előadáshoz, teljesen élvezhetővé téve azt.

Ugyanez a rossz hír is: sajnos csak a csajoktól volt mozgalmas a színpad és jó a bulika, nem a főszereplőktől.

Puskás Peti szerint jó volt az átdolgozás, és mivel a többiek nem hagyták, hogy elmondja, most fordítok: azt akarta mondani, hogy nem volt összhang a csapattagok között, és kábé céltalan aranyhalakként úszkáltak az színpadot jelképező akváriumban.

Az a baj, hogy a mentorok közül néhányan nehezen tudnak nagyvonalúak lenni, és a nyilvánvalóan feszült versenyhelyzetben elismerni a másik zsűritag mentoráltját, akár a sajátjaikkal szemben is. Pedig ez a fajta elegáns szakmaiság a műsor és az egyén hitelességhez egyaránt elengedhetetlen lenne. Puskás Peti és talán Gáspár Laci azok, akiken nem érezhető hasonló, de szerencsésebb lenne mindenkiből kiszorítani ezt a viselkedést, mert így tényleg óvodás szintű lesz a verseny értékelése.

Gáspár Laci azt mondta: értékelendő, hogy Ádám, a frontember hétről-hétre fejlődik, Radics Gigi szerint kellemes és jó produkció volt, ByeAlex szerint az énekes hangjára gyúrni kellene még.

Bereznay Dániel folytatta a showt, akinek a hangja nem rossz, de a kiváló meg nem ilyen. A cuki személyisége a dalokon keresztül is átjön, ám közben valahogy az az érzése az embernek, hogy épp ez az egészséges és barátságos lelkület az, ami az akadályt jelenti abban, hogy Dani valóban képes legyen „meghalni a színpadon”, átélni és átadni olyan jó és rossz érzelmeket, amikkel a való életben még nem volt alkalma találkozni. Nincs itt semmi gond, nem rossz ő, csak pár évvel később kellett volna próbálkoznia a versenyben.

Gáspár Lacinak „kevés volt” a produkció, de Gigi nem hagyta végigmondani és közölte, hogy nagyon sokat fejlődött az énekes. Puskás Peti szerint a „kamaszosságot” le kellene vetkőzni, Alex szerint még időben rá kell jönnie az énekesnek hogy mi az, amit nem tud elénekelni.

Akármi is volt a dal egyébként, az embernek folyamatosan a Sorry seems to be the hardest word ment a fejében alatta.

ByeAlex versenyzője folytatta, Tóth Bettina, a rapperlány, aki ezúttal végre énekelt is. A styling kiváló volt, a produkció többi része számomra továbbra sem értelmezhető egy énekversenyben. Na de nem is kell mindenkinek értenie: Puskás Petinek nagyon tetszett, egyenesen azt mondta, hogy ha valaki miatt érdemes volt elindítani a műsort, akkor az Tóth Bettina. Radics Giginek a hörgés nem tetszett, Gáspár Laci élvezte a produkciót, és még arra sem tudott figyelni, hogy hamisak vagy tiszták a hangok.

Mézes Norbert volt a következő szereplő, aki sajnos túl sokszor bizonytalankodott az ABBA-nóta előadása során. Alex unatkozott közben, és csatlakozott hozzá Puskás Peti is.

Továbbra is egy kicsit idegesítő, hogy a negatív kritikákat Radics Gigi egyszerűen nem hajlandó végighallgatni, hanem közbeszól.

Mézes Norbert nem volt jó. Biztos, hogy cuki meg fura, és néha hangokat is eltalál, és jó számokkal, hangképzéssel talán lehetne belőle egy érdekes, szerethető és piacképes előadó.

Ugyanakkor mondja már meg valaki, hogy a tehetségkutatók első szériáiban mikor jutott volna tovább a poénadásoknál?

Jövő héten választunk egy nagyon jó dalt – zárta a le a vitát Gigi, pozitív gondolkodóként szuggerálva a nézőkbe a szavazást. A dal az jó, a dalválasztás nem volt jó - pontosított Puskás Péter.

Mézes Norbert egyébként tökéletesen és szerény alázattal reagált a kritikákra. Minden tehetségkutatók legszimpatikusabb reakcióját mutatta be, már ezért megérte a versenybe kerülnie.

Gulyás Roland érkezett a folytatásban, aki a kis filmjében most szerencsére nem csajozott, mert nagyon zavaró lett volna, ha minden alkalommal azzal próbálna szavazatokat szerezni. Az előadása egyébként kiváló volt és végre kiderült, hogy nemcsak balladákban állja meg a helyét.

Gáspár Laci az építkezést hiányolta, Radics Gigi a változatosság kedvéért egyszerűen beleszólt, Puskás Péter is azt javasolta, hogy a dal „üresjáratait” töltse meg valamivel Roli.

Ricco és Claudia ugyanolyan jók voltak, mint eddig bármikor. Puskás Peti a következő alkalomra egy kis meglepetést kér a párostól, és Alex is hasonló kritikát fogalmazott meg, de hozzátette, hogy a dal felénél unatkozott. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy senki sem hörgött a színpadon és nem rappelt arany szárnyakkal, pillangónak öltözve.

Mindez szerencsére a produkció értékéből semmit sem volt le, Ricco és Claudia műfaja a profin előadott ballada, és mivel ezt nagyon jól csinálják, nem lenne ésszerű elvárni, hogy egy másik kategóriában is parádézzanak indokolatlanul.

Erdős Viola folytatta a sort lelkesen, magabiztosan és furán, ám a hangok szempontjából bizonytalankodva. Puskás Peti azt mondta, hogy nagyon nagy élmény volt nézni a produkciót, de hallgatni már kevésbé. ByeAlex szerint is „elengedte a dalt” az énekes, de azért úgy gondolja, sokat fejlődik. Alextől szimpatikus volt, hogy nem hazudta azt, hogy jó volt, pedig nyilván örülne, ha az ő embere nyerne.

A „sokat fejlődés” úgy tűnik, hogy olyan tehetségkutatós jokerkifejezéssé vált, mint a zeneiparban „maradjon titok”, csak nem azt jelenti, hogy „fogalmam sincs”, hanem, hogy a „szar voltál, de nem akarlak megbántani”.

Lehet, hogy én reagálom túl, de nekem ilyenkor mindig az van a fejemben, hogy „sokat fejlődni” inkább a műsor előtt kéne éveken, évtizedeken át tartó gyakorlással és nem a mentoroktól, dalválasztástól és néhány hét munkájától várni a csodát.

Ha már elhazudjuk a dalt éneklésben, akkor nagyon keményen hazudjuk végig a dolgot

- jelentette ki Puskás Peti utalva arra, hogy a körítéssel és egyebekkel lehet, lehetne és sokszor kell is javítani a produkció minőségén.

A közönség sajnos mindezt nem hallgathatta végig, mert Radics Gigi a változatosság kedvéért beleszólt Puskás Peti mondatába. Gigi gyönyörű és kiváló, világszínvonalú énekes, de hallgasson már végig mindenkit mindezek ellenére is.

Gáspár Laci azt mondta: szeretné, ha az énekes jó lenne, de sajnos nem tud énekelni, Alex nem értett vele egyet. Sajnos azonban az énektudás továbbra sem egyetértés kérdése.

Végül Abaházi Nagy Lívia következett, akinek ezen a héten nem operát adott mentora, hanem A csitári hegyek alatt című nótát énekelte.

A zsűri háromnegyede állva tapsolt az előadás végén.

Líviával megnyerted a főnyereményt - mondta Péterhez fordulva Radics Gigi. Alex szerint jó volt a dalválasztás, amivel nehéz mellényúlni, Gáspár Laci elérzékenyült, Kiss Ramóna sírt.

A második élő show-ban tíz produkció volt, és az utolsó blokkban természetesen a szavazatokat is összesítették, és végül a London Kids és Mézes Norbert köszönt el ezen a héten.

Kezdődhet a féktelen vasárnapi flexelés és klopfolás, jövő héten találkozunk!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk