Rambo manapság nem páncélököllel és késsel gyilkol, hanem dallal – megnéztük az X-Faktor második válogatóját
A 10. jubileumi X-Faktor második válogatóját nehéz lesz elfelejteni. Szeretnénk, de kérdés, profi segítség nélkül sikerülhet-e.
Nem cicóztak, rögtön az elején maximiálisra állították a sokkfaktort. Semmi nem készített fel az életben a tündének öltözve, tünde nyelven éneklő Ágoston Sárára, avagy tünde nevén Ruanira.
Tolkien talán örülne, hogy nem dolgozott hiába olyan sokat a tünde nyelv megalkotásán, én viszont
Sára ráadásul egyszemélyben Tarzan is. Saját állítása szerint ugyanis magától tanult meg olvasni, és egészen eddig Edgar Rice Borroughs vademberén kívül nem tudtam senkiről, akinek sikerült volna ez a bravúr, és Tarzannak óriási segítséget jelentett ebben, hogy csak kitalálták.
Puskás Peti úgy érezte, neki most produkálnia kell magát, így a színpadra pattant, hogy Ruani mellett Frodó és egy személyben Gollam legyen. Mondjuk amilyen hamisan kezdte énekét a lány, valahol megértem.
Adél azért igen helyesen jegyezte meg, hogy ez nem volt 4 igenes produkció, Alexnek szemmel láthatóan nem is tetszett, de valahogy a végén még is 4 igennel távozhatott a hölgy.
A szerethető bolond után jöttek a sima bolondok, akiket még szeretni sem lehet. Sőt, az 5 év után újra próbálkozó Rímrobbanás produkció, a Jamip Randevú és a szimatszatyros démon után érdeklődik a CIA is, úgy vélik, igen hatékonyan használhatnák vallatásra.
Mr. Mimicry az egyik legbölcsebb versenyző az X-Faktor eddigi történetében. Álarc mögé bújt és nem fedte fel valódi nevét.
Ez jó, mert így csak a közvetlen ismerősei ismerik fel, de nem kell attól tartania, hogy egy random benzinkútnál megállva kiröhögik, amire pedig produkciója alapján amúgy számíthatna.
Trash reality történeti pillanat következett. Jegyzeteljetek, utána kikérdezem!
Tehát: a luxusfeleségekben feltűnt Yvonne Dederick lánya, Catherine Dederick, művésznevén Mardoll, aki többek között azzal tűnt ki, hogy félmeztelen képekkel harcolt a nők szexualizálása ellen, és az idei Survivor egyik versenyzője volt, jelentkezett az X-Faktorba.
Miller Dávid jó ismerősként köszöntötte a familiát, és kövezzetek meg, de önkéntelenül is Jeff Bridges jutott eszembe a Halászkirály legendájából: „Hihetetlen, hogy én micsoda alakokkal tegeződöm!”
Az egyértelmű, hogy Mardoll a marketingesek álma, akinek nagyon pocsékul kellett volna teljesítenie ahhoz, hogy ne juttassák tovább a táborba. Nem volt nagyon pocsék.
A továbbiakban volt ByeAlex rajongó, aki ennek ellenére tudott énekelni, jópofa volt a Kőhalmi Zoli hasonmás, akihez képest Lajkó Félix egy dumagép, de eszköztelen megjelenésére rácáfolva egész jól énekelt.
Személyes kedvencem az 53 éves Kovács Péter, akit kislánya nevezett be, és Totót énekelt.
Természetesen nem maradhatott ki a sokat tanult, épp ezért önmagát profinak tartó, ámde tehetségtelen és nagyon önérzetes versenyző. Kocsis Légrádi Lilla Lea egyértelműen rossz volt, az összes mentor így gondolta, amiből az énekesnő – a szót most nagyon tág értelemben használom – levonta az egyetlen lehetséges következtetést: a mentorok hazudnak.
Azért jól mutatja a világ változását, hogy annak idején a Ki mit tudon nem voltak ilyen jelenetek.
Az est számomra legérthetetlenebb pillanata nem Adél és Gáspár Laci műbalhéja volt (Adél megsértődött, mert Alex és Laci nem juttatott tovább egy gyenge, iskolabálra való fiúbandát, Gáspár Laci pedig megsértődött, mert Adél a közönséget felhasználva próbálta presszionálni, de gondolom mostanra már az is látta, aki nem is akarta). A legérthetetlenebb Rambo tovább jutása.
Rambo manapság nem páncél ököllel és késsel gyilkol, hanem dallal. Rebomafil alias Rambo nagy ambíciókkal érkezett, nem kisebb cél lebeg előtte, mint hogy megnyerje az Eurovíziót. (Mondjuk Magyarországon erre mostanság vajmi kevés esélye van, de hát úgy látszik neki erről nem szóltak.)
Ehhez képest Rambo olyan rosszul énekelt, hogy az még számomra is egyértelmű volt. A mentorok azonban érthetetlen módon belementek Puskás Peti kegyetlen trollkodásába, eljátszották, hogy ez egy csodálatos előadás volt, és négy igennel tovább repítették a versenyzőt.
Az ilyen megnyilvánulások után nem csoda, hogy a mentoroknak nincs nagy respektjük a Kocsis Légrádi Lilla Leához hasonlók szemében. Több olyan versenyző is volt, aki jobb volt Rambónál, és egy tábor kört még megérdemelt volna, hogy legyen miről mesélni az unokáiknak.
Az est két legnagyobb meglepetése persze a műsor végére maradt. A marosvásárhelyi, 16 éves Szakács Erika fél éve, online tanul énekelni. Ami nem hangzik túl bíztatóan, de az igazság valószínűleg az, hogy a lány már így született, mert hatalmasat énekelt.
Az est legnagyobb pillanata számomra mégsem hozzá köthető, hanem Mohácsi Anetthez, aki gyerekkora óta szeret énekelni, de nem foglalkozhatott komolyan vele, mert 10 évet húzott le egy bántalmazó kapcsolatban, ahol a férje nem engedte fellépni.
Szerencsére a házasság véget ért, Anettet pedig benevezte a sógora az X-Faktorba. Jól tette,
Még mindig nincs vége az előválogatóknak, de a jövőheti adást nagyon várom, mert ha lehet hinni az előzetesnek, végre jön Hörcher László.
(Ha valaki izgult volna, az adás végére Adél és Laci kibékültek.)
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
