Woody Allen megtalálta a profin szerencsétlenkedő utódját
Úgy vettem észre, Jesse Eisenberget vagy nagyon szeretik, vagy nagyon utálják a nézők. Érthető: egy nem a legdekoratívabb srácok közé tartozó színész, furcsa arckifejezésekkel és általában csetlő-botló, helyét nem találó szereppel. Ám
épp ez a szerencsétlenkedés az, amit utánozhatatlan profizmussal ad elő: nem túlozva, de nagyon hihetően.
A 2009-es Zombieland-ben csúcsosította ki ezt a karaktert, bár Woody Harrelson is kellett mellé, meg hát maga a vígjáték, amely szenzációsan parodizálja a zombifilmeket még azok számára is, akiket teljesen hidegen hagy vagy taszít mindenféle zombis médiaalkotás (jelen).
A legtöbbek számára a A közösségi háló című filmmel vált ismertté, amelyben a Facebook atyját, Mark Zuckerberget alakította, aztán pedig jöttek a Szemfényvesztők. Jómagam annyira megszerettem a srácot, hogy még egy kevésbé méltatott filmjét, a Kalandparkot is élvezettel végignéztem - egyébként itt is Kristen Stewart alakítja a szívét elrabló hölgyet.
Mint ahogy a Café Society-ben is, amelynek Woody Allen-es ismertetőjegyei egy pillanatra sem maradnak el. Számíthatunk a jól ismert narrációra, amely érdekes hatást kelt a sok pörgős amerikai film közt, sőt, néha, persze csak viccesen értve, de már olyan érzést is kelt a nézőben, mintha a rendező segíteni akarná a szellemi feldolgozásban. "Értsd meg, ebben a szereplőben most ilyen érzések vannak, hát nyilvánvaló, nem, de azért mondom még egyszer, hogy tuti meglegyen a dolog."
A másik, ami nagyon Woody Allen-es, hogy a kiélezett csattanókhoz, fordulatokhoz érkezve hiába várjuk a jól megszokott zenei aláfestést, a helyzetbe való rövid beleállást, a hatásszünetet, vagy az adott szereplő kifordulását önmagából, csetepatét, hisztériát. Már épp kezdenénk röhögni, kárörvendően vigyorogni, vagy együtt érző kínunkban orcánkra szorítani a kezünket, amikor feleszmélünk, hogy
ja, tényleg! Egy Woody Allen-filmet nézek, és itt minden máshogy van egy kicsit.
Nem állunk meg ugyanis a fordulatokba beleélni magunkat, változatlan ritmusban megy tovább az események sora, hogy aztán csak a leges-legutolsó jelenet leges-legutolsó kameraállása húzódik el hosszan, kiemelve a dolgok végleges alakulását minden azt megelőző közül.
A jámbor és kissé félénk, helyét kereső Bobby (Jesse Eisenberg) New Yorkból Hollywoodba érkezik, hogy itt dolgozó bácsikája, Phil (Steve Carell) segítségével munkát találjon magának. Phil azonban nem akármilyen figura: a legnagyobb filmsztárokkal dolgozik együtt, ezért állandó pörgés és csillogás veszi körül. Gyönyörű titkárnője, Vonnie (Kirsten Stewart) első pillanattól elcsavarja Bobby fejét, aki úgy is határoz: bár van a lánynak párja, nem adja fel az érte való küzdelmet. A körülmények pedig kezdik is az ő malmára hajtani a vizet, ám nem sejti, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, mint hinné.
Ebből adódnak aztán az olyasféle, színházi komédiákból is ismert helyzetkomikumok, amelyekben "ő már tudja, hogy ő ki, de ő még nem, és ha megtudja, hajaj, az ciki lesz"-szerű szituációkat élvezhetünk végig.
Eddig a pontig valóban vígjátéknak tekinthető a film, bár persze ezután is sok jól ülő poén kerül elő, sokfajta stílusban. Még morbid vagy groteszk humor is fel-felbukkan, a kisstílű bűnöző, Bobby bátyja által, aki sajátos módon oldja meg a piszkos üzletét érő konfliktusokat: diszkréten elteteti láb alól azt, aki zavarja munkájában.
Mivel a főszereplő családja zsidó, Woody Allen-alkotáshoz méltóan őket is kifigurázzák egy-egy helyen. Ezek a részek üdítően oldják azt az egészen picike, minimális belső feszültséget, amit négy szereplő szerelmi életének alakulása kelt bennünk.
Be kell látnunk ugyanis, hogy mindnyájuk sztorijában ráismerünk a saját - vagy rokonunk, barátunk, közeli, távoli ismerősünk - történetére.
Várod, hogy életed szerelme, aki nélkül lélegezni sem tudnál, téged választ, vagy azt a másikat... A családos ember igazán odaadná mindenét titkos szeretőjének, s annyiszor elhatározta már, hogy elhagyja érte házastársát... És a kérdés, amely talán a legtöbbször kínoz minket életünkben: vajon jól döntöttem?
Ezeknek a szituációknak a kirajzolódásával, az élet kegyetlenkedő humorának, a sors kezének megjelenésekor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a film nem puszta vígjáték, hanem bizony jóval több annál.
Szerethető és okos motívum az álmok témájának visszatérése. "Az álom maradjon csak álom" - ez a mondat két különböző helyzetben hangzik el, két teljesen különböző jelentést hordozva, ezáltal emberi életek hátralevő részét véglegesen eldöntve.
A Café Society tehát egyáltalán nem puszta vígjáték. Nevettet, de el is gondolkodtat. Szórakoztat, de közben olyan dolgokra is rátapint, amelyekről legtöbbünknek volna mit mesélnie. De végül is ez a legfőbb ismertetőjegye a Woody Allen-filmeknek.
Ha van olyan ismerősöd, akit érdekelhet a november 10-től látható film, oszd meg a cikket!
