KULT

Mesés Négyek, a legőszintébben – 50 éve jelent meg a Beatles White Albuma

1968 a szabadság, a képzelet hatalmát hirdette az élet minden területén. Így volt ez a zenében is. Épp az évtized legnagyobb ikonja, a Beatles ne követte volna ezeket az eszméket?


Ötven éve, 1968. november 22-én jelent meg a Fab Four, azaz a „Mesés Négyek” első és egyetlen eredeti dupla stúdióalbuma, amely ugyan hófehér borítóján csak The Beatles címet viselte, a köztudatban még White Album néven forog a mai napig. Bár nem tudunk a Liverpudlik ilyen irányú vallásos elkötelezettségéről, mégis érdekes, hogy a lemez éppen a Zene védőszentjének, Szent Ceciliának napján került forgalomba. Az az év amúgy a pop/rock műfajban a kettős LP-k éve volt, és olyan meghatározó lemezek születtek, mint a Cream Wheels of Fire-je, Eric Burdon & The New Animals Love Is-e, Frank Zappa és a Mothers of Invention Uncle Meat-je, és nem utolsósorban Jimi Hendrix Electric Ladylandje, amelyet egy hónapja már felidéztünk olvasóinknak. Ezek az előadók már nemcsak a 3-4 perces dalok keretein léptek túl, hanem a nagylemezek addig szokásos legfeljebb 40 percén is, megmutatva, hogy tehetségük, fantáziájuk kétszer annyi ideig is képes leültetni a lemezjátszó mellé a rajongókat, nagyobb lélegzetű darabokkal, vagy akár összefüggő mondanivalóval.

A Beatles-fiúk, akik két évvel korábban megszabadultak az egyre elviselhetetlenebb turnék nyűgétől és végre csak az alkotásra koncentrálhattak, addigi munkásságuknak és nem múló népszerűségüknek köszönhetően immár megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.

Ebbe belefért remekmű – a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts’ Club Bandet máig minden idők egyik legjobb lemezének tartják – de akár kisebb kudarc is, mint a Magical Mystery Tour című tv-film. A White Albumban is szabadon kísérleteztek, és mivel már kezdett megbomlani a korábbi alkotói egységük, minden korábbinál nagyobb teret adtak az egyéni ötleteknek. Ez különösen szembetűnő volt John Lennon és Paul McCartney esetében: bár az élesebb fülű rajongók már 2-3 éve észrevehették, hogy az elsősorban márkanévként fenntartott Lennon-McCartney szerzőpárosból melyik dalban kié az oroszlánrész, a White Album már azt is előrejelezte, hogy a két zseni milyen úton fog elindulni szólópályáján. Így aztán ez a 94 perc lett a Beatles-fiúk legőszintébb lemeze, amelyen valamennyien saját egyéniségükkel léptek elő. Erről árulkodik az is, hogy a belső borítón mindegyikük külön portrén látható – ezeket mellékelték a tasakban is, kinagyított formában – és az ajándék poszteren is csak elvétve található közös fotó.

A lemeznek eredetileg a Doll’s House (Babaház) címet szánták, de végül maradt a The Beatles. Talán éppen azért, mert a felnőtté vált Gombafejűek mindenható menedzserük és mentoruk, Brian Epstein halála után – mint Ibsen Nórája – végleg kiszabadultak „babaházukból” és maguk vették a kezükbe sorsukat és karrierjüket.

És bár már igyekeztek egymástól is elszakadni, mégis, a 31 dal többségében ott van az a hamisíthatatlan és megmagyarázhatatlan ötletesség, amely a Beatles zenéjét időtlenné teszi.

John Lennon elmereng édesanyja 10 évvel korábbi elvesztésén, és a Julia úgy viszonyul a két évvel későbbi Mother című dalához, mint József Attila Mamája a Kései siratóhoz.

Szürreális vénája jön elő a balladisztikus Cry Baby Cry-ban és négytételes, zeneileg is abszurd Happiness Is A Warm Gunban, fásultsága és csalódottsága a soul-os I’m So Tired-ben és a Maharishi Mahesh jógi álságosságát kipécéző Sexie Sadie-ben. Ugyanakkor képes öngúnnyal visszanézni a Glass Onionban, miközben egy nyomasztó dallam borzolja az idegeinket és huncut, aki az Everybody’s Got Something To Hide Except Me and My Monkey-ban, vagy a The Continuing Story of Bungalow Billben valami „áthallást” talál.

Újra halljuk az utcai megmozdulásokat felidéző Revolutiont, de ezúttal nincsenek lövöldözések, nincsenek erőszakos gitárok, hanem egy lelassított, nem kicsit ironikus változat szólal meg, mintha Lennon azt akarná mondani, hogy a világ már lecsendesült, „elzúgtak forradalmai”.

És ott van a Revolution 9, amelyből nyilván sokaknak először csak az idegesítően ismételgetett „number nine” marad meg, holott kortörténeti értékű hangkollázzsal van dolgunk. Ugyancsak a későbbi Lennon-hangot előlegezi meg a lebegő Dear Prudence, amelynek néhány futama a Sexie Sadie-ével együtt 30 évvel később szemérmetlenül visszaköszön a Radioheadnél… A Yer Blues akkoriban számos együttes műsorába belefért volna. Ezt dalt 1968 decemberében John eljátszotta élőben is a Rolling Stones Rock and Roll Circus című tv-műsorban, egy alkalmi VIP-zenekarral: Eric Clapton, Keith Richards, valamint Mitch Mitchell, Jimi Hendrix dobosa voltak a társai. Ez a szereplés adta az ötletet neki, hogy visszatérjen a színpadra, és fél évvel később már saját formációval, a Plastic Ono Banddel adott koncertet Torontóban.

Paul McCartney sokkal pajkosabb hangulatban volt. Elvégre ki vehetne komolyan olyan kuplékat, mint a reggaes-s beütésű Ob-La-Di, Ob-La-Da (egyesek szerint a legrosszabb Beatles-szám), a Martha My Dear, vagy a 20-as éveket idéző Honey Pie, amely méltó párja a When I’m 64-nak…

De a Why Don’t We Do It In The Road? is inkább csak poén, még ha ott is a helye minden punk-banda repertoárjában. A Back In The USSR nemcsak Chuck Berry előtt tiszteleg, hanem egyúttal a szörföző Beach Boys –ot is megfricskázza az ő vokáljaik parodizálásával.

A Rocky Raccoon szerelmi háromszöges western-ballada, ahogyan azt a saloon kissé illuminált zongoristája elképzeli. A Birthday egyszerű rock and roll-riffjével annak idején minden magára adó diákzenekar megpróbálkozott. Macca még egy 20 másodperces ujjgyakorlatot is megenged magának Can You Take Me Back? címmel, amit önálló dalként nem is jegyeznek az albumon.

A Helter Skelter már súlyosabb ügy.

Punk is, metál is, később olyan utódok csaptak bele ezekbe a lecsupaszított akkordokba, mint az Areosmith, a U2 vagy az Oasis, de sajnos immár örökre hozzákapcsolódott az egy évvel későbbi Bel Air-i mészárlás, ahol ez volt a „jelszava” a Roman Polanski feleségét, a nyolc hónapos várandós Sharon Tate-t és barátait lemészárló Manson-családnak. Maga a kifejezés zűrzavart, káoszt, de egy Angliában divatos spirális csúszdát is jelent, amely mögött talán egy kábítószeres utazás húzódik. De Paul jegyzett két gyönyörű akusztikust dalt, a Blackbirdöt és a barokkos hangulatú Mother Nature’s Sont, valamint övé az I Will, amelyet, ha rácsempésznénk egy 1963-64 körüli Beatles-lemezre, észre sem vennénk, hogy nem odavaló.

George Harrison, aki ekkoriban már nagyon unta, hogy a nagy duó mindig háttérbe szorítja őt, igazi klasszikust alkotott a While My Guitar Gently Weeps-szel.

Egész szólópályájának egyik védjegye lett, ereszkedő akkordmenetét azóta sokan lekoppintották. George a felvételhez meghívta Eric Claptont is, aki viszonozta George szívességét a Cream búcsúalbumán hallható Badge című dalért, amelynek társszerzője és ritmusgitárosa is volt - szerződésjogi problémákat megelőzendő, L'Angelo Misterioso néven. 1971-ben a Bangla Desh-koncert egyik csúcspontja volt ez a dal a két gitáros remeklésével. És e felvétel idején ismerte meg Clapton George álomszép feleségét, Patti Boyd-ot, aki később múzsája (Layla, Wonderful Tonight) és neje is lett…De azért emlékezetes a feszes Savoy Truffle, a meditációra is alkalmas, atonális hangokkal végződő Long, Long, Long, valamint a Piggies. Ez utóbbi igencsak találó zenei szatíra a „disznófejű nagyurakról”, és a végén olyan „tust” hallunk, mintha egy cigánybanda bazseválna egy úri murin.

Ringo Starrt, aki már több lemezen is megszólalhatott jellegzetes fahangján, ezúttal szerzőként is beengedték.

A Don’t Pass Me By vidám country-dallal, amelyben hillbilly-hegedű kíséri énekét. Éppen csak a viccbeli lila ló hiányzik az ivó pultja mellől, aki mindig dupla whisky-t rendel és sosem köszön. A Nagy Fapofa zárja az albumot egy már-már gázosan érzelgős dallal, amit Paul írt neki, Goodnight címmel. Jó kis előtanulmány volt Ringónak nosztalgialemezéhez, a Sentimental Journey-hez.

A korabeli kritikák mindennek ellenére egységes üzenetet véltek felfedezni a dupla albumon. John Harris, a Sunday Times-ban a lemezt „a racionális magyarázat felé tartó világ megközelítésének” nevezte, amelynek zenéjében egyszerre van jelen a szépség, a borzalom, a meglepetés, a káosz és a rend. Ötven évvel később a New Yorker-ben Jordan Orlando a White Album „véletlenszerű tökéletességéről” beszélt.

A Mesés Négyes tehát alaposan kitombolta magát a stúdióban. John, Paul, George és Ringo még 18 hónapig bírták ki egymást, de az együtt töltött nyolc év biztosította számukra halhatatlanságot.

Az évfordulóra a rajongók meglephetik magukat a White Album 6 CD-s, illetve 4 LP-s, 3 CD-s de luxe dobozos kiadású változatával, amelyeken szokás szerint ismeretlen és félretett felvételek, valamint alternatív változatok is hallhatók. A YouTube-ot már ellepték az ajánlók, a visszaemlékezések, de a komolyabb elemzések is.

E sorok írója ez alkalomból előveszi öt évtizede őrzött eredeti bakelit korongjait, és csak a lemezpolc porát kell letörölni róla…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk