Vizuális mestermű lett, majomparádéval, magyar operatőrrel: A majmok bolygója visszavág A birodalommal
56 évvel ezelőttre kell visszautaznunk a majmok és az emberek kálváriájának kezdetéhez, 1968-ban mutatták be ugyanis A majmok bolygóját Franklin J. Schaffner (A tábornok, Cárok végnapjai, Pillangó, Brazíliai fiúk) rendezésében. Sőt, ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor 61 évvel ezelőttre, 1963-ba, hiszen abban az évben jelent meg a francia író, Pierre Boulle La Planète des singes, avagy A majmok bolygója című könyve, amely alapján Schaffner filmje készült. Bár a mozgókép több mindenben eltért a regénytől, így is sikerült egy hasonlóan emlékezetes (sőt, talán még jobb) finálét kanyarítani Charlton Heston űrhajósa, Taylor számára, mint amivel Boulle rukkolt elő néhány évvel korábban. A siker pedig nem maradt el. Olyannyira nem, hogy már 1970-ben kijött a folytatás, A majmok bolygója II, majd évente készültek új részek, egészen 1973-ig (1971: A majmok bolygója III: A menekülés, 1972: A majmok bolygója IV: A hódítás, 1973: A majmok bolygója V: A csata), vagyis pillanatok alatt ötrészesre duzzadt a franchise.
1973 után azonban majdnem 30 évig pihentették a majmokat, Tim Burton ugyanis 2001-ben küldte a mozikba remake-jét az eredeti sztoriból. Bár a Burton-féle A majmok bolygója anyagi siker lett a mozikban, és parádés maszkmunkával (a motion capture akkor még gyerekcipőben járt, és csak a következő évben megjelenő A Gyűrűk Ura: A két torony tette igazán népszerűvé Gollam karakterével) húzta alá a sminkes szakma fejlődését a régi filmek óta, ám sajnos nem tett hozzá semmit Schaffner filmjéhez. Bár más eredetet ötlöttek ki a forgatókönyvírók a majmok térnyerésének, az nem volt annyira kreatív, mint amit korábban láttunk.

Ezután újabb 10 év kellett ahhoz, hogy ismét a majmokkal kedveskedjen nekünk Hollywood, a 2011-es A majmok bolygója: Lázadást pedig megint egy új univerzummal vértezték fel az alkotók Rupert Wyatt rendezővel (Hazárdjáték, Elrabolt világ) az élen, értsd: ezúttal az a bizonyos vírus nem a kutyákat és macskákat irtotta ki a föld színéről, hogy aztán a majmok az új házi kedvencekként maguktól megokosodtak (akiknek élére a jövőből visszatért Zira és Cornelius fia, a beszélni tudó Caesar állt), hanem a kór az embereket pusztította (vagy állatiasította) el, míg az emberszabásúak intelligenciájának adott egy kellemes fröccsöt. 2014-ben (A majmok bolygója: Forradalom) és 2017-ben (A majmok bolygója: Háború) érkezett az új trilógia második és harmadik etapja, ezek már Matt Reeves (Cloverfield, Batman) rendezésében, ezek a filmek pedig feltették a koronát a franchise-ra. Reeves epizódjaival ért be ugyanis ez történet igazán a motion capture-technikával együtt, pofátlanság, hogy egyik rész sem kapott Oscar-díjat a vizuális effektjeire.
Ezt indítja be a most mozikba került A majmok bolygója: A birodalom, amit Az Útvesztő-trilógia direktora, Wes Ball vezényelt le.

A birodalom Caesar végső búcsújával kezdődik, így egy pillanatra feltűnnek régi ismerősök, például Maurice és Rocket, majd jókorát ugrunk az idősíkon, a kiírás szerint több nemzedéket, a sztorileírások szerint pedig körülbelül 300 évet, amikorra a Földet az emberek hiányában már visszahódította a természet, és a beszélni tudó majmok uralják a bolygót (az emberek pedig elvadultak és elbutultak, állatok módjára szabadon kószálnak). Nincs azonban egyesített birodalmuk, klánokban élnek, és az egyik ilyen kis közösségben tengeti mindennapjait az Owen Teague által játszott Noa, a csimpánz (Caesar után egy újabb beszédes név, khm, állatok, világvége, miegymás). Egy nap azonban állig felfegyverzett maszkos majmok támadják meg őket, felgyújtják a falujukat, elrabolják Noa népét, és mivel őt halottnak hiszik, továbbállnak. Noa így felkerekedik, hogy kiszabadítsa a szeretteit a birodalmat egyesíteni próbáló önjelölt király, Proximus (Kevin Durand) fogságából. Útján elkíséri a Caesar örökségét és szellemiségét valló orángután, Raka (Peter Macon), valamint egy emberlány, Mae (a Vaják Cirije, Freya Allan).
A birodalom forgatókönyvírója, Josh Friedman (Világok harca, Fekete Dália, A terminátor: Sarah Connor krónikái, Alapítvány) egy szétesett világot vázolt fel nekünk, amelyben a klánok a saját kis világukban élnek, így Caesarról sem hallott mindenki, és azt sem feltétlenül értik, hogy mi ez a Föld, benne az évszázadok által megrágott rengeteg épülettel és furcsa tárggyal, amit ők „örökül kaptak”.
Wes Ball A birodalommal egy vegytisztább és talán kevésbé moralizáló kalandfilmet készített, mint Matt Reeves a Forradalommal és a Háborúval, de szerencsére egyáltalán nem rondított bele az örökségbe. Itt egy új világot bontanak most ki: új szereplőket ismerünk és szeretünk meg, új törvényeket, új mítoszokat és új kapcsolatrendszereket teremtenek meg az alkotók, amelyeket az esetleges következő részekben kellőképp ki lehet majd bontani. Mi azonban addig is kiválóan szórakozhatunk Noa, Raka, Mae és a többiek kalandjain, Proximus figurájával pedig Ballék egy új, emlékezetes filmes gonosszal gazdagították a filmtörténelem gazfickóinak eddig sem szűkös táborát.
Főként Mae kapcsán természetesen, aki egészen kiismerhetetlen marad a játékidő során, ez pedig ragyogó adalék. Ott van benne egyszerre a védelemre szoruló, ártatlan lány, a harcos amazon, az őt segítő Noát és Rakát megszerető ember és a majmokat a múltbeli sérelmek miatt zsigerből gyűlölő bosszúálló. Aztán ki-ki döntse el maga, melyik az igazi természete, lehet, ehhez több filmre lesz szükség.

A majmok bolygója: A birodalom tehát összességében egy osztályon felüli kalandfilm, elképesztő látvánnyal (és itt mindenképp meg kell említenünk a magyar operatőr, Pados Gyula csodás képeit, Wes Ball ugyanis magával hozta őt Az Útvesztő-filmekből), kiváló karakterekkel (Rakát mindenki a szívébe zárja majd, Proximust és hű tábornokát, a gorilla Sylvát pedig a pokolba kívánjuk) és lehengerlő akciókkal. Talán majd a következő részben az alkotók azt is megengedik, hogy egy kicsit jobban a dolgok mögé lássunk, és akkor mindenképp lesz értelme folytatni az idén a 10. állomásához érkezett szériát.