KULT

Visszanyalt a fagyi: Mia Farrow lejáratta magát a Woody Allen-féle bántalmazási ügyről szóló új dokuszériában

Az Allen kontra Farrow inkább "Mia verziója". Az azért kiderül, hogy élete legrosszabb alakítását nyújtja.


Alig vártam, hogy lássam az HBO-s dokumentumfilm-miniszéria első részét. Nem a szenzációhajhász énemet érdekelték a mocskos részletek, hanem a rég várt válaszra vártam. Az igazságérzetem követeli évek óta, hogy sok, számomra kedves film rendezőjéről megtudjam az igazságot, és helyre tegyem. Nem fogom az Annie Hallt kevésbé szeretni, ha megtudom, bántalmazó volt Woody Allen. De ha már évtizedek után a #metooval ismét előbújt az ügy, gondoltam, legalább megtudhatok valamit és eltehetem a megfelelő fiókba. Sok minden világosabb is lett. Egy titok még mindig megoldásra vár, és nemcsak az, hogy Allen bántalmazó volt-e.

Az ügy pár szóban: Mia Farrow és Woody Allen jó pár évig párkapcsolatban éltek, ám külön lakásban laktak, Farrow pedig egyedül nevelte saját és örökbefogadott gyermekeit - összesen 14-et - a nyolcvanas években, miközben alkotópárosként termékenyek voltak. Farrow évente kapott főszerepet Allen filmjeiben. Allen egyik legjobb filmje, a Férjek és feleségek épp akkor készült, azaz 1992-ben, amikor robbant a nagy Allen-Farrow botrány első felvonása:

Farrow januárban megtalálta Allen lakásában örökbefogadott, első éves egyetemista lánya, Soon-Yi Previn meztelen fotóit. Innentől következik az a történet, amit én tényleg Allen kontra Farrow-nak, azaz a két fél közötti harcnak neveznék. A dokumentumfilm azonban inkább Mia Farrow-ról állít ki bizonyítványt. Én címnek is ezt adtam volna: Mia verziója.

Farrow ekkor összeveszett Allennel, még azért befejezte vele a Férjek és feleségeket, Allen tovább folytatta kapcsolatát már felvállaltabban Soon-Yival, aki máig a felesége, majd 1992. augusztus 4-én állítólagosan szexuálisan molesztálta kedvenc nevelt - és hivatalosan is örökbefogadott lányát -, Dylant. Farrow épp nem volt otthon, de az akkor ott lévő egyik felnőtt vallomására hagyatkozva, valamit a kislánnyal készült videófelvételeket is felhasználva eljutott a hatóságokig. Allen válaszként gyermekelhelyezési perben szerette volna megszerezni három, számára legfontosabb gyermeke, Dylan, Moses és saját, vér szerinti gyermeke, Satchel felügyeleti jogát, de ezt 1993-ban elveszítette, mint ahogy elveszítette az esetkor 7 éves Dylan látogatási jogát is.

A dokumentumfilm címe azt sugallja, a két ember közti, immár egy életre szóló csatára tesz pontot, nyújt valamiféle lezárást, feloldást. De nem. Ezt nem hiszem el, mondtam magamnak az első tíz perc után, és innentől szigorúan a saját nézői benyomásaimat írom le. Már Mia Farrow első megszólalásakor azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. És nem, talán nem véletlenül jutott eszembe a szintén óriási családot maga köré halmozó Angelina Jolie is, akiről szintén ismert sok sötét életrajzi történés, ugyanakkor kifelé családoltalmazó és humanitárius tetteire fókuszáló alakként kommunikálja magát. Mia Farrow-t is hasonlónak látom, különösen annak tükrében, hogy Mr. és Mrs. Smith, bocsánat, Mr. és ex-Mrs. Pitt között is gyermekelhelyezési huzavona ment évekig, melyből egyelőre Angelina került ki papíron és a nyilvánosság felé győztesen.

A "nyilvánosság felé" kifejezés főként akkor válik fontossá, amint mélyebbre tekintünk a sztoriban, és akármennyire is igyekeznek a 4 részes dokuszéria alkotói és Farrow, hogy a színésznőt és lányát kizárólagos áldozatokként állítsák be, néhol kilóg a lóláb. Civil véleményem szerint Mia Farrow minimum egy nárcisztikus személyiségzavaros nő, aki halkra vett, megcsukló hangjával, rájöttem, hogy kire emlékeztet: egy rossz színésznőre, aki élete legfontosabb alakítását próbálja nyújtani. Az én szememben csúnyán elbukta. Sehol egy könny, csak Allen ellen fordított szavak. Ezért érdemes végignézni a négy részt: mert gyakorlatilag egy látleletet ad arról, milyen egy manipulatív, nárcisztikus személyiség. Nem lepődnék meg, ha az alkotók is az áldozatai lennének, olyan ügyesen vezet meg mindenkit.

Az alkotók - két, egyébként Oscar-jelölt dokumentumfilmes - is felelősek azért, ami ebben a négy órában történik, mert feltehetően prekoncepcióval kezdték a forgatást, ami egy oknyomozó, két oldalt bemutató dokumentumfilm esetében nem szerencsés. De a legnagyobb Arany-Málnát Farrow-nak és a lányának adnám, akiknek végig nem tudom, hogy higgyek-e. És inkább nem hiszek. Sehol egy könny, viszont folyamatosak a sablonmondatok, mintha tudnák, mit kell mondani egy ilyen helyzetben. De ezek csak a szubjektív érzéseim, mindenki alakítsa ki magában, amit gondol.

Egy biztos: sem Mia Farrow, sem a dokumentumfilm nem tudta bebizonyítani nekem, hogy Woody Allen szexuálisan bántalmazta azt a hét éves gyereket, akivel kapcsolatban az elfogult film is csak annyit tud mondani és mutatni - Farrow mániákusan videózott a családban -, hogy Allen odavolt a kislányért,

reggelente együtt olvastak, sok időt töltött vele és rajongó apa volt. Majd hirtelen elkezdenek teljesen az ellenkezőjéről beszélni az interjúalanyok. A néző meg csak néz: akkor most mi van?

A vizuális bizonyítékok közt is van olyan, amit annak illusztrálására használtak, hogy Dylan traumatizált volt, csakhogy én inkább azt láttam, az anyára néz szomorúan, hiszen ő fényképezte... Az egyik videofelvételen, amit Mia készített, Dylan és Allen ülnek vidáman a vízparton, a kislány nevet, majd amikor észreveszi a kamerát, azaz az anyját, a tekintete elkomorul.

Komolyan azt gondolta Mia Farrow és a film alkotói, hogy ezt bekajáljuk?

Nem beszélve arról, mennyire árulkodóan, Allen megcsalási ügye után pattant ki a molesztálási ügy is. Szerintem nagyon jól tette Woody Allen, hogy nem nyilatkozott, mert nem tudott volna labdába rúgni Mia Farrow álszent vallomásai mellett. Holott tudjuk, komoly kártyalapok vannak az ő kezében is. Az első természetesen az, hogy a Dylanről Mia által készült videót a szakértők már az ügy elején nem tartották validnak, sőt, úgy értékelték, a gyermeket betaníthatták a vallomásra a videózás előtt.

Ebből a dokumentumfilm-szériából nem derül ki, mit csinált Woody Allen azon az augusztusi napon, vagy mit nem. A gyanúnk továbbra is ott lebeghet a levegőben egy-egy nyugtalanító részlet miatt. Az viszont biztos, hogy Mia Farrow egy olyan dokumentumfilmhez adta a nevét, az arcát, a mondatait, az igaz vagy igaznak vélt vallomását, ami nincs megalapozva. Vizuálisan sem, hiteles interjúalanyokkal sem. A barátnő nem ilyen interjúalany, egy rendőrnyomozó pl. az lenne.

Ha találkoznék Mia Farrow-val az életben, biztosan nekiszegezném a kérdést, miért a gyermekeit használta eszközül egy bosszúhadjáratban, ő, aki nem győzi hangsúlyozni végig, hogy mennyire odafigyelt a jóllétükre.

Akkor miért ültette le a kiskorú, tíz év körüli, és alatti gyermekeit egy asztal köré a megcsalási botrány kirobbanásakor és mesélte el nekik, hogy Woody meztelen, helytelen képeket készített az egyik nagykorú testvérükről? Ez nem traumatizálja a gyerekeket? Nem zavarja őket össze?

Ilyen információt egy egészségesen gondolkodó szülő nem közöl jó ideig, utána is óvatosan tálal, és nem használja a gyermekeit arra, hogy a felháborodásában támogassák. Ez egyszerűen nem gyermektéma. Én ezen a ponton háborodtam fel a legjobban. Mia Farrow ugyanis ezzel a manipulatív lépéssel komoly érzelmi hullámvasúton indította el a gyermekeit, kíméletlenül szembesítette őket egy kb. feldolgozhatatlan helyzettel.

Egyébként három gyermeke már nem él. Van köztük öngyilkos is, akár köze van Miához, akár nem. És számomra ez a motívum - és egy csomó más manipulatív cselekedete, melyekről ő maga tesz vallomást a kamera előtt - erkölcsileg egyenértékű bármilyen verbális bántalmazással. Mert egy gyermek - meg sok testvére - frusztrálása, folyamatos videózása 2 napon (!) keresztül - így készült Dylan állítólagos vallomásáról a felvétel - is bántalmazásnak tűnik, nem csak a "fogdosás". Sajnálom Dylan Farrow-t, akár fogdosták, akár nem, mert még mindig erről szól az élete. Ha belemanipulálták hét évesen a történteket, azért, ha nem tud meggyógyulni egy traumából, azért. És úgy látom, mindenképp áldozat - a dokumentumfilm pedig nem tudta megmutatni, melyik fél áldozata jobban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk