KULT

Világhírű metálzenekarnak is készített klipet Gróf Balázs

Tizenöt éve ismerte meg a nevét az ország, és ma is ő a legnépszerűbb magyar képregényrajzoló-grafikusok egyike.


Gróf Balázs neve sok helyről ismerős lehet: a legtöbben talán az elmúlt negyed század legnépszerűbb ingyenes programmagazinjában, az Est Lapokban találkoztak munkáival, ahova több, mint tíz éven át rajzolt hasonló, közéleti témájú képregényeket, mint amilyeneket jelenleg a 24.hu hírportál számára készít.

Emellett animációkat is gyártott tévéműsorokba, és rajzfilmes videoklipeket is készített olyan zenekaroknak, mint a Heaven Street Seven, a Magashegyi Underground, vagy mint a Blind Myself (utóbbit a 10 legjobb magyar klip közé is beválasztottuk). Legutóbbi felkérését pedig a legendás amerikai metálcsapattól, az Obituary-tól kapta. Természetesen ez is szóba kerül az alábbi interjúban, de szakmájának más részleteiről is beszélgettünk.

– Mikor és hogyan kezdtél el érdeklődni a rajzolás iránt?

– Gyerekként már azelőtt hatalmas film- és képregényőrült voltam, hogy megtanultam olvasni. 5-6 éves koromtól rendszeresen jártam moziba a szüleimmel, és a Pif Gadget című francia képregényújságot is elkezdték venni nekem (a Kockás ennek a lapnak volt a magyar kivonata). Nem számított, hogy milyen nyelvű, hiszen olvasni még magyarul se tudtam, de annyi azért lejött, hogy történeteket mesélnek el benne képekkel, és ez nagyon megtetszett. Ennek, illetve például a Csillagok háborújának a hatására egy idő után én is elkezdtem figurákat és történeteket rajzolni.

Később, általános iskolában nagy kedvencem lett az Indul a bakterház, nem is elsősorban a film, inkább az eredeti regény. Emlékeim szerint ez volt az első könyv, amit elolvastam. Kilenc-tízéves korom környékén pedig elhatároztam, hogy megcsinálom a saját képregényverziómat belőle. Egy egész nyarat töltöttem ezzel, és rendkívül élveztem. Középiskolában aztán kicsit háttérbe szorult a rajzolás, bár ez alatt is részt vettem egy iskolaújság készítésében, aminek a szerzői később megalapították az Est lapok első pécsi mutációját. Így kerültem be oda.

grofb2

Névjegy

Gróf Balázs 1976-ban született Pécsen, máig ott él. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, rajz-vizuális nevelés szakon végzett. Első komolyabb képregényei 1996-ban jelentek meg, azóta is folyamatosan publikál, művei összesen már sok millió példányban láttak napvilágot.

A karikatúrákon és a képregényeken túl animációs rövidfilmek, illetve videoklipek készítésével is foglalkozik. Eddig nyolc klip kötődik a nevéhez, emellett 2012 óta ő felel a Rockmaraton fesztivál beharangozó kisfilmjeiért. Utóbbiak kapcsán alkotta meg Rockfater és Bőr Gyula figuráját, az azonos nevű pécsi rockerek alapján. Pólógrafikákat, illetve és könyv- és lemezborítókat is tervez.

– Tizenévesen zenéltél is, ez azóta teljesen kikopott az életedből?

– Komolyabb terveim sosem voltak vele. Elsős gimis koromban kaptam egy akusztikus gitárt a szüleimtől, és egy hónapig eljártam tanárhoz, de hamar azt éreztem, hogy nincs meg a kellő tehetségem és kitartásom. A legegyszerűbb akkordokat megtanultam, annyira viszont nem kötött le a dolog, hogy komolyabban elmélyedjek benne. Utána még próbálkoztam basszusgitárral is, mivel az egyszerűbbnek tűnt, ekkor csináltuk meg Babarci Bulcsúval (a TükeZoo frontembere, interjúnkért KATT IDE - a szerk.) a Gyurmaklub zenekart. Pár hónap után viszont itt is átadtam a terepet a nálam ügyesebbeknek.

Végül belekóstoltam a dobolásba, és ez az, amivel ha nagyon ritkán is, de a mai napig foglalkozom. Felléptem afféle session-zenészként a káoszban és performanszban utazó legendás punkzenekarral, a Burzsoá Nyugdíjasokkal. Néhány éve pedig hatalmas élmény és óriási megtiszteltetés volt, amikor az Európa Kiadó gitárosával, Kirschner Péterrel jammelhettem kicsit a próbatermükben. Péter a színpadon a magyar alternatív rock egyik legnagyobb szólógitárosa, civilben pedig egy nagyon kedves ember, aki egyszer úgy tíz éve rám írt, hogy megköszönje az Európa Kiadóról készített rajzomat, ami a Szigeten volt kirakva egy óriásplakáton. Addig csak a rajongója voltam, de remélem, azóta már a haverja is!

Részlet az említett jammelésből:

– Térjünk vissza a rajzoláshoz: mik voltak az első komolyabb megjelenési felületeid, és hogyan jött sorban utána a többi?

– Az Est Lapoknak először csak a pécsi verziójába rajzoltam, majd lassan egyéb megyeszékhelyeken megjelenőkbe is. Volt, ahol ugyanaz jelent meg, de gyakran kértek tőlem önálló sorozatokat az egyes mutációk szerkesztői. Ez még a 90-es évek végén volt, majd 2000-ben a Pesti Est akkori főszerkesztője, Galambos Attila is megkeresett. Akadtak felkéréseim, pl. zsűrizés egy könyvkiadó képregénypályázatán, vagy animációs munka Bozsik Yvette és Vajdai Vilmos színdarabjához, amit ennek a felületnek köszönhettem.

– Hogy néz ki egy átlagos napod?

– Ez nagyon változó, attól függ, mi a feladatom épp. Legutóbb például, amikor az Obituary-klipet készítettem, öt-hat hónapon át majdnem minden nap foglalkoztam vele valamennyit, a finisben már akár napi 10-12 órákat is. Az egész hetes alvásmegvonás és feszített tempó ugyanúgy megvan, mint a napokon át tartó pihenés.

wd

05x_fb

Pólógrafika a Belga zenekarnak

– Hogy jött a karikatúrák és a képregények mellé a klipkészítés?

– Zenész haverjaim, vagyis a szigetvári Persona Non Grata tagjai kerestek meg először 2001-ben, hogy csinálhatnék nekik egy animációs klipet. Nagyon megtetszett az ötlet, csak az volt a gond, hogy akkor semmilyen eszköz nem volt a közelemben ehhez. Csináltam már egy gyurmafilmet Super 8-as kamerával évekkel korábban, de az is egy nehezen hozzáférhető kölcsön-stúdióban történt.

Saját számítógépem sem volt, éppen amiatt is vettem egyet végül, hogy elkészíthessem ezt a klipet. Nem fizettek érte semmit, de úgy gondoltam, hogy ezzel nincs is baj: legyen ez egy kísérlet számomra, ami által beletanulhatok a műfajba.

Talán nem sült el rosszul a dolog, ha végül ez a klip lehetett a diplomamunkám is az egyetemen. Ezután jött a Heaven Street Seven Dél-Amerikája. A basszusgitáros Németh Robival az egykori Wanted magazin idejéből való a barátságunk, ő zenéről írt, én pedig képregényeket rajzoltam ennek a zenei lapnak. A 2003-ban elkészült HS7-klip már jóval nagyobb reflektorfényt kapott, mint az elődje, a zenetévé is sokáig játszotta.

A Persona Non Grata – Minimal és a HS7 – Dél-Amerika klipje:

– Mennyivel több a munka egy klippel, mint a képregényekkel?

– Iszonyúan sok idő, főleg ha egyedül csinálja az ember, mint én. A korai klipjeim átlagosan egy év alatt készültek el, plusz-mínusz pár hónap. Most az Obituary-t próbáltam minél gyorsabban összehozni, ez fél év alatt megvolt, igaz, maga a szám is rövidebb. Közben persze más munkáim is mindig vannak, de ilyenkor azért ezzel foglalkozom legtöbbet.

– Úgy vettem észre, hogy inkább a keményebb zenét játszó együttesek keresnek meg téged, vegyük akár az Obituary-t, akár a Blind Myselfet, vagy a Junkiest. Jól összefér az animáció a punk-rock-metál műfajokkal?

– Ez érdekes kérdés, hazai értelemben vett popelőadónak még valóban sose csináltam klipet. Talán ByeAlexet kezdetben annak szánta a média, de neki is egy rockos számához csináltam egy dalszöveg-videót. Viszont most már az is meglepne, ha hazai rock/metál zenekartól jönne még felkérés. 2015-ben már mindenki a YouTube-ra gyárt klipeket, akár nulla forintból, telefonnal. A nagy többségnek se pénze, se ideje nincs arra, hogy befektessen egy rendesen kidolgozott, klasszikus animációból álló klipbe.

A magyar mainstream zenekarok többségének pedig – akik megengedhetnék maguknak anyagilag – nincs igényük kísérletezni animációval.

A mai legmenőbb előadók milliós nézettségű videói leginkább imidzsklipek, amikben a sztárok kifogástalanul, jól fésülten jelennek meg, gyönyörűen fényképezve. Nekik biztosan nincs szükségük egy elvont, absztrakt képre, amit egy animációs klip mutatna róluk.

Talán a rajongóik se értékelnék az ilyesmit. Amikor kijött a Blind Myself első animációs videója, még a Slipknot angol nyelvű fórumain is ment a hiszti amiatt, hogy egy ismeretlen magyar zenekar tréfálkozni merészelt a hatalmas Slipknottal – egy rajzfilmben.

Az említett Blind Myself-klip, amiben a Slipknot is megjelenik:

– Hogy született az Obituary-klip?

– 2008-ban készült el az előbb említett Blind-videó, amely az amerikai MTV Headbangers Ball című metálműsorának az év végi „legjobb klipek” listáján is elég jó helyezést ért el, pl. megelőztük vele a Motörhead és a Judas Priest akkori klipjeit. Ezt megelőzően már váltottam pár emailt John Tardy-val, az Obituary énekesével, aki nagyon jó arc, a rajongók leveleire ő maga szokott válaszolni. Elküldtem neki a Blind Myself-klipet, és legnagyobb meglepetésemre egyből megkérdezte, hogy mennyiért vállalnék egy ilyen videót nekik. Aztán végül a közös munka csak 2014-ben realizálódott, amikor öt év szünet után új albuma jött ki a zenekarnak, így egy ezen megjelenő új számhoz csináltuk meg a rajzfilmet.

A Violence című szám klipjét tényleg nyugodtan nevezhetjük rajzfilmnek, hiszen egy vicces, kerek sztorit, egy gyerekek által is nézhető mesét mond el, aminek a zenekar a főszereplője, és ők maguk is találták ki a történetet. Én csak pár poént raktam a storyline-hoz. A kész klip június 15-én jött ki YouTube-on, két héttel később Facebookon, és nem egészen három hónap alatt egymillió lejátszása lett. Ez, azt hiszem, egész jónak számít egy animációs kliptől, és olyan zenekartól, ami még metál mércével is extrém zenét játszik.

– Milyen visszajelzéseket kaptatok rá?

– A zenei és filmes szaklapok, blogok világszerte nagyon hízelgő szavakkal üdvözölték a művünket, legalább egy tucat különböző nyelven adtak róla hírt.

Nemrég egy hirtelen ötlettől vezérelve elküldtem a horror egyik legnagyobb (Wes Craven halála óta pedig talán az egyetlen) élő mesterének, John Carpenter amerikai filmrendezőnek. Egyáltalán nem számítottam válaszra, de ő mégis visszaírt, hogy a klip „nagyon vicces és szép munka”.

Nehéz megfogalmazni, mit éreztem, amikor megláttam a választ egy akkora királytól, mint Carpenter, még ha csak pár szót is váltottunk Facebook-chaten. Több filmjét is elő szoktam venni rendszeresen gyerekkorom óta, ilyen pl. A dolog, a Menekülés New Yorkból vagy A köd, de a Halloweent viszont tényleg minden évben legalább egyszer megnézem itthon, amióta kijött DVD-n, sőt, tavaly moziban is sikerült. Az Obituary-klipet pár hete válogatták be a bukaresti Anim’est Nemzetközi Animációs Filmfesztivál versenyébe, és tudom, ez naivan hangzik, de ha John Carpenternek tetszett a rajzfilmem, az nálam felér egy díjjal.

081110

A függőségekről...

–  Hol publikálsz képregényeket mostanában?

– Egy éve jelennek meg rajzaim és képregényeim a 24.hu (korábbi nevén Hír24) oldalon. Izgalmas dolog az online publikálás, főleg egy ilyen nagyon látogatott hírportál esetében. Bár a kommentek átfutását inkább nevezném szomorú, mint izgalmas élménynek.

Sok olvasó tévesen közelít a karikatúra műfajához: azt gondolják, hogy ha a Charlie Hebdo megrajzolja a vízbe fúlt menekült kisfiút, akkor magán a gyereken vagy a menekülteken gúnyolódik a lap. Fel se merül bennük, hogy

"
egy karikatúra nem feltétlenül akar kinevetni valamit – vagy ha mégis, akkor talán olyasmit akar kinevetni, ami nem is látható az adott rajzon, és a rajz csak utal egy mögöttes dologra.

080825

– Milyen kihívásokat látsz magad előtt, vannak-e esetleg álommelóid, például zenekari klipek terén?

– Legutóbb egy olyan világhírű zenekartól kaptam megbízást, aminek nagyon régi rajongója vagyok. Amikor elsős gimis voltam, három Obituary-poszter is kint volt a falamon, szóval a nekik gyártott klipet nevezhetjük olyan melónak, amiről nagyon sokáig csak álmodni mertem volna. Amúgy nem vagyok egy ábrándozó alkat: minden felkérésnek örülök, és amikor valaki elmeséli, hogy mekkora sikert aratott családi körben a rokonáról rendelt karikatúra, az pont ugyanakkora öröm nekem, mint amikor azok az amerikai zenészek nyilatkoznak elismerően a munkámról egy interjúban, akiknek az autogramjáért álltam sorba tizenhat évesen a Petőfi Csarnokban.

(Balázs hivatalos honlapját ITT TALÁLJÁTOK.)

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk