KULT

Végre egy reality, ami nem arról szól, hogy minden gazdag egy gyökér – ettől függetlenül a Házasság első látásra elég unalmas

A TV2 társkereső műsora hiába dobálózik olyan szavakkal, mint "kísérlet" és "tudomány", attól még csak egy sima társkereső műsor marad.


Tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, és a hazai tévé csatornák már meg sem próbálják cáfolni ezt a tételt. A kereskedelmi csatornák sorra mutatnak be olyan külföldi liscenszműsorokat, amelyeket valamely konkurens egyszer már feldolgozott. Így került a Viasatot megjárt Real Housewives a TV2-re, a TV2 Voice-ja az RTL-re, a TV2 pedig most épp a dán Gift ved første blik (pontos kiejtés a szerkesztőségben) formátummal tesz egy próbát, amely Married at First Sight néven hódította meg aztán az angolszász világot, és 2017-ben az RTL klub képernyőjén már láthattuk.

Ne áltassuk magunkat: a Házasság első látásra ugyanolyan társkereső realityműsor, mint a többi, csak picit eltartott ujjal. Végy 12 szinglit, csinálj belőlük párokat. Adj hozzá három pszichológust, és hívd az egészet „kísérletnek”.

Ami jól hangzik, de ettől a műsor nem válik lényegesen színvonalasabbá, legfeljebb „krípibbé”, ahogy gyermekem mondaná.

Az elv a következő: a jelentkezők közül Gaál Viktor pszichológus – szakterülete az érzelmi intelligencia kutatása, őt már az RTL-en is láthattuk –, Tóth Melinda pszichológus – kötődés, elköteleződéssel kapcsolatos problémák kezelése – valamint Sarkadi Bálint klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, szexuális tanácsadó tudományos módszerekkel kiválasztott 6 férfit és 6 nőt, akiket aztán összepárosítottak aszerint, hogy szerintük kik lehetnének boldogok együtt.

Ez a rész amúgy tök olyan, mint az X-Faktorban, amikor a mentorok azt próbálják kitalálni, ki jusson be az élőadásba. Végeredményben a házassághoz is kell egyfajta tehetség.

A jelentkezők azt vállalták, hogy a leendő párjukat az oltár előtt pillantják meg először. Amennyiben ott igent mondanak, akkor törvényes házastársakká lesznek. Van lagzi, nászéjszaka és nászút, onnan visszatérve pedig együtt élnek házastársként, majd hat (az amcsiknál 8) hét után dönteniük kell, hogy elválnak vagy sem.

Hogy mennyi az esélye egy ilyen frigynek? Ha hihetünk a Wikipediának, az amerikai változat 16 évadában szereplő 64 párból 37 maradt együtt a „döntés napja” után, de azóta ennek a kétharmada is elvált vagy válófélben van. Így tehát 17% körül mozog a sikerességi ráta.

Még mindig jobb, mint a Nagy ő-ben.

Az első részben két párost követhettünk végig. A szereplőkben közös, hogy mind csalódtak már a szerelemben, ez a műsor egy kétségbeesett próbálkozás számukra megtalálni az igazit.

Az első hölgy Góbi Hilda, aki a nevének hála ideális alany volt a műsor előzetes megsajtóztatására, tekintve, hogy neve kísértetiesen hasonlít a 20. század másodikfelének egyik legjobb magyar színművészére. Gondolom már mindenki találkozott a sztorival, miszerint egyszer a rendőrök bevitték a hölgyet, mert nem volt nála igazolvány, és nem hitték el neki, hogy tényleg így hívják.

A szakértői team a 47 éves küzdősport oktatót, Lacit szemelte ki Hilda leendő férjének, aki a pszichológusnak a személyes interjú során bizonygatta, hogy neki a belső értékek fontosabbak. Ennek ellenére később többször is kifejezi reményét, hogy a leendő ara szép lesz.

A másik páros hölgytagja Gyöngyi, aki „szempilla stylist” (nem röhög), túl van egy rossz házasságon, és nyíltan vállalja, hogy feküdt már kés alá. Ezzel kapcsolatban pedig elhangzik egy kereskedelmi csatornáktól – és pláne realityt showműsoroktól – szokatlanul jó és fontos gondolat:

szerinte a plasztikázással nincs baj, csak az a fontos, hogy az ember saját maga miatt csinálja, ne mások kedvéért.

Gyöngyit máris kedvelem. Az ő jövendőbelije Csabi, aki az USA-ban nőtt fel, és saját elmondása szerint egy meglehetősen durva kapcsolat van mögötte, ahol a hölgy valósággal bezárva tartotta.

Alapjában véve ellenzek mindenféle olyan törekvést, ami a legfontosabb emberi érzésekből és kapcsolatokból csinál árucikket, pláne „kísérletet”. Ne feledjük, itt – jobb esetben – nem színészek játszanak egy betűről betűre megírt történetet, hanem hús-vér emberek viszik vásárra a bőrüket.

De ha ezen túllépek, és elfogadom, hogy felnőtt embereket látok, akik hoztak egy döntést az életükkel kapcsolatban, be kell vallanom, érdekel, hogy mi sül ki ebből.

Ezzel együtt a műsor kétharmada számomra tömény unalom volt. Először is megnézhettük, ahogy a hölgyek-urak bevallották családtagjaiknak, barátaiknak, mire vállalkoztak. Akik tőlük telhetően eljátszották, hogy akkor hallanak először a dologról, de ha így van, engem érdekelt volna, mit mondott például Gyöngyi a három barátnőjének, miért érkezett tévéstábbal a csajos pletyidélutánra.

Láthatjuk a ruhapróbákat, esélylatolgatásokat, lesz-e például csók az oltárnál – amire Gyöngyi keresetlen őszinteséggel közölte, hogy ha jó a pasi, ő lesmárolja (és tényleg). Olyan igazán izgalmas részletek viszont nem kerülnek szóba, hogy például mi lesz a vagyoni helyzet ebben a vakházasságban. Ha valakit megismersz, megszeretsz, és kellő együtt töltött idő után házasságot kötsz vele, valamivel könnyebben vállalsz vagyonközöséget vele – de még így is érhetnek kellemetlen meglepetések. Nem véletlenül egyre népszerűbb nálunk is a házassági szerződés.

Morális szempontból érdekes kérdés a nászéjszaka is. Mert ugye a társadalom nagy részében a mai napig van egy markáns vélemény azokról az emberekről, akik rögtön ágyba bújnak valakivel, akivel aznap találkoztak, főleg ha az érintett személy nő.

Na de mi van, ha a partner a törvényes házastársad?

Persze, hogy ténylegesen mi fog történni a nászéjszakán, az az első részből nem derül ki, mert hát kell valami, amiért másnap is leül a tévé elé a nép. Bőven lehet, hogy nem történik semmi.

Az indító epizód leginkább pozitív pillanata számomra Gyöngyi és Csaba esküvője volt. Részben azért, mert a szentendrei Skanzenben került rá sor – ahol nem is olyan rég, még Klem Viktor kergette a kísérteteket –, de főleg, mert tényleg két aranyos fiatalt láttam, akik nagyon szerethetőek együtt.

Igen, lebuktam, így az 50-hez közeledve kezdek szentimentális lenni, de tényleg jó volt látni az izgalmukat, aztán az örömüket, amikor elsőre megpillantva egymást nyilvánvaló volt, hogy elégedettek a szakemberek választásával, és azonnal elindult valami köztük. Amiből persze még bőven lehet később válás, de hát ez még a világ legromantikusabban kezdődő, égben köttetett kapcsolataira is igaz.

Az adás jó érzékkel ott ér véget, amikor Hildának is ki kéne mondania a tévénézőt boldogító igent, de hosszasan hezitál. Többek között azért, mert rájött, hogy Laci kecskeméti – irgalom atyja, ne hagyj el! –, Hildát pedig idegesíti a vidéki élet (amivel meg is sértette a potenciális nézők 90%-át.)

Aztán a végefőcím alatt futó előzetesben láthatjuk, amint Hilda bevallja, hogy nem tetszik neki, amit lát, ami azt sugallja, hogy nemet mond (de épp ebből sejthetjük, hogy azért csak kipréseli az igent, különben az egészben nem lenne semmi érdekes).

Nos hát, vonjunk mérleget. Az kijelenthető, hogy ennek a műsornak nem én vagyok a célközönsége, mert nem hoznak lázba az esküvői készülődés számomra uncsi részleteit (hacsak nem Jennifer Anniston vagy Courtney Cox készülődik). Persze nem kizárt, hogy a folytatás érdekesebb lesz, amikor azt követjük majd nyomon, hogy boldogulnak egymással a hétköznapokban az ifjú párok.

Pozitívum, hogy végre nem egy gazdag bunkókat felvonultató trash realityt látunk, nem az a fő üzenete, hogy minden milliomos köcsög, hanem normális, kulturált embereket, akiknek a drámája amúgy nagyon is valódi.

Én szerencsés vagyok, soha életemben nem voltam magányos, elég hamar megtaláltam az igazit, de el tudom képzelni milyen lélekőrlő lehet, ha valaki folyamatosan csalódik. Minden kritika ellenére azt őszintén remélem, hogy lesz legalább egy-két pár, akinek szerencséje lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk