KULT

Varga Livius: Az, hogy csak én vagyok a fronton, rendkívül szórakoztató és fárasztó is

Pszichológusként végzett, műsorvezetőként dolgozott, de volt színész is. Azért leginkább a Quimbyből ismerhetjük, na meg A kutya vacsorájából.
Szenes Laura - szmo.hu
2016. július 17.



Húzódik a Quimby sound checkje, így leültetnek, hogy kis türelem. A színpadon cikázó, kék-fehér hawaii-inget figyelem: ő a célpont. A hangbeállás végeztével aztán elég egy pillanatig nem figyelnem, és már nem látom sehol Varga Liviust. Mielőtt a telefonomért nyúlnék, menő zenészhez méltatlan módon már ő hív. Kedvesen beterel a backstage-ben zsibongó zenésztársak közé, ahol egy olyan asztalhoz ülünk, aminek malmozni lehet a tetején. Mosolyog, rám figyel.

– Dunaújvárosban láttad meg a napvilágot. Mennyire kötődsz a mai napig szülővárosodhoz?

Nagyon, annak ellenére, hogy ritkulnak a hazalátogatásaim. Rengeteg kreatív arcot és folyamatos szépülést tudhat magáénak az a hely, még mindig el van ott ásva valami.

– Egy korábbi beszélgetésünk során említettél egy várost, ahol a kedvesed szerint értekezletet tartanak a sirályok.

Ráckeve! Különösen télen értekeznek, és ahol vékony a jég, vadászgatnak. De egész évben sirályhangokra ébred az ember. Volt szerencsém ott lakni három évig, és oda is szeretnék majd visszaköltözni néhány év múlva. Beleszerettem abba a helybe, már egész kiskoromban is az volt az álmom, hogy valahol egy folyó vagy tó partján élek majd. Bármilyen rock and roll zúgott fölöttem, valahol mindig ott volt az a ház a víz partján.

– De mikor jön el ez? Sokszor nyilatkoztad már, hogy te soha nem fogsz leállni.

Onnan is lehet aktív az ember. Abban a három évben sem álltam le, amíg ott éltem. Most a pici gyerekek miatt költöztünk Buda határába, mert az ott egy csillagpont. Sok az unokatestvér, vigyázunk egymás gyerekeire, közösek a programok.

gyerek

– Egyeztessünk csak lurkó-életkorokról!

Van egy huszonkét éves nagy fiam, éppen most van itthon látogatóban, egyébként Kínában tanít angolt. Most meglátja a két új féltestvérét: Zakariást, aki kétéves és Abigélt, aki négyhónapos. Most épp a nagy családi találkozások hete van.

– Mennyire szeretnéd, hogy az utódok is a te utadat járják be?

Nagyon, de nem szakmailag. Ne ugyanazt csinálják, csak ha ahhoz van kedvük. De kövessék az utat, amiben békét leltem, türelmet, alázatot, szorgalmat. Ezeken nyilván még én is dolgozom, amíg itt, ezen a Földön szuszogok. Szuszogom. Önállóságra próbálom nevelni őket.

– Van köztük, aki különösképp hasonlít rád?

Hát, ugye, a férfinak minden gyerekéről ezt mondják. A nagyfiam, ahogy én elmentem tizennyolc évesen Amerikába, ő fogta a batyuját és kiment Kínába, és azóta is megállja a helyét. Foglalkozik a zenével is. A kis gyerekeimnek is mindig odateszek valamit a játékok közé. A zene kifogyhatatlan forrás. Fontosnak tartom, akár a sportot. De amúgy nem a tekintélyelv számít, hanem hagyni keresni, és biztatni, biztatni, biztatni.

szemfestek

– Ha már a sportot emlegetted, mit űzöl épp?

Legutóbb egy hetet eveztem végig egy evezhetetlen PET-palack-tutajjal. Napi négy-öt órát húztuk az evezőt. Azon kívül mostanában már kevesebbet, de kerékpározni szoktam, meg úszni. Gyerekkoromban a könnyűbúvárkodástól kezdve ezen a delfinuszonyos cuccon meg a karatén keresztül mindenbe belecsíptem. Talán ezt a vízzel kapcsolatos dolgot csináltam a legtöbbet.

– És azóta is kötődsz a folyókhoz, vizekhez.

Igen! A Duna partján nőttem föl, egész nyáron lent voltunk a Balatonon... ilyen Petrocelli-házban, ami sosem épült föl. A kész hétvégi házban lakást nem ismerem, de átlépni a B30-as téglát, ahogy megyünk ebédelni, azt ismerem. Lavórban fürdés, aztán később, ahogy feljebb vitte az Isten a dolgunkat, kerti zuhany, meg ilyenek. És ez a nomadizálás, ez azóta is szórakoztat. Amelyik túráról például most jövök, és minden évben elmegyek egy ilyenre, ott nem az összkomfort a lényeg.

kirandulasviz

– Milyen gyerek volt az a B30-as téglát átlépdelő Livius?

Anyám mondatai jutnak eszembe: Sobri Jóska, fing a gatyába... Nem igen álltam le és egyfolytában járt a szám.

– És az iskolában?

Olyan hármas tanuló voltam végig, csak az egyetemen négyes-ötös. Általános iskolában automatikusan az ének ment. Középiskolában a kémiát tanultam emelt szinten. A tudományoknak nagy rajongója vagyok, tizenéves koromig jól rászoktattak, hogy mindent kérdezzek meg, utána viszont már csak rámutattak a könyvekre, hogy nézzek utána. Na, hát én így maradtam. A mai napig olvasom az ismeretterjesztő, természetbúvár lapokat és cikkeket. Illetve a tudomány iránti rajongásom most már kiegészült egyéb filozófiákkal is, ahogy kinyílt rájuk a csipám.

fulhallgatos

fotó: Kabarcz Zsófia

– Hogyan léptél a pszichológia útjára, amiből aztán a végzettségedet szerezted?

Ó, hát az érdekes volt: anyukám kicsi híján hozzám vágta a felvételi tájékoztatót, hogy most már aztán tessék elvégezni az egyetemet. Huszonkét éves voltam, akkorra már megjártam Amerikát. Lapozgattam a tájékoztatót, és eszembe jutott, hogy ez a pszichológia, ez ilyen érdekes dolog. Anyám is mondta: felvesznek, csak meg kell tanulni hozzá kívülről öt könyvet. Majdnem sikerült. A szóbeli, az persze maximális lett. Szóval végül is fölvettek elsőre. De igazi rajongója a tudománynak igazából később lettem, olyan harmadikos koromban, és aztán ez így is maradt, hobbiszinten történelmet meg nyelvészetet hallgatok. Normális zenész zenéket hallgat egész nap, nekem valaki belehallgat a fülhallgatómba és dumál egy ember száraz témákról.

– Hobbi szinten, tehát a zenélés mindig is egyértelmű elsőbbséget élvezett nálad?

Igen, persze, hatéves koromtól bennem van ez a lyukkártya. De a szüleim is fellöktek már négyévesen a színpadra, ahol úgy mondtam verset, hogy olvasni még nem tudtam. Aztán később hangszertanulás, énekkar, helyi zeneiskola. Hangszer terén az ütőhangszereket vettem először kézbe.

tombolo

– Gimiben aztán elindultak a bandaalapítások...

Igen, én már hetedikes koromban kaptam dobszerkót. Egy ilyen tyúkólból szedték elő valahol vidéken, tiszta tyúkszar volt, apám takarította le. Középiskola első két évében kosármeccseken való drukkoláshoz használtam, meg színdarabhoz, szóval inkább eszköz volt. Aztán Kiss Tibi egyszer csak azt mondta, csináljunk bandát. Előszedte az otthoni lemezjátszó-erősítőjét, valami Tesla-profizmus volt, meg egy zsinórt, amire ilyen jó csehszlovák módon rá lehetett kötni a gitárt, és nekiálltunk zenélni. Közben ugye kimentem Amerikába, onnan hoztam kongákat, és közöltem, hogy keressünk dobost, mert én ütőhangszeres leszek. Nem mintha többet tudtam volna erről, mint a dobolásról, csak beleszerettem abba a két kongába.

dobos

– Aztán megalakult a Quimby, amivel a mai napig minden alkalommal megbízhatóan nagy bulit csináltok. Nem fáradtok még?

Fárasztó, de akkor veszed észre, amikor már túl vagy rajta. És ez már az elején is így volt. Ez a koncertenergia, ami jön föl a közönségtől, és átáramoltatjuk magunkon, és visszaadjuk, és újra visszajön, ez egy katartikus dolog, maga a megtisztulás. Átadod magad neki, sőt habzsolod. Nem ez a legfárasztóbb része a munkának, ez az, ami odacsábít újra és újra.

tombolo2

– Hány évet érzel még a Quimby-ben?

Életünk végéig egy óriási szórakozás és egy komoly munka lehet. Biztos, hogy nyolcvanöt évesen nem fogom tök hangosan üvöltözni azt, hogy "leszek ma én a tiéd", ha akkor még leszek, de lesz valami, amit mi együtt tudunk majd muzsikálni, és ha az nekünk jó, akkor másnak is jó lesz.

– Amikor először hallottam A kutya vacsorájáról, arra gyanakodtam, hogy azért alapítottad, mert vágytál rá, hogy kizárólagos frontember lehess egy bandában. Volt ebben valami?

Nem, viszont óriási tanulság. A Quimbynél Tibi a fő frontember, én sok mindenben kívülálló voltam és megtapasztaltam, milyen az, amikor a Tibivel bajom van, vagy szánom, vagy drukkolok neki. Itt az, hogy csak én vagyok a fronton, rendkívül szórakoztató és fárasztó is. Szeretek elöl lenni, de mindig meghallgatom a többieket, mert ők olyan kvalitások, hogy ha ötből ketten valamire azt mondják, hogy "háát nem tudom", akkor már elvetem az ötletet. Ez egy all-star band, igazi profikkal. A Quimby-ben inkább a több lábon álló szereplő vagyok, akinek a kongázására azt szokták mondani a többiek dicséret gyanánt, hogy "nagyon érdekes". Érted, ugye? Én is értem.

vendeglatos

– Értem. Viszont a több lábon állás egyébként is jellemző rád, például filmekben is szerepelsz.

A filmszereplés szintén családi lyukkártya. Generalistának azért jó lenni, mert ha változás van, akkor kisebb a baj.

– Milyen volt a Kontrollban játszani?

Ó, az egy óriási megtiszteltetés volt! És adósságtörlesztés is, egyben. Nimróddal összefutunk, amikor itthon jár és ideje engedi. Az a szerep egy nyúlfarknyi valami volt, de nagyon élveztem.

– Mit élvezel jobban: a színészkedést vagy a riporteri-műsorvezetői szerepet?

A színészkedést. De a műsorvezetői szerephez, kérdezéshez, hallgatáshoz jobban értek, mint a színészi feladatokhoz. Igazából a rövid kis film-és színpadi szerepeim mindig olyanok voltak, hogy hozzám igazították a dolgokat. Mindig kiváló színészvezetést kaptam, értették, hogy mi az, amit tudok, és azon belül kérték az extrát, ami benne volt a mini kis színészcsírabugyromban. Micsoda baromságokat mondok!

– Nekem tetszik a színészcsírabugyor. Mesélj valamit Az időgyűrű ura forgatásáról!

Volt egy bánya, ahova le kellett mennem, és hát kitaláltam, hogyan lehet elűzni a félelmet meg az unalmat. Volt nálam krumpli, hagyma, szalonna, kolbász, gyümölcsök, meg a szervezők rám tukmáltak csokit is. Hát, az öt fokban sehogy se volt kedvem kőkemény csokit enni, de belevágtam a főzőedénybe, alágyújtottam, és ott, mint a Borbás Marcsi, elkezdtem nyomatni a főzőműsort a kamerákba, de úgy, mintha valami rákvacsorát készítenék. Magyaráztam, hogy hogyan kell szeletelni az almát, hogy csinálják keleten és nyugaton... Amikor az olvadt csokoládéba mártogattam az almaszeleteket, állítólag már visongtak kint a munkatársak és próbáltak kérlelni, hogy egy kicsit parázzak már. Hát belül paráztam én, de amíg az ember dolgozik, addig nem törődik azzal, hogy furcsa zajok vannak.

forgatas

– A vendéglátás hogyan jött? Egyszerű pluszkereseti lehetőség?

Sőt. Ez A pluszkereseti lehetőség. Azért ne gondoljuk, hogy valami menedzser lettem volna bármikor is. Pultos, csapos. Az A38 nyitásakor én álltam a pultban, később pultfőnök lettem. A vendéglátásban nagy a fluktuáció, bármikor visszatérhetek, miután leléptem valahonnan. Nem olyan, mintha mondjuk sales menedzser lennék. Fluktuálódtam én is. Hú, ez nem magyartalan, hanem egyenesen latintalan volt!

– De annyira, hogy ki nem hagyom a cikkből! Visszatérve, ha a sales menedzserkedést nem is érzed magadénak, de Lovasi Semmi konferenciájában nyújtott szereped alapján akár politikusi babérokra is törhetnél! Gondolkodtál valaha ilyesmin?

Egyszer valaki azt mondta: vagy utcaseprő leszel, vagy miniszterelnök! Nem, a politikusi pálya nem nekem való. Nem is ismerem annyira, de nagyon nem irigylem azt, aki oda bekerül. Főleg, ha tiszta szívvel kerül be, akkor különösen szánom.

polok

– Van kedved egy kicsit a házasságodról mesélni?

Melyikről?

– Mondjuk a jelenlegiről.

Kilencedik évfordulónkat ünnepeltük idén, előtte két-két és fél évvel ismerkedtünk meg. Először nem vállaltunk gyereket, voltak növényeink, aztán lett egy kutyánk, két kutyánk, és aztán két gyerekünk. Dióhéjban ennyi, dinnyehéjban pedig szövetség van köztünk, rendkívüli megküzdéseken vagyunk túl. Volt, amikor majdnem megfeneklett a kapcsolat, de a szövetség túllendített minket. Szépen köszörüljük a saját csorbáinkat, hallgatunk egymásra. Folyamatos változtatásban vagyunk. Ez egyfajta titoknak is nevezhető, amit korábban, más kapcsolatokban nem tapasztaltam meg. Ehhez olyan emberre van szükség, aki, bárhogy áll a bál, és bárhogy csapkodjuk az ajtókat, tudja belül, hogy akármi lehet, de külön nem. Csak együtt.

vege2

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk