KULT

Van-e jövője az emberi fajnak, ha képtelen megváltozni? – olvassunk Jules Verne-t 21. századi szemmel

Amikor napi szinten hallunk a szaporodó természeti katasztrófákról, a globális felmelegedésről, a tengerszint emelkedéséről, eszünkbe juthat a kérdés: vajon elkerülhetők-e Az örök Ádám disztópiái?


Amikor az ember elér egy bizonyos kort, és – legalábbis látszólag – több ideje lesz átgondolni életét, élményeivel együtt, gyakorta előkerülnek azok a könyvek és filmek, amelyek valamikor meghatározóak voltak számára. Okozhatnak az egykori kedvencek csalódást, de új felfedezéseket is, amelyeket az élettapasztalatnak, világszemlélet alakulásának is köszönhet az olvasó.

Gyermek és ifjú koromban nagy rajongója voltam Jules Vernének. Akkoriban szinte valamennyi jelentős regényét kiadták magyarul, ráadásul sokat az eredeti illusztrációkkal. A Nemo kapitányt, Alphonse de Neuville rézkarcaival, a mai napig néhány évente újraolvasom – és számomra nem lehet más a kapitány, mint James Mason, a bálnavadász Ned Land pedig Kirk Douglas Richard Fleischer 1954-es filmjéből. Érdemes lenne azoknak is elmélyülniük a regényben, akik napjainkban az óceánok biodiverzitásáért aggódnak.

De múlhatatlan emlék a Várkastély a Kárpátokban misztikus légköre, A 15 éves kapitány, amely diafilmen is megvolt, az Utazás a Föld középpontjába, amelynek hangulata bennem örökre összeforrt Rick Wakeman rock-oratóriumával, vagy a Két évi vakáció, amelyben a kalandregény mögött az író elveti annak a kegyetlen társadalmi szatírának a magját, amelyet végül William Golding valósít meg A legyek urában.

A 20. század rettenthetetlen akcióhőseinek is példát mutatott a cári futár Sztrogoff Mihály, már-már komikus figura Phileas Fogg és a makacs Keraban, akiknek semmi sem drága azért, hogy fogadásaikat megnyerjék.

És akkor még nem szóltunk azokról a feltalálókról, akik tudásukat a hatalom, a pusztítás szolgálatába akarják állítani, Hódító Roburtól Thomas Rochig, A francia zászló „őrültnek” tekintett vegyészéig.

Könyvtáram rendezése közben találtam meg egy szakadt papírkötésű könyvet, amit valószínűleg egy antikváriumban vásároltam annak idején: Az örök Ádám című novella-gyűjtemény az 1970-es években jelent meg, Timár György fordításában. És volt közöttük három, ami elképesztő módon szól korunkról, és arról, ami előttünk állhat.

A Doktor Ox hóbortos ötletében egy flamand „mintaváros” lakóinak élete bolydul fel a végletekig. Ott, ahol minden csigalassúsággal folyik, ahol az emberek között nincsen vita, a börtön üres, mindenki szokásainak rabja, egyik napról a másikra felpörög az idő, és eszeveszett tempóban kezd rohanni.

Kirobbannak az egymás közti ellentétek és sérelmek, a szomszéd kisvárossal még háborúba is lépnének egy nyolc évszázaddal korábbi viszály miatt. Kiderül azonban, hogy ez a bizonyos doktor Ox azzal az ürüggyel, hogy közvilágítást ad a városnak, valójában egy olyan vegyülettel tölti fel a város utcáit, házait, közüzemi tartályait, amelytől a levegőben oxigén-túltengés lép fel. Ki tudja, hová vezetne mindez, ha gyára nem robbanna fel, és doktor Ox nem pusztulna el asszisztensével együtt.

De miután a vész elmúlt, a városka élete ugyanúgy lelassul, mintha mi sem történt volna – és vélhetően semmit sem tanultak abból, hogy egy rövid időre tudtukon kívül kivetkőztették őket önmagukból, miként azt sem mérték fel, hogy mind a végtelen lassú, mind pedig az agyonpörgetett életük egyaránt nevetséges.

Pedig valójában a normális léthez nem kellene más, mint természetes, tiszta levegő. Vernétől nem állt távol a szellemes irónia, de ebből az írásból akár egy fergeteges komédia is születhetne, még ha valójában egyáltalán nem vicces, amit az emberek manipulálhatóságáról és végső soron ostobaságáról ír.

A XXIX. század egy újságíró egy napjának naplója, abból a világból, ahol már villámgyors a kommunikáció az emberek között - gyakorlatilag az író megálmodja az internetet, az online sajtót és videóhívásokat is. Néhány óra alatt el lehet jutni a világ egyik pontjából a másikra, a rendkívüli mértékben megnövekedett energiaszükséglet fedezetét a Nap, a szél és a víz adja. Még azt a nem is olyan távolinak tűnő távlatot is belengeti, hogy a műalkotások elvesztik értéküket, mert színes fotókon bárki megnézheti őket. Ha ez a találmány nem is, de a világ nagy múzeumaiban hirdetett virtuális séták ebbe az irányba mutatnak.

Verne még jövőképként beszél arról, hogy városok egész lakosságát lehet máshová, lakótömbökbe telepíteni, sőt arról is, megszüntetik az évszakok közötti különbségeket, és felmerül az az ötlet, hogy a felhalmozott hőmennyiséggel olvasszák fel a sarkkörök jegét.

A világ ura pedig, aki a találmányok sorsáról dönt, nem más, mint az amerikai sajtókirály. De a szuperhatalmak közti versengés a világ felosztásáért még ekkor sem tűnik el, továbbra is Amerika és Oroszország a két fő szembenálló fél, akiknek területi követeléseik vannak egymással szemben még azután is, hogy gyarmatosították a világ többi részét.

Végül a címadó írás Az örök Ádám, amely az író halála után 5 évvel, 1910-ben jelent meg és nagy valószínűséggel fia, Michel fejezte be, azt az embereket régóta foglalkoztató filozófiai kérdést veti fel, hogy a Homo Sapiens civilizációja valóban az első-e a Földön, vagy pedig megelőztek bennünket mások is, és ha igen, mi maradt belőlük.

A történet sok ezer évvel a mi időnk után játszódik, egy olyan világban, amikor egyetlen kultúra, az Andart’-Iten-Su létezik egyetlen kontinensen, és amely ugyanúgy végigment különböző történelmi fejlődési korokon, mint a mi civilizációnk, de végre, sok-sok háború és népek leigázása után elérkezett a teljes béke kora.

Ekkor talál rá hősünk, egy orvos egy ősi üzenetre – ma úgy mondhatnánk, „időkapszulára” – amelyben egy évezredekkel korábban élt tudós elmeséli, hogyan öntötték el az óceánok az összes szárazföldet, és a túlélők csak több évi bolyongás után találtak rá egy sziklára, ahol új életet kezdhettek.

Itt szemtanúi lehettek a szárazföldi élet, egyben az emberiség újjászületésének, de azok, akik még emlékeztek az özönvíz előtti életre, a korábbi civilizációk által felhalmozott tudásra, nem vihették ezt tovább, mert minden erejüket lekötötte a túlélésért folytatott mindennapos küzdelem. Felbukkan a történetben az Atlantisz-legenda épp úgy, mint Noé bárkájának mítosza, a végkifejlet azonban egyértelmű:

az ember kicsiny pont a természetben, és ha elpusztul, bármilyen nagyszerű az, amit tett, örökre feledésre merül, és egy újabb evolúció már soha többé hozza meg ugyanazt az eredményt.

Amikor napi szinten hallunk a szaporodó természeti katasztrófákról, a globális felmelegedésről, a tengerszint emelkedéséről, ma még ugyanúgy science-fictionnak tekintjük, mint Verne, akinek hősei csak sejtik az óceán végtelenségében, hogy hol lehettek egykor kedvenc városaink Párizstól New Yorkig, és nem törődünk azzal, hogy mi lesz akár 100 év múlva. És csak reménykedünk, hogy a nagy francia álmodozónak és mai ökológusoknak ez a disztópiája soha nem fog bekövetkezni, ahelyett, hogy tennénk ellene valamit.

„Az embernek megint elölről kell elkezdenie a felkapaszkodást a fény felé. Talán így járnak majd az Andart’-Iten-Su-k is. Meg az utána jövők is, addig a napig, amikor… Csakhogy eljön-e valaha is az a nap, amelyen az ember csillapíthatatlan vágya kielégül? Fölvirrad-e a nap, amikor az ember, megmászva a kaptatót, pihenőre térhet a végre meghódított ormon?... Így merengett Szofr zartog a becses kézirat fölé hajolva: e síron túli üzenet alapján elképzelte a világegyetemben örökkön örökké végbemenő szörnyűséges drámát és szíve megtelt szánalommal. Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggyörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek” – így zárul az Örök Ádám.

Amikor az ember elér egy bizonyos kort, óhatatlanul eszébe jut, hogy ha eltávozik, mi marad utána, és nem is elsősorban a tárgyakra, felhalmozott vagyonokra, gondol, hanem például arra a tudásra, amelyet egy életen át gyűjtött az agyában, és amelynek csak egy töredékét tudja átadni.

A Homo Sapiens tudáshalmaza felmérhetetlen, az évezredek során már nagyon sok minden elveszett, és ha valóban bekövetkezik egy végső katasztrófa, nincs az a szuper számítógép, vagy mesterséges intelligencia, amely arra emlékeztetne egy esetleg újjászülető értelmes fajt, hogy mit hagytak örökül a felelőtlen elődök...

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk