KULT

„Ugyanolyan félnótás hippi vagyok, mint húszéves koromban” – 75 éves Török Ádám, a fuvola Kereszteslovagja

Gyönyörű Bartók-lemezzel és Erkel Színházi koncerttel ünnepli születésnapját.


Mindig nagy öröm egy régi baráttal találkozni, különösen akkor, ha egy súlyos betegség után látjuk felépülni. Sokan aggódtunk Török Ádámért másfél évvel ezelőtt, de ez az örökifjú muzsikus nemcsak talpra állt, hanem talán élete egyik legszebb lemezét készítette el.

Nehéz elhinni, hogy Ádi 75 éves, és már a mi közös történetünk is három és fél évtizedes: 1988-ban az óbudai Zichy-kastélyban készítettem vele az első interjút, és negyedszázada alkottuk meg közösen az első róla szóló könyvet. Akkor rendszeresen a Horgásztanya vendéglő kerthelyiségében beszélgettünk hatalmas rántott borjúláb-falatozások közepette. Most, korunkhoz illő némi visszafogottsággal a Pata Negrában spenótos tapas mellett idéztük fel a régi szép időket, amelyek a jelenben is folytatódnak. Alig néhány hete jelent meg ugyanis a Mini Akusztik Trió Nyitott kapu Bartók költői világára című albuma. Ezek után e szavakkal felel köszöntésemre: „Ugyanolyan félnótás hippi vagyok, mint húszéves koromban.”

– Születésnapodon számunkra a legnagyobb ajándék, hogy ismét köztünk vagy, ismét a régi lelkesedéssel zenélsz. Én biztos vagyok abban, hogy a családod gondoskodása, szeretete mellett a Zene is sokat jelentett gyógyulásodban.

– Ez nagy valószínűséggel így volt. És az is, hogy úgy éreztem: van még néhány hang a zsákomban – ennek egyik eredménye az új Bartók lemez – és szerettem volna még tovább zenélni, és úgy tűnik, ha vannak is még kisebb-nagyobb gondok, sikerül.

– Egészen különleges Bartók zenéjének ez a megközelítése, egy zongora-fuvola-hegedű trióval.

– 2016. január 1-én jártak le a Bartók-örökösök jogai, innentől kezdve lehet ezeket a feldolgozásokat engedély nélkül kiadni. Papp Gyuszival éppen 50 éve kezdtünk el Bartókot játszani, és az új lehetőséggel élve valami újat szerettünk volna csinálni és kitaláltuk a vonósnégyest.

A 2016-os paksi Gasztroblues fesztiválon Varga János bandájában hallottam egy nagyon szép lányt, aki úgy hegedült, hogy majd elájultam. Ő volt Kézdy Luca, akit egy kiállításmegnyitón újra hallottam, akkor mondtam el neki a tervünket, és kértem, hogy „szerezzen még három ilyen csinos lányt.” Néhány nap múlva felhívott, hogy megvan a vonósnégyes! A korábbi formáció után most trióban játsszunk. Lucában egy igazi „fehér gyöngyszemre” találtam, a napokban választották meg ismét az év jazz-hegedűsének. Zseni a kislány, és szeret velünk játszani, nagy öröm, hogy látott bennünk fantáziát. Gyuszkó pedig talán minden idők legjobb magyar rock-zenésze és vagyok én, csodásan gurul az egész, szinte végig improvizálunk az eredeti Bartók-témákra.

– Már 1972-ben készültek rádiófelvételek, amelyek azonban sajnos elvesztek.

– 1971 telén jutottunk be először a rádióba a Minivel, a Délelőtt című dalunkat vettük fel. Az ebben lévő swing-részt a basszusgitáros Nagy Pista és a dobos Nemecsek (Németh Tamás) remekül elkapta, és erre jött Gyula óriási Hammond-szólója. Utána behívott minket Kiss Imre, a jazz-műsorok főnöke, zenénket „jazz-beatnek” nevezte és további zenéket kért tőlünk. Amikor Bartókot említettük, elkerekedett a szeme és néhány napon belül szerzett nekünk stúdióidőt, ami akkor nagyon nagy szó volt. A felvételünket Kiss Imre bevitte Bágya Andráshoz, a könnyűzenei osztály vezetőjéhez, aki Bartók-tanítvány volt és elájult tőle. Erdős Péterék is hallották és rögtön ki akarták adni lemezen. Ifjabb Bartók Béla azonban azonnal letiltatta és letöröltette az egészet. Nagy Pistának megvolt egy ideig magnószalagon, amit aztán elloptak tőle… A tervet azonban soha nem adtam fel. Amikor 2011-ben jött a Mini „aranycsapatának” 40. évfordulója, Gyuszi visszajött és visszahozta Bartókot is…

– Nyitott kapu… Bartókkal közös nevezőtök a végtelen zenei nyitottság. Éppen ezért éreztem mindig, hogy az örökösök ellenállása ellentétes Bartók szellemével.

– A legnagyobb magyar géniusznak és rendkívül modern embernek tartom Bartókot. És nem utolsósorban bátor volt, hiszen a fasizmus ellen is fellépett a legkeményebb Horthy-korszakban. Kezdte a közép-európai népzenék gyűjtését Kodállyal, de az Allegro Barbarótól már elkezdődtek az elvontabb művei, hihetetlen hangokat talált meg. A mai jazznek és rock-nak is nagyon sokat adott hangszereléseivel, ritmikai megoldásaival. Engem a dallamvilága ragadott meg, talán saját közép-európaiságom miatt. Emlékszem, anyám gyakran hallgatta főzés közben a rádiót, ezek voltak az első élményeim. De nagyon szerettem Kodályt, különösen a Háry Jánost. Aztán 1971-ben, amikor Gyuszi bekerült a Minibe, már a harmadik héten hozta a Bartók-témákat. Akkor alig egy éve fuvoláztam, nem volt könnyű ezeket megtanulni, de örülök, hogy azóta is csinálom.

– Amikor Te elkezdtél fuvolázni, a rock-zenében viszonylag ritka volt ez a hangszer. Merész, de végülis remek választás volt részedről.

– Most, az internet korában kezdek rájönni arra, hogy azokban az években nemcsak az angolszász világban, hanem egész Európában volt egy erős progresszív vonulat, nagyszerű zenekarok voltak Németországban, Hollandiában, Olaszországban és fuvola szinte mindenütt volt. De akkor ezeket nem ismertem. Sosem felejtem el: 1968. július 7-én lépett fel a Traffic a Kisstadionban. Akkoriban már ordibáltam rock-bandákkal, és valami hangszert kerestem magamnak. A szaxofonos Chris Wood egyszer csak elővett egy addig általam sosem látott hangszert, máig a fülemben vannak azok a csodálatos hangok. Először azonban blockflőtével próbálkoztam, miután láttam egy képet Ian Andersonról, aki ezen játszott. Csak utána hallottam a Jethro Tullt egy haveromtól. Végül 1970-ben vett nekem anyukám egy fuvolát és teljesen autodidakta módon tanultam meg. Mégis sikerült bekerülnöm az amerikai fuvolisták szövetségének listáján a világ legjobb rock-fuvolásai közé.

– A 70-es évek elején a magyar progresszív rock világszínvonalú volt, mégis az akkori nagy bandákkal, a Syriusszal, a Taurusszal, a V73-mal mostohán bántak a lemezgyárban. A Mini is csak 1978-ban jutott először nagylemezhez.

– Amikor 1973-ban Papp Gyuszit elcsábították a Skorpióba, még nemigen értettem a zenekarvezetéshez. Jobban érdekelt a csajozás, miközben rengeteget koncerteztünk, volt évente 150 bulink is. Az ORI-ban valahogy szerettek bennünket. Ugyanakkor utáltam bejárni Erdőshöz, aki egyszer azt mondta nekem, hogy én olyan szép ember vagyok és jól mutatok a kalapommal – akkoriban kalapban játszottam – és ha beveszek a zenekarba három szép lányt, világsztárt csinál belőlünk. Ez még a Neoton Familia előtti időkben történt. 1973 elején pedig kitalálta, hogy Gyulával írjunk musicalt a Koldus és királyfiból. Azt sem tudtam, mi az a musical… Gyula végül elkezdett írni néhány dalt, de aztán elment és többé szó sem esett a darabról. Végül 1976-ra jutottunk el oda, hogy az új formációval – Németh Lojzi, Németh Karcsi, Szivacs (Balogh Jenő) – elfogadták az anyagunkat, de a Vissza a városba LP további másfél évet csúszott. De az is nagyon jó banda volt, ha az első jelentette a Mini „aranykorszakát”, akkor ez volt az „ezüstkorszak”. Ez a négyes lesz az egyik főszereplő a májusi 75/55 koncerten az Erkel Színházban…

– Minden nehézség ellenére szép diszkográfiát mondhatsz Magadénak…

– Több mint 50 CD-m és DVD-m ,LP ém jelent meg, és most a Moiras Recordsnál Kovács Laci ki akarja adni dupla LP-n az 1993-as paksi koncertünk CD-jének anyagát, amelyet a magyar rock-zene egyik mérföldkövének tekint. Minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy valóban nagyszerű lemez. Azon szerepelt először „álnéven” a Bartók-átirat – Éjféli találkozás Béla bácsival a csíki havasokban – olyan legenda lett, hogy egyszer egy lemezbörzén 15 ezer forintot adtak egy dedikált példányért.

– Legtöbbünkben mégis elsősorban koncertzenészként élsz… Számodra a színpad, az élő fellépés maga az élet.

– Mindig nagyon szerettem a kisebb, intimebb helyeket, a klubokat, de tudtam játszani nagyobb tereken is a Tabántól kezdve a Sportcsarnokig. Ma is imádom az élő bulikat, ahol sokat lehet improvizálni, nemcsak a zenében, sokszor hirtelen átírtam magamban a szövegeket is.

– A több mint 9000 koncertből álló „élő” életművednek a Bem-rockpart, a Tabán, Paks csupán „pillérei” voltak évtizedeken át…

– Az I. kerületben három helyen is házigazda lehettem. A Bem-rockpart 1969-ben kezdődött, majd 1970-ben indult a legendás tabáni koncertek sora Margó néni (Kuhajda Istvánné, az I. kerületi művelődési ház vezetője) segítségével, és utána jött a Budai Ifjúsági Park. 1974-től keddenként voltak a Mini-P.Mobil-Tűzkerék koncertek. A legnagyobb bulit itt 1979. szeptember 2-án tartottuk a Mini 10 éves születésnapján – csak értünk 7000-en jöttek el. De emlékezetes maradt az 1978-ban a Szolidaritási Rockfesztivál a BNV-n a P-Mobillal és a Piramissal. A tabáni ingyenes koncerteken az LGT-vel, a Syriusszal 50 ezren is hallgattak bennünket. És annak idején Kaktusz, aki a paksi atommérnökökkel járt Finnországban, és ott látta a rock és a gasztronómia találkozását, engem keresett meg, hogy csináljunk valamit hasonlót itthon.

– Ahogy hallgatlak, egymás után jutnak eszembe ezek a felejthetetlen bulik. Paksról még arra is emlékszem, hogy volt kispályás foci, és én is beszálltam egy közös zenész-újságíró csapatba.

– Nekem a foci örök szerelem marad. Miután abbahagytam a nagypályát a Vasasban, a 70-es, 80-as években állandóan rúgtuk a labdát kispályán. A legnagyobbakkal játszottunk, még Törőcsikkel is, a Palatinus strandon, a Tabánban, Óbudán. Egy időben én voltam a rock-válogatott kapitánya. A 80-as évek elején telt ház előtt játszottunk a Sportcsarnokban az újságírók válogatottja ellen.

– Nevezhetnénk Téged akár a „magyar John Mayallnak” is, annyi mindenkivel játszottál és sok fiatal zenészt Te indítottál el a pályán.

– Nem is tudnám felsorolni hányan voltak Németh Lojzitól Ferenczi Gyuriig, szegény Kerékgyártó Fülestől, akinek mostanában hallgatom újra a zseniális felvételeit, Fehér Ádámig, aki 10 éves volt, amikor felfedeztem. Úgy látszik, jó szemem van és szinte mindig az ösztönös megérzéseimre hallgattam. Gyakran cserélődtek körülöttem a zenészek, mert ebben a műfajban kevés pénz van, de emiatt soha nem haragudtam.

– A május 8-i Erkel Színházi koncert több lesz, mint egy egyszerű születésnapi buli.

– A két éve működő mai Minivel kezdünk, Németh Karcsival és a Las Vegasból hazatért Szivaccsal, Az első rész második felében bemutatjuk a trióval Az ÚJ Bartók CD-t, utána megvalósítom régi tervemet: 50 éve volt az első Syrius-Mini jam-session, most újra játsszunk az egykori Syrius-tagokkal, Pataki Lacival, Tátrai Tibusszal, valamint Turai Tomival és Rudán Joe-val, Orszáczky Jackie emlékére, aki nagy mentorom és barátom volt. Sosem felejtem el a Syrius-hajót, ugyanazt a három számot játsszuk el, amit 1972-ben.

– A Facebook-on létezik egy „Kossuth-díjat Török Ádámnak” nevű csoport...

– Kanadai magyar zenészek találták ki, akikkel Vancouverben játszottam és nagy Mini-rajongók. Én is szeretném, nem magam miatt, hanem hogy hagyjak valamit a családomra.

– A jó ételeknek mindig is nagy barátja voltál. És szeretsz tenni-venni a konyhában is.

– Leginkább a töltött káposztát szeretem  és lecsót tudok csinálni, ez utóbbit mindenféle variációban. De szeretem a különböző krémeket, a padlizsánt, az avokádót is.

– Mit kívánsz magadnak a születésnapodra és az újévre?

– Mindenekelőtt azt, hogy épüljek fel teljesen, jöjjön rendbe a hangom, ez nagyon fontos lenne nekem…

– Látom, a csuklódon egy életfa van.

– Kaptam valakitől. Virágozzon még egy ideig...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk