KULT

„Akkor lesz forradalmár és harcos, amikor nemigen van más választása”– a Network premierjére készül a Centrál Színház

Egy kultuszfilm kerül színpadra, Magyarországon eddig nem látott formában.


„Pokoli dühös vagyok és nem tűröm tovább” – a mozitörténet egyik leghíresebb mondata ezúttal színpadon csattan fel. Sidney Lumet 1976-ban készült, többszörös Oscar-díjas filmjét, a Networköt, annak idején nálunk Hálózat címen vetítették, és néhány éve színdarabként hódított a londoni West Enden és a Broadway-n. A filmet most a Centrál Színház kelti életre Puskás Tamás rendezésében, Alföldi Róbert, Martinovics Dorina és László Zsolt főszereplésével.

Az alkotók egyenesen a próbáról érkeztek a beszélgetésre. Árulkodó volt Alföldi Róbert pizsamára vetett ballonkabátja, amelyet az elbocsátott Howard Beale éppen a fenti mondatban csúcsosodó monológja során visel. Előzőleg már a büfében is a hét végi premier izgalmának vibrálását lehetett érezni a technikai stáb tagjai és a színészek között. Megérkezett ruhapróbára a darabban különleges szerepet játszó Bodrogi Gyula is elmaradhatatlan vadászkalapjában, aki azonnal László Zsolt bajszán élcelődött, mások pedig az aznapi Covid-helyzetet vitatták meg.

A film annak idején azzal keltett feltűnést, hogy a média abszurd hatalmán gúnyolódott. Azóta nagyot fordult a világ...

„A film egyik legerősebb pillanata, amikor Howard prófétálni kezd, és a barátja Max a családjával a tv előtt ezt dermedten figyelik. Amikor én negyven évvel később elolvastam a darabot, úgy éreztem, bizony ebben semmi abszurd nincsen, de Shakespeare szavaival élve, „tükröt tart a világnak”. Hihetetlen erővel fogalmazza meg minden kétségemet, dühömet: úristen, hová megyünk, mi lesz velünk, mit csinálunk itt, a szűkebb pátriánkban és globálisan, a nagyvilágban – mondja az igazgató-rendező. Nem a képtelenséget érezzük, hanem, hogy végre kiszabadult a lelkünk és valami elemi erejű, euforikus dolog történik velünk.”

„Akkor még a történet azt jelentette: vigyázzatok, mert így lesz, ha nem figyeltek. Most pedig már ez van”

– tette hozzá Martinovics Dorina.

„Ott egy bolond amerikai, hiteles mondatokat mond a világról, nagy meggyőződéssel. Persze kérdés, hogy az ő meggyőződésének mi a magja, de halljuk, hogy valaki jobbító szándékkal beszél a televízióban. Ezen ma már túl vagyunk” – vélekedett Alföldi Róbert.

A darabot az eredeti angol címén mutatják be, Puskás Tamás szerint azért, mert a „network” szó már nálunk is közismert, Alföldi Róbert azért is tartja indokoltnak a választást, mert a „network”-höz nem társul negatív képzet, ellentétben a „hálózat” szóval.

A rendezőnek fontos momentum, hogy Howard Beale és barátja, Max Schumacher generációjuk leváltásának áldozatai. „Valamint nagyon érdekes, hogy Howard úgy beszél, ahogy mi csak szeretnénk: ki meri mondani, hogy mit lát a világban, mit érez, akár a Föld elkoszosodása, akár bizonyos politikai megoldások ügyében. Max megpróbál kompromisszumokat keresni, életének új értelmet találni, új szerelmi kapcsolatba merülni. Úgy él, ahogy mi! Olyan, mint mi. Megpróbál kompromisszumot kötni, életben maradni.”

„Persze, csodálatos, ahogy Howard kimondja az igazságot és meg akarja változtatni a világot, de ő is csak akkor teszi, amikor kirúgják. Tehát nem akkor, amikor helyzetben van, hanem amikor ezáltal remél visszakerülni és karriert csinálni. Akkor lesz forradalmár és harcos, amikor nemigen van más választása, illetve amikor ráérez arra, hogy ezzel sokat nyerhet”

– mondja Alföldi Róbert.

Szenzáció, nézettség, sztárcsinálás – ezek lennének a mai populáris kultúra hívó szavai? „Napjainkra már kiderült, ha jól csinálod, ez bizony nagyon hatásos. Ha a megfelelő szakember súg neked, például arról, hogyan kell egy választást megnyerni, bizony meg is nyered – akár itt, akár Amerikában. A 70-es években még nem volt annyira nyilvánvaló, mint ma itt, hogy a darabban fellépő fiatal generáció eszközei bizonyítottan hatásos eszközök” – válaszol Puskás Tamás.

Alföldi Róbert szerint ezzel ugyanúgy nincs baj, mint az internettel sincs önmagában. A probléma, hogy nem mi használjuk eszközként az internetet, hanem az internet használ minket. „Ha felnőtt, gondolkodó személyiség vagy, és felnőtt, gondolkodó személyiséget nevelsz a gyerekedből, őt nem fogja megenni az internet. Végül is mindig odajutunk, hogy ha van egy normális személyiséged, és nem teljes sötétség van az agyadban, akkor minden, amire most negatívumként tekintünk, médiában, reklámban, marketingben, nem negatívak: azért vannak, hogy a dolgok jobban működjenek. Csak túl sok a nem túl okos ember a világban, aki használja ezeket. Nem az autóval van baj, hanem azzal, aki 280-nal vezet lakott területen.”

„Mindig is volt és lesz is tömeg. Nem várhatjuk, hogy egyszer csak mindenkinek fény gyullad az agyában, és az emberek nem lesznek megvezethetők. A lényeg, hogy ezt ki, hogyan és mire használja

– veszi vissza a szót a rendező. A darabban megjelenő ifjú generáció nagyon tudja, hogy mit akar, de minden csupán az önző céljaikat szolgálja. Köpnek arra, hogy azokkal, akiket használnak, mi lesz, javul-e vagy romlik-e a sorsuk. Őket egyetlen dolog érdekli: hogy ők sikeresek legyenek. Ellentétben mindazzal, ami az embert a Földön naggyá tette, önzőek és nem együttműködőek. Howard és Max még abban az illúzióban éltek, hogy a híradás, a valóság megismerését szolgálja, ami képessé teszi az embereket arra, hogy jó és rossz között döntsenek. Ez az utánuk jövőket már egyáltalán nem érdekli.”

Vajon Howard Beale valóban megőrül, vagy pedig az egzaltáltságát használja álcaként, hogy kimondhassa, amit gondol? „Én úgy gondolom, hogy ezek nem tudatos dolgok nála. Egyszerűen belecsúszik ebbe a helyzetbe. Sokkal fontosabb szerintem a végén az ő nagy fordulata: hogy valóban fontos-e az, amiről eddig üvöltözött” – mondja Beale alakítója.

Martinovics Dorina a mindent személyes ambícióinak alávető programigazgatónőt, Diane Christensent személyesíti meg. A színésznő szerint a munkamánia nem feltétlenül „betegség”, csak akkor válik károssá, ha valami hiányt akar vele pótolni az ember az életében. Alföldi Róbert azért megjegyzi, hogy van, amit csak „mániákusan” szabad csinálni – például a színházat.

A Centrál Színház a világon harmadikként viszi színre a Network Paddy Chayefsky forgatókönyvének Lee Hall féle adaptációját. Ebben a darabban színház és mozi szervesen összekapcsolódik, és ez a kísérlet rendkívül lelkesítőleg hat a magyar alkotókra is. Hogy a gyakorlatban miként valósul meg, legyen meglepetés a közönség számára.

A járvány persze a próbafolyamatra is rányomja a bélyegét. Alföldi Róbert filmforgatáshoz hasonlította a helyzetet, amikor mindig azokkal vesznek egy jelenetet, akik éppen jelen vannak.

Mit üzenhet a Network 2022-ben a magyar közönségnek? „Csehov azt mondta: mutasd meg az embereknek, hogy milyenek, jobbak lesznek tőle”. Ez az előadás megmutat valamit abból, hogy milyenek vagyunk. És ha megmutattuk, valami változás is elindulhat. Aztán hogy ki-ki hová jut, nem tudjuk. Minden előadás próbálja csatornázni a feltámadó indulatokat, de hogy hogyan sikerül, nagy kérdés. Nemcsak tükröt tartani igyekszünk, ki is mondunk dolgokat, amik a szívünket nyomják.

Szorongató érzés a társadalom tagjának lenni, szorongató úgy élni, hogy rengeteg minden elfojtva és kimondatlanul bennünk marad.

Abban reménykedünk, hogy készülő előadásunk szókimondása mindenkiben örömérzetet és megkönnyebbülést kelt majd. Ha semmi más nem sikerül, mint legördíteni a súlyt a nézők melléről, ha úgy érzik, hogy végre valaki kimondta, már sikerült ajándékot adnunk” – mondja végezetül Puskás Tamás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk