KULT

Trónok harca: megrendítőnek szánták az utolsó részt, de nem jött össze



Amikor betoppan, Daenerys éppen a látomásból ismert jelenetet éli meg a trónteremben. Megérinti a Vastrónt, csak éppen nem hó hullik, - ahogy a sorozat elején gondoltuk - hanem hamu.

Emilia Clarke nagyon jól alakította az őrült királynőt. Pont az volt benne a jó, hogy nem túlozta el nagy kirohanásokkal és gonosz kacajokkal. Csupán a szemei csillogtak őrülten, miközben az őt felelősségre vonó Jonnak magyarázza, hogy ő márpedig helyesen cselekedett.

Jon megcsókolja, majd leszúrja a királynőt.

Amikor Daenerys az előző részben megőrült, tudtuk, hogy a sorozat nem végződhet azzal, hogy ő kerül a Vastrónra. Illetve sejtettük, hogy Jon az egyetlen, aki elég közel tud férkőzni hozzá, hogy megölje.

Sejtettük. De arra nem számítottunk, hogy lesz is töke megtenni. Így annak ellenére, hogy Daenerys halála klisés volt, tulajdonképp váratlan is.

Drogon ezt követően bánatában nem Jont sárkánytüzezi le,

a sárkány minden bajok forrását, a Vastrónt olvasztja cseppfolyóssá.

A sárkány a tombolást követően óvatosan karmai közé emeli a Sárkánykirálynő testét, és elszáll vele. Az nem derül ki, hogy hová. Valahova kelet felé. Állítólag.

A rész ezen pontján ugrunk egyet az időben. Hetek teltek el. S bár a kamera nem mutatta nekünk, a balfék Jon ahelyett, hogy kitalált volna valami mesét a "Királynő rejtélyes eltűnéséről", feltételezhetően bevallotta a gyilkosságot, és ő is börtönbe került.

A következő jelenetben Tyriont viszik a hét királyság vezetői elé, akik a makulátlanok dühös jelenlétében készülnek dönteni az árulók sorsáról, meg úgy anblokk az egész királyság sorsáról.

A tanácsban helyet kapnak a nagy házak képviselői: a Starkok, Yara Grayjoy, Gendry, Tully nagybácsi, Tarthi Brienne, Ser Davos (bár ő nem tudom, mit képvisel, és szerintem ő maga sem tudja).

Illetve összekukáztak még pár olyan uralkodót, akiket eddig nem, vagy nem nagyon láttunk a sorozatban, és véletlenül életben maradtak.

És kit látunk még viszont a tanácsban? A bal oldalon ülő helyes srác ismerős? Akkor képzeljétek el kiskamaszként cicivel a szájában. Szóval még egy pont Tormundnak, nem is olyan rossz dolog az az anyatej.

A királyválasztás egyébként az epizód egyik legmulatságosabb jelenete. Először a magát királynak jelölő Tully nagybácsi makogása alatt lesz szekunder szégyenérzetünk, nagyon vicces, amikor Sansa leülteti.

Aztán meghűl ereinkben a vér, amikor Sam kvázi demokráciát javasol. Most komolyan egy ilyen elcsépelt dologgal akarják lezárni? Szerencsére nem. Nagyon megkönnyebbülünk, amikor az uralkodóházak képviselői a hatásszünet után hangosan kinevetik.

“Esetleg a kutyáknak is szavazati jogot kellene adni.” “Megkérdezem a lovamat is” - röhögnek, és ezzel rövidre zárják a népuralomra tett javaslatot.

Tyrion végül Brant javasolja, azon az alapon, hogy az embereket leginkább a közös történet köti össze, és Brannak van a legjobb története, sőt ő maga a történetek őre.

Brant megválasztják uralkodónak Bran, a Megnyomorított néven.

Ez elég gagyi így magyarul. Az angol “Broken Bran” fényévekkel jobban hangzik, de még így sem túl szerencsés. A többiek tulajdonképp fel is lélegezhetnek, hogy nem kell olyan névvel uralkodniuk, mint például Sansa, a Megerőszakolt, Robin, a Csecsszopó vagy Davos, az Analfabéta.

A döntés egyhangú. Csak Sansa nem szavaz. Mint kívülálló ezzel Észak függetlenségét demonstrálja.

A tanács arról is dönt, hogy mivel Brannak amúgy sem lehet gyereke, a királyi cím nem lesz örökletes. Mindig újraválasztják majd Westeros urai és úrnői. S mivel Sam korábban bedobta nevetséges ötletét a demokráciáról, ezt a verziót már nem is tartjuk olyan vad ötletnek.

Mikor Tyrion rákérdez, Bran el is fogadja a koronát: “Szerinted miért tettem meg ezt a hosszú utat?”

És akkor leesik, hogy basszus, ez a kis sunyi végig előre tudta, hogy övé lesz a trón?

Bran Tyriont választja segítőnek, és az hiába tiltakozik tévedéseire hivatkozva, Bran lezárja a vitát azzal, hogy neki sincs kedve királynak lenni, Tyrionnak sincs kedve segítőnek lenni, jó lesz ez így.

A sorozat hátralévő részében megkapjuk a kivel-mi-lett lezárásokat. A még életben maradt főszereplők - Bron, Brienne, Sam, Ser Davos - Tyrion mellett helyet kapnak Bran királyi tanácsában.

Első ülésük volt az egyik legjobb része a záróepizódnak. A csipkelődő, vicces beszólogatásokkal visszahozták azt a hangulatot, ami miatt megszerettem a Trónok Harcát.

Szürke Féreg - akit már Torgo Nudhonak kell szólítani - a makulátlanokkal Naath szigetére megy, gondolom megvédeni Missandei népét. Arya ismét elindul világot látni, és Westerostól nyugatra lehajózik a térképről. (Számítunk az Arya felfedezi Amerikát-spinoffra). Sansát pedig Észak királynőjévé koronázták egy nagyon szép koronával.

És mi lesz Jonnal? Száműzik az Éjjeli Őrségbe.

Istenem, annyira örültem. Annyira igazságosnak érzem, hogy ez a szerencsétlen, aki mindig a körülmények áldozatának érezte magát, és mindig agonizált, nem koronát vagy kitüntetéseket kapott jutalmul, hanem végre oda került, ahova való. Menjen csak a vadakkal a Falon túlra, ahol teljesülhet az álma: ott már nem kell nagy döntéseket hoznia és felelősséget vállalnia.

Jon a Fekete várban Tormundékkal egyesülve Szellemmel is újra találkozott, és

végre - minden néző nagy örömére - megszeretgette a farkast!

Mondjuk, nem értettem, hogyan száműzhették az Éjjeli őrségbe, ha az tulajdonképpen megsemmisült, sőt a Mások halála óta szükség sincs rájuk. És ha oda száműzték, miért mehet el a vadakkal északra? Mindegy. Részletkérdés.

Az igazi kérdés, hogy a származása végül is ki sem derült a nagy többség számára? Vagy kiderült, csak mindenki tojt rá? Akárhogy is, Jont a záróképsorok alatt elnyelte az északi rengeteg.

Az az igazság, hogy a gyenge minőségű utolsó évadot nézve már nem voltak nagy elvárásaim a lezárással kapcsolatban. Őszintén szólva el sem tudtam képzelni, hogy fognak elbánni egy őrült királynővel (ami legalább még egy évadot kívánt volna), és hogy fognak elvarrni minden szálat csupán kicsit több mint egy óra alatt.

És hát olyan is lett az egész utolsó rész, amennyi idő maradt rá. Szinte érezni lehetett, ahogy a készítők szétteszik a kezüket: "bocs, srácok, akárhogy próbálkoztunk, 75 percbe csak ez a verzió fért bele."

A történet és fordulatok szempontjából a minimumot azért hozták. Nem szerelmi szálaktól csöpögő happy end lett a vége. Szerencsére nem csépelték el azzal a befejezést, hogy Danyt és/vagy Jont ültették a trónra.

Bran megválasztása biztosan sokakat meglep, és sokaknál kiveri a biztosítékot, de én elégedett vagyok vele. Visszanézve: tényleg nagy utat járt be, és bár nem volt előtérben, mégis az események főszereplője volt. A többi főszereplőt pedig megszerettük annyira, hogy őszintén örüljünk annak a többé-kevésbé kedvező sorsnak, amit a forgatókönyvírók kitaláltak nekik a fináléra.

Nem csak az utolsó részre, de az egész 8. évadra jellemző, hogy a sorozat készítői csak a történetre koncentráltak. Óriási gyengéje volt az évadnak, hogy a szereplők jellemfejlődésén nem volt hangsúly.

A 6. rész után most nincs más dolgunk, mint várni, hogy végre megjelenjen Martin könyve, és a sorozat lebutított befejezése után az ő verziójából végre megkapjuk ennek az összetett történetnek a méltó lezárását.

Képek forrása: Youtube


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk