KULT

Tordai Teri: „Lilin a teher, rajtam pedig az élvezet”

A Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas Tordai Terivel és lányával, Horváth Lilivel Szilágyi Magdolna beszélgetett.


Egy mindenbe beleszóló édesanya és a saját véleményét felvállaló lánya között komoly konfliktusok húzódnak. Ilyen Tordai Teri és Horváth Lili kapcsolata, persze csak a színpadon.

A Kossuth-díjas és a Jászai Mari-díjas színésznő egy életduettel készül a Múzeumok Éjszakájára az Országos Széchényi Könyvtárban.

-A Nőkből is megárt… című darab a harmadik, amelyben együtt szerepelnek. Hogyan emlékeznek vissza az első közös fellépésre?

Horváth Lili: Pályakezdőként léptem színpadra a Warrenné mestersége című darabban. Veszprémben volt az első közös színpadi előadásunk, amit Benedek Miklós rendezett. Azóta három gyermekem született és egy érettebb személyiségű színésznővé váltam, viszont akkor is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Nem, mama?

Tordai Teri: Szerencsére hamar kiderült, hogy teljesen más karakterek vagyunk. Ez azért fontos, mert így soha nem fogják Lilin számon kérni, hogy olyan vagy, mint az anyád. Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a pasztell, Lili meg a bársonybarna. Függetlenül, mint anya, úgy érzem, hogy Lilit több szerepre lehet beállítani, mint engem. Nem véletlen, hogy a legújabb darabban ő játszotta a pszichológusnőt, a barátom feleségét és a lányomat is. Nekem a magasságomtól, szőkeségemtől és piszeségemtől fogva mindig is meg volt határozva a karakterem.

Ha az ember olyan szerencsétlen, vagy szerencsés, hogy a lánya is ezt a szakmát választja, akkor jó, hogy ilyen konkrétan lehet látni a különbséget.

-Ahogy a darabban, úgy az életben is anya-lánya páros. Ez könnyítette, vagy inkább nehezítette a próbákat?

Horváth Lili: Amikor reggel azt látom a naptárban, hogy aznap este fellépünk, mindig jó érzéssel tölt el és hál ’istennek, ezt valahogy a nézők is érezhetik. A próbák ettől függetlenül nem voltak se könnyebbek, se nehezebbek. Azt tudom, van létjogosultsága annak, hogy mi jóban vagyunk, viszont a darabban nagyon sok konfliktus húzódik anya és lánya között.

Tordai Teri: Egy idő után a közönség elfeledkezik arról, hogy úgy nézzen minket, mint anyát és lányát. Az előadás elején ugyanis olyan éles feszültség van jelen, amiért a mama mindenbe beleszól, az első mondatoknál úgy megpendül a vita, hogy két színésznőt látnak. Ezt nagyon lehet érezni. Mind a ketten durván beleéljük magunkat abba, hogy milyen az, amikor egy anya mindenbe beleszól és kellemetlenné válik.

-Mennyire mutat tükröt a darab?

Horváth Lili: Meglepődtem, de nagyon erősen hat a nézőkre. Mi csak egy jót akartunk együtt játszani, de valószínűleg jelenleg nincs még egy ilyen típusú előadás. Van, aki többször is megnézi és olyan is, aki azt mondta, hogy legközelebb elhozza az édesanyját vagy a nagymamáját. Sőt, férfiak is kíváncsiak rá.

Tordai Teri: Egyrészt modern, másrészt azt üzeni, hogy az én korosztályomnak meg kell tanulni elfogadni a fiatalok függetlenségét. Ez azért aktuális, mert már egy tizenkétéves sem nagyon szereti, ha beleszólnak az életébe.

-A darabbéli szerepük mennyire jellemzi önöket?

Horváth Lili: Nem voltam ennyire odaszólós, mi máshogy veszekedtünk. Az alaptermészetemből adódóan sokáig csöndben vagyok, aztán egyszer nagyon összevitatkozunk, de hamar ki is békülünk. Ez a lány az elején nagyon osztja az édesanyját, ám ahogy anyuka lesz, változik, hozzám ez áll közelebb. Az elején nehéz volt felvenni ezt a stílust, mama mondta is, hogy ennél jobban szóljak oda. A darab elején nincs jó viszonyban anya és lánya, viszont később változik és ez a nagy ív a végére összeér.

Tordai Teri: A premieren ült egy pszichológusnő, aki el volt képedve, honnan tudta Lili, hogyan viselkedik egy szakember. Könnyű olyan szerzőt játszani, aki minőségi író és ez fontos, mert ez lehetett volna egy viccelődő, butácska kommersz is. Jó érzés, hogy olyat játszik az ember, amire emlékeznek, olyan, mint egy jó könyv. Benned marad, és öröm, hogy az ember a közönségnek élményt tud adni.

-Hogyan élte meg a nagymamaságot?

Tordai Teri: Lilin a teher, rajtam pedig az élvezet van. Nagymamának lenni hatalmas ajándék, mert három gyermeket felvállalni ebben a szakmában nem egyszerű dolog. Amikor nagymama lettem már túl voltam azon, hogy különösebben foglalkozzam a külsőmmel. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy 120 éves koromig meg akarom őrizni a nőiségem. Van a darabban egy szép mondat, ami azt mondja, hogy az ember kívülről megöregszik, de belül van egy mag, az én, és az aztán szabadon kószál, ezt ennél jobban nem tudnám megfogalmazni.

Amikor az unokámmal beszélek, azt mondom neki, hogy nagyanyád mindig fiatal marad, mert az én független a külsőtől. Egy kicsit jó lenne példát mutatni arra, hogy mosolygós idős emberek legyünk.

Múzeumok Éjszakája - Nőkből is megárt…

Játsszák: Tordai Teri, Horváth Lili

Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem

1014 Budapest, Szent György tér 4-5-6.

Budavári Palota "F" épület

Időpont: 2018. június 23. 19:00

-A gyermekei hogyan fogadták, hogy az édesanyjuk és a nagymamájuk együtt játszanak a színpadon?

Horváth Lili: A két fiam eljött a bemutatóra és a nagyobbik azt mondta, nagyon sírt a végén. Ő korábban beült a próbákra és az elején zavarta, hogy ez a lány kezdetben ilyen volt a mamájával, holott ő ugyanilyen szörnyű velem az életben.

Tordai Teri: Azt kérdezte, miért veszekszel így a mamával? Erre kiderül, hogy ő is ugyanúgy szokott veszekedni. Magunkra ismerünk a darabban. Az előadás előnye, hogy filmszerű, az életbe pillant bele az ember. Itt őszintén és szívből kell játszani, mert rögtön lereagálják, ha valamiben nem vagy igaz.

-Cseh Judit rendező úgy fogalmazott, a történet ráébreszt arra, hogy merjük kimondani, ha valami már elmúlt, hogy ne féljünk találkozni új helyzetekkel.

Horváth Lili: A darabbéli pszichológus azt javasolja az anyának, hogy ne féljen a változástól, ez egy új helyzet, amit el kell tudni fogadni. Egyébként tényleg ilyen az élet, az ember feltesz miérteket.

Miért történik velem? Mi lett volna ha? Én mindig később jövök rá arra, hogy mi miért történt. Lefordítom magamban és rögtön nem egy negatív útra tévedek.

Tordai Teri: Az én korosztályomban az embernek tréningeztetnie kell magát a változásokra, ez a fiataloknak lassan természetes. Például most még nem tudom használni a számítógépet, de az egyik unokám megtanít. Nem lehet rögtön azt mondani, hogy én ugyan azt meg nem tanulom. Benne van a világ lüktetése, hogy ne maradj le és menj akkor is, ha akadályokba ütközöl, mert a világ változik.

-A darab kiket céloz meg?

Tordai Teri: Nincs korhoz kötve, ha kihagyod, sajnálni fogod, mert valami mindenkit megérinthet benne. Ad valamit az embereknek.

Horváth Lili: Egy ismerősöm nem volt annyira jóban az anyukájával, de miután eljöttek az előadásra, valami feloldódott. Én szeretem, ha több a fiatal, és vannak férfiak, mert ők máshogy reagálnak. Az idősebbek inkább szentimentálisak, ha ők vannak többségben a nézőtéren érezhető, hogy mama van a központban, vele azonosulnak, viszont ha a fiatalok, akkor érzem, hogy velem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk