KULT

Tokió a szexszel, vérrel folyó Kánaán – Megnéztük a Tokyo Vice-t

East Side Story, avagy ez történik, amikor egy amerikai fiatal beleüti az orrát a kíméletlen japán jakuzák dolgába.


Mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy ki az a Jake Adelstein, akit Ansel Elgort (West Side Story, Nyomd, bébi, nyomd!, Csillagainkban a hiba) alakít a Tokyo Vice című sorozat első, nyolcepizódos évadában.

Nos, Jake Missouriban nőtt fel, majd 19 évesen áthelyezte a székhelyét Japánba, hogy japán irodalmat tanuljon a Sophia Egyetemen. 1993-ban aztán ő lett az első nem japán származású újságíró egy nagynevű napilapnál, a Jomiuri Simbunnál, ahol 12 évig dolgozott.

Később publikált egy leleplező cikket arról, hogy egy Tadamasa Goto nevű állítólagos maffiafőnök hogyan kötött alkut az FBI-jal, hogy bejuthasson az Egyesült Államokba egy májátültetés miatt. Adelstein 2009-ben aztán kiadott egy memoárt Tokyo Vice: An American Reporter on the Police Beat in Japan címmel a riporteri karrierjéről. Ebben azzal vádolta meg Gotót, hogy a sztori miatt megfenyegette, megöli őt.

Még ugyanebben az évben számos kétely merült fel a könyvben leírt történetek valóságtartalmával kapcsolatban.
Nos, akár igazat írt Adelstein, akár nem, a sztori elvarázsolta a hollywoodi producereket, ezért néhány évvel később, 2013-ban meg is akarták azt filmesíteni, s akkor még a Tokyo Vice-t abszolút a mozikba szánták.

Daniel Radcliffe alakította volna benne Jake-et, és a videoklipes Anthony Mandlert (A szörnyeteg) nézték ki rendezőnek, akkor azonban még nem lett belőle semmi. Hat évvel később, 2019-ben merült fel újra a projekt, akkor azonban már sorozatként képzelték el a Warnernél.

Így került aztán a fedélzetre Ansel Elgort a főszerepben, valamint az akkor 76 éves, négyszeres Oscar-jelölt író-rendező-producer Michael Mann (Az utolsó mohikán, Szemtől szemben, A bennfentes, Collateral – A halál záloga, Miami Vice), aki egyébként a 2015-ös Blackhat című hackeres buktája óta nem készített mozgóképet. Nosza, Mann bevállalta az első epizód megrendezését is, emellett pedig producerként is felkarolta a produkciót.

A Tokyo Vice-t a fent említettek tükrében tehát ne true crime-szériaként kezeljük, hiszen minden bizonnyal rengeteg helyen kiszínezték a sztorit az alkotók, inkább csak alapul vették Jake Adelstein emlékiratait.

Az alapok pedig meg is maradtak: Jake (Elgort) Tokióban él, és vizsgát tesz a sorozat elején, hogy bekerüljön gyakornokként a legnagyobb japán napilaphoz. Miután sikerrel jár, el is kezd jó sztorik után szaglászni, s meg is találja az ügyét: egy több halálesetet is eredményező biztosítási csalássorozat kapcsán belekeveredik a japán maffia, azaz a jakuza és a hivatalos szervek macska-egér harcába, miközben összeismerkedik a kemény, de bölcs rendőrnyomozóval, Hirotóval (Ken Watanabe), egy Samantha nevű ambiciózus álmokat dédelgető, tűzről pattant amerikai eszkortlánnyal (Rachel Keller), a fiatal jakuzával, Szatóval (Shô Kasamatsu) és két rivális maffiafőnökkel, Isidával (Shun Sugata) és Tozavával (Ayumi Tanida).

Ugyanakkor meg kell még említeni Jake szerkesztőjét és mentorát, Eimit (Rinko Kikuchi) is, aki szintén erős hatással van az eseményekre.

Az előbb felsorolt karakterekre azonban ne csupán mellékszereplőként gondoljunk! Egy kicsit mindannyian főszereplőkké válnak, a Tokyo Vice ugyanis elég sok játékidőt fordít az ő problémáikra és mindennapi küzdelmeikre is (Jake-en kívül főként Samantha, Hiroto és Sato vannak még előtérben).

Igazi, hamisítatlan főhős híján azonban kissé töredezetté, kevésbé karakteressé válik a sorozat, s a benne mozgó figurák helyett maga Tokió válik a legfőbb szereplővé. Az ugyanis kétségtelen, hogy Mann és csapata több mint kézzel foghatóvá varázsolták a japán fővárost: a villódzó neontáblák, az útszéli kajaárusok, az apró lakások, a karaoke bárok, a love hotelek vagy az óriási színes-fényes reklámtáblák egy pillanat leforgása alatt átrepítenek minket a felkelő nap országába, hogy nagyot szippanthassunk az ottani miliőből, s arcon csapjon minket a kemény kultúrsokk.

Ez a sorozat érzékletes és részletes betekintést nyújt nemcsak egy idegen ország hétköznapjaiba, hanem azokra a sötét helyekre is, ahova a valóságban (ha mázlink van) sosem nyerünk bebocsátást.

A szereplők közti dinamika is rendben van: Hiroto és Jake között egy amolyan együtt nyomozós apa-fia kapcsolatot láthatunk, akad szerelmi háromszög is Jake, Sato és Samantha közt, illetve a két jakuzafőnök közti megvetéssel és tisztelettel egyaránt bíró viszonyt is meglepő visszafogottsággal mutatják be az alkotók. Bizony, a Tokyo Vice nem áldoz az olcsó szenzációhajhászás oltárán, az ellentétek nem torkollnak minden pillanatban véres kardpárbajokba és lövöldözésekbe. Ha pedig mégis sor kerül ilyesmire, annak súlya van.

Épp ezért kár, hogy időnként fókuszát veszíti a széria, az ide-oda csapongás nem tesz jót neki, de ez legyen a legnagyobb baj, hiszen lassúsága ellenére is érdekfeszítő mindaz, ami a képernyőn történik, s talán majd a második évadban a helyükre kerülnek a dolgok.

Mert lesz második évad, ezt június 7-én jelentette be az HBO, és csalódottak is lettünk volna, ha ennyiben maradnak a dolgok, mivel a Tokyo Vice első évadzárója meglepően nyitottra sikeredett. Annyira nem sikerült valamiféle lezárást kanyarítani a szezon végére, hogy azt hihettük, nem is az utolsó epizódot nézzük.

Szerencsére azonban zöld utat kapott a folytatás, szóval nemsokára újra alámerülhetünk Tokió által felkínált bűnös alvilágba és a mennyei örömökbe egyaránt.

Megtekinthető az HBO Maxon.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk