KULT

Többet fogunk sírni, mint nevetni A galaxis őrzői 3. részén – Kritika

Csoda, hogy megúszta a 16-os karikát a galaxis őrzőinek kalandjait lezáró harmadik epizód, amit James Gunn jóval sötétebbre és komorabbra hangszerelt az előzőeknél. Persze továbbra is hatalmas móka!


A galaxis őrzői volt talán az első igazán rizikós vállalkozás a Marvel Mozis Univerzumában. 2014-ben jött ki az első rész, hogy kibővítse az akkor még csak 6 éves vállalkozás 2. fázisát, ez volt a 10. film az MCU-ban. Előtte viszont olyan szuperhősök arattak sikert a mozikban, mint Vasember, Thor vagy Amerika Kapitány, vagyis széles körben régóta ismert és kedvelt karakterek. A galaxis őrzői azonban, noha egészen 1969-ig mehetünk vissza az időben az első feltűnésükig (bár az még nem ez a banda volt, Űrlord csapata csak 2008-ban bukkant csak fel a képregények hasábjain), csupán a Marvel-füzetek lapozgatóinak szívverését gyorsította fel a róluk szóló film ígérete, az átlag néző nem nagyon hallott róluk korábban (jelen sorok írója sem).

Épp ezért volt rendkívül kockázatos kiperkálni a Disney-Marvel részéről nagyjából 200 millió dollárt egy olyan filmre, amelyben egy űrzsiványokból álló szedett-vedett banda (köztük egy beszélő fával és egy beszélő mosómedvével) kalandozik a galaxis különböző pontjain.

A fő sztárnak pedig egy Chris Pratt nevű fickót szerződtettek, akit akkoriban nagyjából csak a Városfejlesztési osztály és az Everwood című sorozatok rajongói ismertek, a mozikban a legnagyobb (mellék)szerepét pedig talán a Brad Pitt-féle Pénzcsinálóban (2011) játszotta. És ha mindez még nem lenne elég, a rendezésre felkértek egy James Gunn nevű fazont, aki addig csupán két kis költségvetésű filmet rendezett, egy horrorvígjátékot (Slither: Féltél már nevetve? – 2006) és egy felnőtteknek szánt véres szuperhős-paródiát (Super – 2010), illetve forgatókönyvíróként benne volt az Elbaltázott szuperhősökben (2000), az élőszereplős Scobby Doo-filmekben (2002, 2004) és a Holtak hajnalában (2004). Adjunk hát neki 200 millió dollárt!

Szinte mindenki bukást várt A galaxis őrzőitől, a Marvel addigi első nagy lebőgését, a kétkedőket azonban gyorsan lehűtötte a premier, Gunn ugyanis összehozott egy remekbe szabott, vicces, megható, dögös, látványos, kreatív és imádnivaló űroperát, ami ráadásul 773 millió dollárt hozott a világ mozijaiból, ami akkor a harmadik legnagyobb bevétel volt az MCU-n belül, csak a Bosszúállók (2012) és a Vasember 3 (2013) előzték meg...

A folytatás sem okozott csalódást 2017-ben, szintén Gunn vezénylete alatt jött össze ugyanis 863 millió dollár, ráadásul a minőség (és menőség) is szinten maradt. Azóta pedig Űrlordék, bár több filmben is feltűntek (Bosszúállók: Végtelen háború – 2018, Bosszúállók: Végjáték – 2019, Thor: Szerelem és mennydörgés – 2022, A galaxis őrzői: Ünnepi különkiadás – 2022), egész estés, saját mozis kalanddal csak most jelentkeztek újra 6 év után.

Persze már előbb is jöttek volna, ám James Gunnt újra felhánytorgatott régi, sértő tweetjei miatt kirúgta a Disney a franchise éléről, a rivális DC-Warner pedig azonnal lecsapott rá.

Emiatt kellett tehát ennyit várni a Vol. 3-ra, mivel, bár a Disney végül visszafogadta őt, addigra leszerződött a The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag (2021) levezénylésére, így meg kellett várni Gunnt, amíg azt befejezi.

Na de csak sikerült kivárnunk A galaxis őrzői 3. részét, ami az MCU-nak egy olyan korszakában érkezett meg, amikor épp nem nagyon találnak valamirevaló fogást a mindent átívelő sztorin, a Bosszúállók: Végjáték óta legalábbis sokat romlott az átlagszínvonal a hullámzó 4. fázisra. Az 5. ráadásul a Marvel egyik leggyengébb darabjával, a Hangya és a Darázs – Kvantumániával startolt idén februárban. Szóval köszönjük meg szépen együtt James Gunnak, hogy visszaadta a Marvel becsületét, és hogy talán A galaxis őrzői lett az első trilógia az MCU-n belül, amelynek mindhárom része kifejezetten jól sikerült (az Amerika Kapitánynak az első, a Vasembernek, a Thornak és a Pókembernek a második, a Hangyának pedig a harmadik részével voltak gondok).

A 3. rész kapásból magasról tesz a Marvel univerzumának többi darabjára. Nincsenek benne más szuperhősök, talán még egy-egy utalás erejéig sem (s ehhez igazodik a stáblista utáni két jelenet is), ez a sztori csak és kizárólag Űrlordékról szól, vagyis a film egy önálló entitás a manapság mindent behálózó univerzumon belül.

A csapat jelenleg Űrlordból (Chris Pratt), Nebulából (Karen Gillan), Draxből (Dave Bautista), Mordályból, Grootból és Mantisból (Pom Klementieff) áll, hiszen Gamora (Zoe Saldana) ugyebár Thanos általi halálát lelte a Végtelen háborúban, a Végjátékban pedig egy múltbeli Gamora tűnt fel ismét, aki nem ismeri sem Űrlordot, sem a többieket, így nem is igazán foglalkozik velük.

A sztori középpontjába ezúttal Mordály került, akinek történetét Gunn már régóta el akarta mesélni, hiszen eddig csupán ködös, elharapott mondatfoszlányokat kaptunk arról, hogy ő honnan ered, és miért olyan, amilyen (egy két lábon járó, beszélő, nem mellesleg pedig technikailag zseni mosódmedve). Most megismerhetjük Mordály szomorú és sötét múltját, amelynek során egy magát Evolúció Mesterének hívó gaz (Chukwudi Iwuji kétségtelenül a franchise leginkább utálható gonoszát hozza) vétlen, aranyos állatkákból próbált először gépi, majd emberi mutánsokat létrehozni, hogy megalkossa később a tökéletes társadalmat. Mindeközben pedig a jelenben a szuverének megbízásából Adam Warlock (Will Poulter), egy amolyan űrbeli aranyozott Superman csapódik be az őrzők közé, hogy magával vigye Mordályt, s bár a támadását visszaveri a banda, a mosómedvén súlyos sebet ejt, így a többiek nyakukba veszik a galaxist, hogy megmentsék a barátjukat.

A galaxis őrzői: 3. részt (a fentiek tükrében talán nem meglepő módon) Gunn sötétebbre festette a korábbiaknál. Jóval több benne a dráma és talán kevesebb a humor. Persze azért az utóbbiból is akad bőven, ahogy azt tőle és a franchise-tól megszokhattuk, de a hangsúly a traumatikus múlton van, Mordály sztorija pedig valóban szívettépő.

Az állatkedvelő nézők legalábbis átélhetnek néhány kimondottan kemény pillanatot is. A finálék kapcsán persze megszokhattuk a baljósabb, fajsúlyosabb, komorabb képsorokat, mindazonáltal Gunn nem felejtette el, hogy ez azért mégiscsak egy A galaxis őrzői-film, így a rajongók kielégítése sem maradhatott el: vizuálisan kreatív és szuperlátványos jelenetek, eszement helyszínek, vicces beszólások és szituk, nem mellesleg pedig annyiféle fura, visszataszító, idegen és ötletes lény/maszk/jelmez sorjáz benne, amennyit a Men in Black vagy a Dr. Moreau szigete is megirigyelhetne. Kétségtelenül ott lesz a film helye a 2024-es legjobb látvány és legjobb smink/maszk Oscar-kategóriáiban.

A színészek kapcsán sincs persze panasz most sem, úgy hozzák a karaktereiket, ahogy azt tőlük elvárjuk, Nebula az első rész óta bejárt karakteríve pedig egészen csodálatos. Gunn egyébként hozta a kedvenc színészeit, a Peacemaker – Békeharcosból például itt van a már említett Chikwudi Iwuji, valamint Jennifer Holland (aki egyúttal a rendező felesége) is, Nathan Fillion sem maradhat ki a jóból, Az öngyilkos osztagból pedig áthívta Daniela Melchiort egy kisebb, aranyos szerepre.

Mindent összevetve tehát A galaxis őrzői: 3. rész az MCU-n belül mindenképp az emlékezetesebb darabok sorát erősíti, Gunn talán a legjobb filmet hozta össze a Bosszúállók: Végjáték óta, ami nem kis szó, tekintve, hogy azóta 4 év telt el. A galaxis őrzőit pedig kilencéves pályafutásuk során örökre a szívünkbe zártuk, mert bár nem mindig cselekednek helyesen, nem mindig tudják, mi illendő és mi nem, s nem mindig folyamodnak céljaik elérésében a többség által megfelelőnek gondolt eszközökhöz, a szívük nagyon is a helyén van, egy hőshöz pedig ennyi elég is. Azért reméljük, nem utoljára láttuk őket!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk