Teltház előtt ünnepelt a 25 éves Quimby az Arénában
Szűk tíz éve kezdtem el Quimby-koncertekre járni, így a zenekar '90-es évekre eső igazi hőskoráról sajnos lemaradtam, de azóta minden fontosabb megmozdulásukat figyelemmel követtem. Így volt ez három évvel ezelőtti Szigetes Csodaországgal, illetve a 20. születésnapi koncerttel, amit a mostanihoz hasonlóan szintén az Arénában tartottak.
Nehéz lenne megmondani, mennyit változott a csapat az azóta eltelt időben, hiszen már akkor is az ország egyik legnépszerűbb zenekara voltak, akik minden szempontból profi, maximalista produkcióra törekedtek. Ami viszont szembeötlő:
a közösségi médiát sokkal tudatosabban és intenzívebben használják most. Facebook-oldalukon az utóbbi hónapokban szinte minden a születésnapi koncertről szólt, a folyamatosan adagolt infók mellett a rajongókkal való közvetlen kapcsolattartásra is figyeltek.
Ez mindenképp komoly előrelépés.
Na és milyen volt a buli?
Bő negyedórás késéssel lépett színpadra a zenekar, de erre szükség is volt a beléptetésnél kialakult hatalmas sorok miatt. Szerencsére komolyabb fennakadás nem volt, folyamatosan haladt a tömeg, így a tényleges kezdésre szinte teljesen megtelt az Aréna.
A látványvilágra egyetlen rossz szót sem lehet mondani, mind a vetítés, mind a fények zseniálisak voltak (különösen amikor a színpad feletti Quimby-logó és a plafonra szerelt hatalmas fényfüzér egyszerre világítottak). Látszott, hogy rengeteg munka előzte meg, de megérte ennyit foglalkozni vele, tényleg grandiózusra sikerült.
Egy fergeteges hangulatú szám a koncertről:
Vendégzenészek terén sem lehet ok panaszra, pont megfelelő mértékben színesítették a hangzást, ahogy ez egy ekkora volumenű koncerten elvárható. Volt hegedű, hárfa, harmonika, cselló, plusz ütősök, a legtöbbet mégis talán DJ Bootsie adta hozzá, aki szkreccseléssel szállt be – és magam sem gondoltam volna, hogy ez ennyire jól illik a Quimby-dalokhoz.
A setlistről viszont beszélnünk kell, mert ha valakinek csalódást okozott a buli, az minden bizonnyal emiatt lehetett. Oké, ez nyilván akár tipikus, kihagyhatatlan nyavajgásnak tűnhet, hiszen aligha volt olyan koncertje a zenekarnak, ahol mindenki teljesen elégedett volt a számlistával. Az is rendben van, hogy a tagok azt nyilatkozták, múltidézés helyett sokkal szívesebben tekintenek a jövőbe.
Azonban egy 25 éves születésnapi koncertnek azért mégiscsak jórészt arról kellene szólnia.
Nem mondom, vettek elő olyan dalokat, amiket kellemes meglepetés volt hosszú idő után (sőt nekem akár először) élőben hallani, például az Egóniát, vagy a Hintalógaloppot. Összességében viszont egyértelműen a Kilégzés utáni korszakra tették a hangsúlyt.
Nyilván abban az időszakban született a legtöbb sláger, de a Diligrammról, Káosz Amigosról és az Ékszerelmére-ről iszonyú szívesen meghallgattam volna még néhány számot. Sőt, az első két lemezről egyáltalán semmit nem vettek elő, inkább a közelmúltban született angol nyelvű dalokból válogattak. Na de befejezem a fanyalgást, mert ennek ellenére is abszolút emlékezetes volt a buli.
Mint az összes ilyen nagyobb lélegzetű koncertről, innen sem hiányozhatott az akusztikus blokk. Nagyjából egy óránál vonultak egy kupacba a zenészek a színpad jobb oldalán, és játszottak el 4-5 dalt (pl. Don Quijote ébredése, Viharon túl, szélcsenden innen) csendesebb verzióban.
Nagy pillanat volt, amikor az előző album egyik legnagyobb slágerét, a Lámpát ha gyújtok-ot játszották.
Máskor is meg szokták kérni a közönséget, hogy világítsanak öngyújtóikkal és telefonjaikkal, de egy ilyen hatalmas, zárt térben még sokkal lenyűgözőbb látványt nyújtott a fénytenger, mint egy klubkoncerten, vagy szabadtéri fesztiválon.
A szintén kötelező Most múlik pontosan a ráadásban hangzott el. Kíváncsi voltam, ezúttal milyen koncepciót találnak ki rá, hiszen ez a dal már-már nyomasztóan túlnőtt a zenekaron. Legalábbis számomra az jött le, az elmúlt években koncepciózusan mindig más verzióban játszották, hogy a közönség elvárasainak is megfeleljenek, ugyanakkor ők maguk se unják halálra magukat közben.
Előfordult, hogy egy az egyben a tömeggel énekeltették végig, az első szótól az utolsóig, 5 éve ugyanitt pedig a Csík Zenekaros Szabó Attila kislánya adta elő. Most a hangszerelésen újítottak, annyira, hogy az első taktusoknál még fel sem ismertem, mi következik. Sőt, egy fiatal balett táncos lány produkciója is színesítette a dalt. Szerintem kimaxolták.
Egyértelműen pozitív élmény volt ez a koncert, a Quimby megmutatta, hogy teljes joggal tartják őket számon Magyarország legnépszerűbb és legsikeresebb együttesei között. Az pedig, hogy éppen mostanra időzítették legújabb albumuk megjelenését, mindennél szimbolikusabban mutatja: tényleg inkább a jövőbe tekintenek, és még sokáig nem akarják abbahagyni. Nos, hajrá, jöhet a következő 25 év!
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!
