KULT

„Nem vagyunk ingyenélő senkiháziak” – Tarján Zsófi és Bencsik-Kovács Zoltán a Honeybeast új lemezéről

Bár szeretnének zenélni, nem esnek kétségbe, ha ismét korlátozások jönnek. Beszéltünk az augusztus végére tervezett koncertről, Zsófi festészetéről és az influenszerekről is.


Nyelvi leleményekkel, költői képekkel, filozófiával és humorral átitatott szövegek, változatos, cizellált popzene: ez számomra a Honeybeast. Szinte nincs olyan élethelyzet, dilemma, amiről ne lenne egy daluk. Ezért mindig öröm, ha velük beszélgethetek.

- Az első és legfontosabb kérdés: hogy vagytok, hogy vészeltétek át a veszélyhelyzetet?

Bencsik-Kovács Zoltán: Ahogy mások is az országban, elég nehezen éltük meg ezt az időszakot

Tarján Zsófi: Dolgoztunk, és megpróbáltuk a legjobbat kihozni magunkból a karantén ellenére is. Az első szakaszban, amikor koncertek már nem voltak, de még lehetett menni Szegedre, a lemezen dolgoztunk.

BKZ: Pont a lezárás környékén fejeztük be a munkálatokat.

- Említsük meg az olvasók kedvéért, hogy Zoli Szegeden él, gondolom ezért dolgoztatok ott.

TZS: Igen. Amikorra mindent lezártak, szerencsére már csak egy-két utómunka volt hátra, amihez már nem kellett mindenkinek személyesen ott lenni.

BKZ: Úgy igazából május-június környékén kezdtük el felfogni, hogy teljesen leállt az élet. Ráébredtünk, hogy emiatt szinte egész nyáron nem játszhatunk semerre. Sőt, most még az augusztus 15-i tilalom feloldás is bizonytalan, így egyre nagyobb aggodalommal követjük a fejleményeket.

- Sokat lehetett látni/hallani a médiában, hogy milyen nehéz egzisztenciális helyzetbe került sok zenész.

BKZ: Elég megfontolt zenekar vagyunk, vannak tartalékaink, összetartunk, próbálunk egymásnak segíteni. Igyekeztünk átvészelni a dolgot, és még egy darabig sikerül is, de azért ha sokáig így marad, akkor előbb-utóbb bajban leszünk mi is.

TZS: És nemcsak a zenészeket kell kiemelni, hanem az egész szakmát, azokat is, akik a színpad körül dolgoznak: a színpadtechnikai szakembereket, a színpadépítőket, a világítókat, a hangmérnököket.

Ez egy több tízezres iparág.

Pont az az időszak maradt ki, amikor igazán bevételekhez lehetne jutni, a márciustól október végéig tartó fesztiválszezon.

- A betegség maga ezek szerint szerencsére elkerült titeket.

BKZ: Nyilván az egészségügyi kockázatok a családjainkat is érintik, emiatt is aggódunk, de engem sokkal nagyobb aggodalommal tölt el, ami a társadalomban zajlik. Kezd zenész ellenes hangulat kialakulni, hogy miért lázadoznak a zenészek a tiltás miatt. Mintha ingyenélő senkiháziak lennénk.

Ez engem sokkal jobban megrémít, mint a vírus, ami előbb-utóbb le fog csengeni.

- Ráadásul a politika is mindent megtesz, hogy megossza a zenész szakmát. Veterán ikonok teszik le a garast egyik vagy másik oldalon. Titeket nem ér nyomás, hogy álljatok be valamelyik táborba?

BKZ: Ha hangoskodnánk, folyamatosan hangoztatnánk a véleményünket, ami egyébként van, és elég markáns is, akkor valószínűleg kapnánk pofonokat és támadásokat. De nekünk nem az a dolgunk, hogy az utcán kiabáljunk, hanem az, hogy zenéljünk, dalokat írjunk és lemezeket készítsünk.

Aki ismeri a Honeybeast világát, az nagyon jól tudja, hogy körülbelül hányadán állunk.

A rendszer sajátossága egyébként, hogy a támadások és jelzések nem egyenes úton történnek. Nyilván ilyen nálunk is előfordul, de szerencsére, vagy szerencsétlenségünkre nem mi vagyunk ebben a medencében a legnagyobb hal.

Azt gondolom, a művészet feladata az, hogy igazat szóljon.

Szerintem az utcán üvöltve nem lehet igazat szólni, de egy dalban igen.

Én arra akarom a rajongóinkat, közönségünket biztatni folyamatosan, hogy gondolkozzanak humánus és értelmes emberekként, akkor el fognak jutni a helyes következtetésekre.

- Amíg a vírust nem sikerül legyőzni, bármikor megismétlődhet az, ami tavasszal történt. Van „B” tervetek a túlélésre?

TZS: Alkalmazott grafikából van ugyan diplomám, de az a szakma annyira nem vonz. Nagyon-nagyon ritka esetekben foglalkozom vele. A Honeybeast lemezborítóit én tervezem, és azon kívül is terveztem néhányat, de csak olyan munkát vállalok el, amiket szívből tudok csinálni.

A festészettel viszont már tavaly nagyon komolyan elkezdtem foglalkozni, és a vírus plusz motivációt adott, hogy növesszek úgymond egy másik lábat a zenekar mellett.

Szerencsére van is érdeklődés a festményeim iránt, aminek nagyon örülök, de örülnék, ha a zászlóshajó a zenélés maradna.

BKZ: Amúgy nem esem kétségbe, ha nem így lesz.

A zenekar többi tagja és én is megkereste valahogy a kenyerét a zenekar sikere előtt is .

A sikertörténetünk körülbelül 6-7 éves. Annyira még nem égettük fel a hidakat. El tudunk helyezkedni más módon is. Én például huszonévig egy középiskolában tanítottam. Két éve hagytam csak fel vele.

- Beszéljünk a jó dolgokról: megjelent a Honeybeast legújabb albuma, az Ego. Nekem már Az Élet a Marson is kicsit konceptalbum jellegű volt, az Ego viszont végképp. Ilyenkor kitaláltok egy vezérfonalat, amire fel lehet fűzni a dalokat, vagy előbb kiválogatjátok a dalokat, és utána nézitek meg, hogy mi lehetne az összetartó erő?

BKZ: Az Ego kicsivel tudatosabb volt már, mint az Élet a Marson. Egy-másfél éve kezdtem dolgozni rajta, és először négy számot írtam meg. Akkoriban írtam az Ego című dalt is. Akkor még nem volt meg nagyon a szöveg sem, csak a refrénből egy-két szó, és néhány mondat a verzéből, de azt tudtam, hogy a túlzott egóról, az én felértékelődéséről fog szólni ez a lemez. A szövegek is így kezdtek kialakulni.

TZS: Az album az Egóval kezdődik, ami a legkönnyedebb dal, de maga a téma nem az egyáltalán, hiszen arról szól, hogy nem feltétlenül jó, ha az ego tükrében nézzük a világot. Maga a tükör is sokszor megjelenik, mint motívum, a borítóra is tükörfóliát terveztem. Ha valaki megveszi a lemezt, akkor magát látja benne.

BKZ: A sorrend pedig nagyjából úgy alakul, hogy a boldog békeidőből folyamatosan csússzunk bele egy apokaliptikus vízióba.

TZS: Ahogy haladunk előre, egyre komorabbak a dalok és szép lassan eljutunk a Harmadnapra című számig, ami már nagyon szomorú, borongós, mély és sötét témát dolgoz fel.

- Zoli, az Élet a Marson kapcsán azt mondtad nekem két éve, hogy egységesek lettek a dalok, nem érzed azt, hogy lenne köztük gyengébb. Az Egóval is hasonlóan elégedett vagy?

BKZ: Nekem a kedvenc lemezem az Élet a Marson volt, pontosan azért, mert nagyon egységesek a dalok, letisztultak, nincsenek töltelékek.

Kicsit fájt is a fogadtatása. Azt hittem, hogy sikeresebb lesz az a lemez.

Az emberek mindig nehezen fogadják el, hogyha valaki picikét is mást akar csinálni.

A Súlytalannál azt várták, hogy a Bódottágot csináljam meg újból. Most pedig kezd felértékelődni az Élet a Marson , mert annak a hangzását kérik számon az Egón .

TZS: Viszont a zenekar és a menedzsment egyöntetű véleménye az, hogy az eddigi legjobban sikerült lemez a most megjelent Ego.

BKZ: Az már most lehet látni, hogy két dal kiemelkedik a lemezről, a Túlélő Caramellel és a Ha meghalok Palya Beával. De a többi dalban is vannak bátor húzások. A Ma éjszaka fele például dobszóló.

- Nagyon érdekes számomra a Honeybeastben az, ahogy egyensúlyoz a jó értelemben vett kommersz és a tartalmas között.

BKZ: Örülök, ha ezt észreveszed, ha ez hallható, mert ez a törekvés.

– Tudatos ez a fajta borotvaélen táncolás?

TZS: Igen, abszolút. Nagyon szeretnénk, hogy minél nagyobb, minél összetettebb közönséget tudjunk vonzani:

BKZ: A Honeybeast zenéje elég sok mindenből tevődik össze. A jazz-től a rockzenéig sok mindent csináltam életemben. De az első komolyabb sikereink, a Portugál és a Legnagyobb hős után kialakult, hogy ez egy popzenekar.

Valóban, a felszínen törekszem arra, hogy közérthető legyen és könnyen befogadható,

viszont valahogy bennem van az igényességre való törekvés is, hogy azért többet mondjon annál, mint egy átlagos pop dal.

TZS: Fontos, hogy modern legyen a zenénk, de az is, hogy azonosulni tudjunk vele. A Honeybeast stílusához hozzátartozik, hogy a modern zenei anyag mellett olyan szövegekkel rendelkeznek a dalok, amelyek mögött nagyon mély tartalmak is vannak.

- Hogy kell elképzelni a munkát? Zoli hozza a kész kottákat, leteszi elétek? Vagy csak hoz egy alapötletet, amihez hozzá rakjátok zeneileg a saját hangokat?

TZS: Általában először én kapom meg az alapot, amiben ő elgitározza a dalt, és el is énekli. Kapok egy szövegváltozatot, vagy akár már kész szöveget is, és szépen elkezdem tanulgatni, szolmizálni. Hogyha ez megvan, akkor levisszük a próbaterembe, és mindenki hozzáteszi a saját ötleteit. Nagyjából így megy ez.

- Számomra az első, ami feltűnt, hogy hiányzik a lemezről két dal, a Nyakamon az ünnep és Reggeli napfény.

BKZ: Nem illettek bele egyáltalán az Ego koncepciójába. Ráadásul a Nyakamon az ünnep kifejezetten alkalmi dal.

TZS: Reméljük, hogy karácsonykor lehet majd koncerteket, rendezvényeket tartani, és majd akkor elővesszük.

A Reggeli napfénnyel is ugyanezt éreztük, hogy egyszerűen nem illik bele a képbe.

BKZ: Ráadásul az egy kifejezetten könnyed dal. Persze nem bírtam megállni, abba is belecsempésztem egy kis társadalmi bírálatot, de az alaphangulata optimista és vidám.

TZS: Gondolkoztunk, hogy esetleg bónusz track legyen, de végül elvetettük. A neten fent van mindkét dal, a rajongók ugyanúgy meghallgathatják.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk