KULT

Sztárban sztár: Marics Peti vagy nagyon szerelmes, vagy nagyon nagy gázsit kap

Tóth Andi többször szembeszállt zsűritársaival a pontozásnál, két versenyző kiesett, de több remekül teljesítő sztár is veszélybe került.


Az ötödik adást az El Clásico tiszteletére Camila Cabello Don’t Go Yetjével indították a megmaradt versenyzők, majd belibbent a retinaégető öltönyben pompázó Tilla és indult az agyzsibbasztó bazsalygás a zsűrivel.

Ebből túl sok érdekeset nem tudok kiemelni, legfeljebb annyit, hogy Kökény Atilla megígérte, Valkusz Milán produkciója alatt felkéri lambadázni Tóth Andit, aki kegyesen felvette Attilát a táncrendjébe.

Egy tökéletes világban ez nem érdemelne említést, de a műsor első kb 10 percének ez volt a csúcspontja, ami azért sokat elmond.

Andit egyébként nem akarom bántani, egyre inkább úgy érzem, hogy ő az egyetlen a zsűriben, aki azt próbálja csinálni, amiért ott van, de erről majd később.

Ezzel együtt ki kell még térnem Andi öltözködésére: ezúttal csupaflitter sellőnek öltöztették. Azt már megszoktuk, hogy a stylistok imádnak hülyét csinálni a show műsorok hölgy szereplőiből. Az viszont új elem, hogy ott ül a szóban forgó hölgy párja is.

Szegény Marics Petit rendre Andihoz öltöztetik, ami önmagában nem is lenne baj, én is szeretek összeöltözni a feleségemmel. Meg hát nincs is beleszólásom. No de hogy Peti hajlandó volt flitterkesztyűt húzni, hogy passzoljon szíve választottjához… maradjunk annyiban, hogy ez a fiú vagy nagyon szerelmes, vagy nagyon nagy gázsit kap. (Persze a kettő egyszerre is igaz lehet.)

Volt szabálymódosítás is. Nem tudom, eredetileg is így tervezték-e, vagy a nézettségi adatok tükrében döntöttek úgy, felpörgetik kicsit a műsort, minden esetre ebben az adásban már nem egy, hanem két versenyzőt küldtek haza.

Kamarás Iván nyitotta az egyéni produkciók sorát. Karel Gott érdekes figura. Kíváncsi lennék, ki tud a Lady Karneválon kívül akár csak egy slágert említeni tőle. A nagyon tájékozottak még tudják, hogy ő énekelte a Maja a méhecske főcímdalát, de ennyi.

Iván hozta a kötelezőt. Nekem néhol kicsit paródiába hajlott a produkciója, nem vette teljesen komolyan magát, de azért itt is kiviláglott, mennyire remek színész. A hangutánzás sem volt tökéletes, de mindenképp jó hangulatot csinált.

A zsűri mindig fogadkozik, hogy szigorú lesz, ezért Iván „csak” 48 pontot kapott 50 helyett.

Amikor megtudtam, hogy Oláh Ibolya Pikotarót kapja, azt gondoltam, a szerkesztőknek végképp elment az esze.

Lássuk be, képtelenség annyira kitágítani az „énekes” és „zenész” szavak értelmezését, hogy Pikotarto beleessen.

Nincs is rászorulva, hisz a japán úriember alapjában véve komikus, PPAP című YouTube slágere óriási trollkodás.

No de mit tud kezdeni ezzel Magyarország egyik legjobb énekesnője? Mint kiderült, mindent. Ibi ugyanis nemcsak szuper énekesnő, de nagyszerű előadó is (a kettő nem minden esetben ugyanaz).

Nagyszerű humorral teljesítette a feladatot, nem csinált belőle paródiát, igaz, az előadása végégre becsempészett egy kis saját ízt, ami szigorúan véve kilóg a műsorból (amelyben az elvárás az eredeti előadó és klip szolgai leutánzása lenne), de az egész mégis annyira rendben volt, hogy le a kalappal.

Számomra Ibi jobb volt Kamarás Ivánnál, de a zsűritől csak 47 pontot kapott.

Kis kitérő. Alapjában véve nem értek egyet Sheldon Cooperrel és John Cleese-zel abban, hogy az etnikai humor a létező legviccesebb humor, ugyanakkor azt sem gondolom, hogy kivétel nélkül minden esetben muszáj megsértődni rajta.

Lékai-Kiss Ramóna azonban alighanem új rekordot állított fel az egyetlen megszólalással megsértett népek számában. Értékelését ugyanis azzal kezdte, hogy „ez se nem kici, se nem ócó”. Egyrészt a kínaiakkal kapcsolatban ez a poén már annyira elcsépelt, hogy közhelyszámba megy. Másrészt Pikotaro japán.

Oké, nem állítom, hogy egy távol-keleti úriemberről ránézésre meg tudom mondani, melyik országból érkezett, no de a zsűri nemcsak azért kapja a gázsiját, hogy ott üljön és heherésszen, hanem hogy felkészüljön egy-egy adás előtt.

Sipos Tomi igazán testhezálló feladatot kapott. Alice Cooper sem tartozik a sokslágeres előadók közé. Hey Stupid, és ha egy zenei szerkesztő nagyon fel akar vágni, akkor még ott a Poison. Slussz. (Tudom, van még sok nótája, de a rádiókban ezeket nem nagyon játsszák.) Andi szigorúnak bizonyult, csak 7 pontot adott. Figyelemreméltó tény, amire felhívnám a többi zsűritag figyelmét, hogy nem szakadt le az ég.

Kiss Ernő Zsolt Harry Styles alakításába nem tudok belekötni, megoldotta a feladatot. Amiért mégsem igazán tett nagy hatást rám, az nem Ernő hibája, hanem Harry Stylesé. Habár Marics Peti szerint Styles a mai kor egyik legnagyobb pop ikonja, számomra az As It Was tömény unalom, mind a dal, mind az előadásmód.

Ha Ernő nem tudott magával ragadni az csak azért van, mert visszaadta az eredeti fílinget.

Kökény Attila szerint ez volt Ernő eddigi legjobb produkciója. 47 pont röppent.

Molnár Tibi a műsor egyik nagy felfedezettje számomra, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. A Boney M együttes egyik arcát, Bobby Farrellt kapta feladatul, ami azt jelenti, valójában egyszerre két személyt kellett eljátszania, hiszen Farrell helyett valójában Frank Farian, a banda producere énekelt, mint az közismert.

A Raszputyinban a tánc alighanem nagyobb kihívást jelentett, mint az ének, de Trap kapitány mindenképp megérdemelten zsebelte be az 50 pontot.

Gubics Petra is az idei év egyik favoritja, ehhez kétség sem fér, bár kérdés, a múlt heti Rúzsa Magdi után hova lehet még emelni a lécet. Azariah-val nem sikerült, de ez aligha róható fel Petrának. Ez az a feladat, amit nőként nem lehetett ennél jobban megcsinálni.

Valkusz Milán Lambada előadása merüljön a feledés homályába. Szegénynek valószínűleg esélye sem volt, és itt meg kell jegyeznem, Kökény Attila valóban felkérte lambadázni Andit, de azért nem vitte túlzásba.

Soblocher Barbara Liza Minellije megosztotta a zsűrit. A többség nem győzött hozsannázni, és szórni a 10 pontokat. És itt kell visszacsatolnom Tóth Andira. Ő az egyetlen, aki próbál tényleg valós szakmai érveket mondani az értékeléseiben, és nem fél lepontozni.

Ő elmondta, hogy Barbara eddigi produkcióihoz képest ez bizony nem sikerült olyan tökéletesre, és árral szembe úszva 8 pontot adott.

Félreértés ne essék. Nagyon színvonalas Cabaret interpretációt láttunk és hallottunk, de Liza Minelli hangja és előadásmódja csak nyomokban volt felfedezhető.

Közeledett a vég. Gyorsan megtudtuk, hogy Oláh Ibi az adás első. Következett az első kieső. Kamarás Iván és Sipos Tomi kapta holtversenyben a legkevesebb pontot az összesítések alapján. Köztük végül az döntött, ki kapott több szavazatot a nézőktől – Tomi megmenekült.

Következett a másik kieső „megtalálása”. Itt már minden úgy ment, ahogy eddig. Az utolsó hármasból – Molnár Tibi, Schoblocher Barbara és Kiss Ernő Zsolt – a zsűri 4:1 arányban Barbit mentette meg, a nézők pedig Trap kapitányt. Így Ernőtől búcsúztunk.

Jövő héten újabb csavar következik, a szólóprodukciók mellett ugyanis párbajokban is színre lépnek a versenyzők. A párbajok részleteit hét közben fogják csepegtetni, addig is nézzétek meg, ki milyen feladatot kapott:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk