KULT

Nagyinterjú Révész Sándorral

Révész Sándor, a ’70-es, ’80-as évek egyik legnépszerűbb zenekarának számító Piramis frontembere idén ünnepli 60. születésnapját. Újra közönség elé áll, többek közt erről is beszélgettünk.


Láng Dávid cikke

Fotók: Révész Sándor Facebook oldaláról

Hosszabb kihagyás után döntött újra a koncertezés mellett. Hiányzott a színpad az eltelt időszakban?

Természetesen hiányzott, de tudomásul vettem a tényt, hogy a belégzés és kilégzés folyamatához hasonlóan a zenészek életének is két fázisa van, amiből nekem az elmúlt években az alkotás volt soron. 2009 óta egy-két kisebb jótékonysági fellépést leszámítva ezt a szakaszt éltem, most viszont újra itt a váltás pillanata. Én már felkészültem és örömmel állok a jövő csütörtökön esedékes első koncertünk elé.

Néhány évvel ezelőtt egy kis faluba költözött Budapestről, azzal a tudatos céllal, hogy maga mögött hagyja a nagyvárosi nyüzsgést, a természet közelében lehessen. Mennyire volt könnyű az elszakadás?

Nem ez volt az első elrugaszkodásom a nagyvárosi léttől, ’82-83 környékén már elköltöztem egy alföldi tanyára, ahol közel húsz évet töltöttem. Tehát ez most életem második emigrációja Magyarországon belül. A természet, illetve a benne megélhető tökéletes harmónia iránti vonzalom nagyon nagy motivációt jelentettek. Nem tudom, hogy egyetemesen beszélhetünk-e az alkotó ember ez iránti igényéről, de például Demjén Rózsi már jó ideje egy Szigetvár környéki bázison írja a dalait, hasonlóan gazdag állat- és növényvilág által körülvéve.

Sok-sok pályatársunk találta meg a békességet a természet közegében, úgyhogy szerintem egyáltalán nem számítok csodabogárnak amiatt, hogy én is ezt az utat választottam a családommal. A mostani turné jellegét is nagyban meghatározta a környezet, amelyben élek. Azért persze nem érzem idegennek Budapestet sem, viszonylag gyakran járok ide a különböző kötelezettségeim miatt, de hosszútávon nem gondolom, hogy az óriási forgalom, a nyüzsgés, illetve a levegő minősége annyira hiányozna.

Inspirálta új dalok írására a vidéki környezet?

Nem mondanám, hogy csak az, a tarsolyomban lévő új szerzemények többnyire még itt Budapesten születtek. Egy-két olyan életkép akad, ami vidéki emlékeket idéz fel és megpróbáltam dal formájába önteni. De hát az ember éber, mindig nyitott szemmel jár a világban, így hol az erdő szépségét, hol a városi forgatag sokszínűségét énekli meg. Nyitottnak maradni és az őszinteséget megőrizni – szerintem ezek a legfontosabbak egy alkotó ember életében. Én nagyon szerencsés vagyok, mert megtaláltam a megfelelő egyensúlyt ezen a téren.

Hogy jött az aktuális koncertsorozat ötlete és mit érdemes róla tudni?

Az volt a szándékom, hogy a hangzás a lehető legletisztultabb, legbensőségesebb legyen. A korábbiakhoz képest ez legalább akkora elrugaszkodást jelentett, mint elköltözni Budapestről vidékre. Vissza akartam adni azt az élményt, amit egy dal megalkotásának pillanatában érzek, vagy egy szál akusztikus gitárral, vagy zongoránál ülve. A mai felfogásom szerint közönség előtt sem kell hozzá se dob, se basszus, se semmi más, csak szimplán azt a hangulatot kell létrehozni, amely az alkotás során is jelen volt.

Korábban még sosem álltam így színpadra (kivéve néhány szűk körű baráti eseményt), úgyhogy nagyon inspirált, hogy egy egész koncertet építsek fel tudatosan erre az érzelmi tónusra. Zajzon Gábor pedig épp megfelelő társnak bizonyult ebben, hosszú évtizedek óta ismerjük egymást és maximálisan egy hullámhosszon vagyunk, ahogy azt az elmúlt hónapokban próbával töltött közel 180 munkaóra is bizonyította.

A repertoárt mekkora arányban alkotják régi és új szerzemények?

Nagyjából fele-fele. Semmi olyasmi szándék nem vezérelt, hogy a múltra támaszkodjak, hiszen nem is lenne ízléses kisajátítani azokat a dalokat, amelyeket a Piramissal vagy a Generállal közösen hoztunk létre. Persze azért a nagy slágereket nem akartuk kihagyni, de többé-kevésbé kronologikus sorrendben haladva igyekszünk végigmenni az egész pályafutásomon.

A Piramis klasszikus felállásának újjáalakulására van még bármi esély, mondjuk egy későbbi kerek évforduló apropóján?

Ez a fejezet részemről már lezárult. Gyönyörű öt évet töltöttünk együtt annak idején ’76-tól ’81-ig, illetve az azóta történt két összeállás (1992 és 2006) is nagyon emlékezetes volt. Ezt felülmúlni valószínűleg nem tudnánk, nosztalgiázni pedig nem akarok.

Legutóbb, hét évvel ezelőtt én kész lettem volna csinálni valami újat, ösztönöztem is rá a többieket, hiszen például a most színre vitt dalok nagy része már akkor is a tarsolyomban volt. Sajnos nem találtam megértő fülekre, talán mert már elfáradtak a dalszerzői kvalitásaik, amit az is mutat, hogy az ő mostani produkciójuk is kizárólag a múltidézésre épül. De hát ez az ő dolguk, én mindenesetre más utat követek.

Hároméves lányának életében milyen szerepet tölt be a zene?

Nagyon közel áll hozzá, különösen megejtő, mikor az ő szájából hallok olyan dalokat, amelyek a múltam szerves részét képezték. Például amikor egy jó fél évszázaddal ezelőtt született Nancy Sinatra dalt kezd el énekelni – persze nem beszél angolul, de a hangokat próbálja utánozni –, az óriási élmény. Amikor pedig Demjén Rózsi születésnapi koncertjére készültem 2011 végén és emiatt azt a három-négy számot, amit közösen előadtunk, otthon számtalanszor elpróbáltam, a feleségem mondta utólag, hogy a koncerten végig énekelte a lányom a dalokat, pedig akkor még alig kétéves volt.

De ez szerintem természetes is, jó esetben minden gyerek lelkéhez közel áll az ének, a zene, a tánc. Nekem, mint korosabb apának viszont különösen nagy élmény látni ezt a pöttöm kis embert és a belőle áradó óriási vitalitást, már a fejlődésének ebben a korai szakaszában is.

A mai magyar zenekarokkal mennyire van képben?

Sajnos nem igazán, bár néha felfigyelek egy-egy sokat ígérő énekesre, illetve együttesre a tévében vagy rádióban, de annyira nem jellemző. Az is biztosan közrejátszik ebben, hogy a zenész szakma degradálódása miatt a fiatal tehetségek megjelenési lehetőségei borzasztóan leszűkültek: hiába lenne adott esetben nagyon jó, amit csinálnak, ha pénz híján nem tudnak lemezt kiadni, vagy akár csak rögzíteni a dalaikat.

Mindazonáltal tudom, hogy vannak ilyenek, emellett pedig a tehetségkutatók nyerteseinek is mindig utánanézek, említsük csak Radics Gigit példaként, vagy még sorolhatnám. Köztük is akad pár igazán csillogó tehetség.

Hogyan tovább a tavaszi turné után? Lesz folytatás ősszel is, adott esetben akár egy új lemezzel megtámogatva?

Igen, mindenképp szeretnénk folytatni, hiszen a tavasszal sorra kerülő tíz város mellett még legalább tizenöt-húsz olyan van, ahová szeretnénk elvinni ezt a műsort. Kaposvár, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, vagy Győr mind ilyenek és még jó párat említhetnék, ahol szívesen játszanánk, de az első ütembe nem fértek be. Ha pedig ez megvalósult, örömmel nézünk a jövő év elé is, amihez nagy eséllyel vagy egy lemezt, vagy egy élő dvd-t is társítunk majd. Ha az utóbbi mellett döntünk, azt valószínűleg az egyik utolsó őszi állomáson fogjuk rögzíteni, amikorra már igazán összeáll és kikristályosodik az egész.

Szerencsére a jegyek is nagyon jól fogynak, mindenhonnan olyan visszajelzéseket kapunk, hogy van igény erre a programra. Persze a koncepcióból is adódik, hogy nem megalomán sportcsarnokokban gondolkodunk, egyenként 3-400 fős befogadóképességű helyekről van szó, de ezzel együtt nagyon jól esik az érdeklődés. Végső soron nekem is majdnem annyira újdonság ez az egész, mint a közönségnek.

A turné eddig bejelentett állomásai:

Április 11. Békéscsaba, Phaedra Rendezvényközpont

Április 18. Dunaszerdahely, Városi Művelődési Központ

Április 25. Kecskemét, Kulturális Központ

Május 16. Cegléd, Kossuth Művelődési Központ és Könyvtár

Május 21. Szeged, Belvárosi Mozi

Május 25. Budapest, Óbudai Kulturális Központ

Június 1. Miskolc, Ady E. Művelődési Központ

Nyomj egy lájkot, ha örülsz Révész Sándor visszatérésének! :)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk