„Szeretem nagyon, amikor lábra áll ez az »iszapszörny«” – Interjú Stohl Andrással
A Centrál Színház Alföldi Róbert rendezésében mutatta be Az ügynök halálát Stohl András és Balsai Móni főszereplésével.
– Egymás után kapod nagy szerzők darabjait. Most is láthatunk a Vígszínházban Shakespeare-ben, Csehovban, Molnár Ferencben, a Centrálban pedig Willy Lomant alakítod Arthur Miller klasszikusában… Van még varázsa számodra ezeket játszani, vagy szerep-szerep?
– Nincs szereprangsor. Mindent, amit az ember próbál, azt a lehető legjobban akarja megcsinálni. Természetesen nagy szerencsém, hogy a világirodalom legkiválóbb szerepei is megtalálnak. De mindegy, hogy hívják azt a szerepet.
A munkafolyamat az, amitől ténylegesen naggyá, vagy sikeressé válik. Willy Loman is ilyen. Ráadásul egy nagyon jó passzban lévő Alföldi Róberttel és nagyon jó kollégákkal dolgozhattam együtt a próbaidőszakban.
– Alföldi egyik kedvenc színésze vagy, hiszen nagyon sok rendezésében szerepeltél már az évek során. Milyen a közös munkátok dinamikája? Például egy Willy Loman esetén közösen alakítjátok ki, milyen is ez a konkrét ügynök?
– Valóban sokat dolgoztunk együtt, és remélem, hogy még nagyon-nagyon sokat is fogunk a későbbiekben is. Nehéz arról, beszélni, hogyan dolgozunk. Általában Robi olvassa fel a darabot az olvasópróbán, és abból az ember már sejti, hogy mit szeretne.
Soha nem véletlen, hogyan oszt szerepet. Nem kell azon harcolni, hogy az adott szerep való neked vagy sem, hiszen azért osztotta rád, mert nagyon bízik benned, főleg, ha már ismer.
A rendelkező próbán közösen fejlesztjük az előadást, utána pedig terelget.
– Hallgat is rád adott esetben?
– Abszolút. Ha mondok valamit, átgondolja, és vagy egyezik az ő elképzelésével vagy nem. De nem csinál hiúsági kérdést belőle.



– Ha azt mondjuk, Willy Loman, sokaknak még mindig Tímár József vagy Dustin Hoffman jut az eszébe, vagyis egy sokkal megesettebb figura, mint amilyen te vagy.
– Ha Robi rám osztja Willy Loman szerepét, ebből már valószínűsíthető, hogy nem egy 70-80 éves, hajlotthátú emberre gondol, hanem olyan valakire, akinek egyébként nem is feltétlenül az ügynöki munka, ami nem megy, hanem maga az élet, és ebbe szép lassan belebolondul.
– Ezzel együtt azt gondolom, hogy Willy Loman a totális ellentéted. Hisz te a hullámvölgyek ellenére is sikeres ember vagy a pályád csúcsán, sokan szeretnek. Willy Loman talán soha nem is volt a pályája csúcsán. Hogy tudtál mégis kapcsolódni ehhez az elesett figurához, aki talán soha nem is volt igazán sikeres?
– Nekem az a dolgom, hogy elképzeljük, ha én egy ilyen helyzetbe kerülnék, milyen lenne. És éppen ettől lesz olyan tragikus talán a mi Willy Lomanünk – de ezt a nézőknek kell eldönteni –, hogy ott egy életerős férfi, aki ebbe beleszakad.
A család, a hazugságok felhalmozása, amiktől belülről lassan szétrohad. Hogyan menekül egy másik világba, ami nem létezik… Inkább erre próbáltunk menni.
– Ha jól tudom, anno a főiskolán nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatotok Robival.
– Ennek már 35 éve. Én már első éves voltam, és híre ment, hogy jön „az” Alföldi, mert Robi már akkor híres volt. Én meg nem értettem, ki ez az Alföldi, és nem voltunk feltétlenül szimpatikusak egymásnak.
Aztán volt egy vizsgaelőadásunk, ami után Robi odajött, és gratulált, tetszett neki amit csináltam. Azóta gyakorlatilag megszakíthatatlan a barátságunk, művészileg és emberileg is.



– Van színész, aki a játékot szereti, van, aki a felhajtást, a csillogást. Te mit élvezel legjobban a munkádban?
– A próbákat szeretem nagyon, amikor mindannyiunk – a kellékes, az öltöztető, a díszítő, a világosító, a hangosító, a rendező, a színészek – segítségével lábra áll ez az „iszapszörny”. És aztán nagyon szeretem megmutatni a nézőknek.
Szeretem érezni azt a csöndet, ami Az ügynök halála végén is van, miután Balsai Móni elmondja az utolsó monológját, és el elindul a függöny lefelé.