KULT

Szemere Zita: "Nem munkának élem meg, hanem megtiszteltetésnek, amit örömmel csinálok egész életemben"

Szemere Zita az egyik legtehetségesebb operaénekesnő hazánkban, akit rövid időn belül két különböző darabban is láthatunk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.


Kedvenc karaktere a Rigoletto Gildája, akit már a Szegedi Nemzeti Színház és a Magyar Állami Operaház színeiben is előadhatott. Most a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthattuk viszont ebben a szerepben, majd egy héttel később a Bernstein 100 Gershwinnel előadás szólistája lesz. Az augusztus 10-i koncerten felcsendül majd a West Side Story zenekari szvitje, a Candide két híres részlete és az Egy amerikai Párizsban dallamai is. Szemere Zitával ezek kapcsán beszélgettünk.

- Tavaly megkaptad a Junior Príma díjat és az egyik legígéretesebb hazai operaénekesnek tartanak. Kislányként is ez volt az álmod, hogy énekesnő, esetleg éppen operaénekesnő legyél?

- Gyerekkorom óta szeretem a zenét és a kisgyerekeket is. Már 2-3 éves koromban felfedezte anyukám, hogy mindent elsőre visszatapsolok, visszaéneklek és a memóriám is jó volt – kívülről fújtam az összes Dörmögő Dömötört –, észrevették, hogy van ehhez affinitásom, úgyhogy már eleve zeneoviba kerültem. Utána kórusiskolába jártam, tehát a zene mindig központi helyen volt az életemben. Az, hogy konkrétan operaénekesnő szeretnék lenni csak később körvonalazódott, én először zenetanítónéni szerettem volna lenni a gyerekek miatt. A kórusiskolában már akkor mondták a kórusvezetők, hogy nagyon szép a hangom, de nem kórusba való, mert olyan a hangszínem, hogy kihallatszott a hangom, úgyhogy 16 évesen már a Bartók konzervatívumba jártam magánéneket tanulni. Még akkor sem az volt a tervem, hogy operaénekesnő leszek, viszont kaptam egy bérletet a nagynénémtől az Erkel Színházba, ahol láttam a Norma című előadást, amiben Rálik Szilvia volt a főszereplő és annyira gyönyörűen énekelt, hogy utána amikor elmentem az énektanáromhoz a konziba egyből mondtam neki, hogy „Mária néni, ha így is lehet énekelni, akkor szeretnék operaénekesnő lenni!”.

Ez egy olyan meghatározó elem volt az életembe, ami irányba állított és egyből tudtam, hogy mit szeretnék csinálni.

- Már most olyan szerepeket kaptál, mint a Bánk Bán Melindája, játszottad Paminát a Varázsfuvolából vagy Gildát a Rigolettóból, négy éve pedig a Magyar Állami Operaház énekesnője vagy. Ez egy elég szép pályaív.

- Magyarországon azt hiszem, amire egy énekesnő vágyhat, azt én elértem. Ez azért is nagyon jó érzés, mert sosem voltak olyan emberek a hátam mögött, akik engem nyomtak volna, ezt saját erőmből értem el. Szerintem a tehetséget az ember fentről kapja. Nem akarok álszent lenni, jól tudom, hogy a másik felét nekünk kell belepakolni, de anélkül az alap adottság, tehetség nélkül, amit az ember a Jóistentől kap, mit sem ér az egész. Hogy mit kezdünk vele, az rajtunk múlik. A kármeliták című darabban mondta az általam formált szereplő, hogy a szerencse nem más, mint az isteni logika és valahogy ez nekem a mottómmá vált.

Az, hogy én Szegeden énekeltem az első szerepemet és pont Gildát, amire mindig vágytam az is pont ilyen véletlen történt.

Az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy előéneklés van a Szegedi Nemzeti Színházba, odamentem teljesen ismeretlen és végül azt mondták, hogy kellek nekik. Így kerültem Szegedre és azzal a szereppel debütálhattam, ami az álmom volt. Aztán lettek még álmaim, például, hogy az Operaházban énekelhessek. Szerintem ez minden operaénekesnek az álma. A Primavera Fesztiválon pont a Rigolettot hoztuk fel – ezen a fesztiválon a vidéki színházak az Erkel Színházban adnak elő egy-egy darabot -, ekkor hallott meg az Operaház, elhívtak az előéneklésükre és így kerültem ide. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert sorra teljesültek az álmaim. Ez egy áldott állapot, hogy én ezzel foglalkozhatom és, hogy minél tisztább úton jártam ki, még jobb érzés.

- Tényleg nagyon szépen kapcsolódnak a láncszemek. És hol szeretnél még énekelni?

- A következő nagy álmom a Szegedi Szabadtéri volt, aztán az, hogy bárcsak egyszer kikerülhetnék egy plakátra, hogy büszkék lehessenek a szüleim. Aztán az egyik évben én lettem az Opera egyik kampányarca. Nagy vágyam volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpad is. Ráadásul, pont Gildát játszhatom a Rigolettóból, hatalmas megtiszteltetés, ahogy az is, hogy milyen partnerekkel adhatom elő. Hogy hol szeretnék még énekelni? Nyilván nekem is vágyam, hogy a legnagyobb színházakban énekelhessek egyszer, akár két mondat erejéig is, csakhogy tudjam milyen érzés azon a színpadon állni, ahol olyan emberek álltak, akiknek a nevét is félek kimondani. De már így is nagyon boldognak érzem magam, hiszen eleve azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek és annál nagyobb dolog nincs is. Nem munkának élem meg, hanem megtiszteltetésnek, amit örömmel csinálok egész életemben.

- Miért szeretted meg annyira Gildát?

- Nagyon kedves számomra ez a karakter, tetszik, hogy ő egy nagyon tiszta szűz lány, aki igazán megszeret valakit és annyira mélyek az érzései, hogy önmagát is képes feláldozni érte, meghal a szerelme helyett. Megformálni azt, hogy egy gyenge szűzlányból, aki elzárva él a világ elől, megismeri a szerelmet és végül feláldozza magát érte, úgy, hogy közben kiderül, hogy az apja az udvari bolond és feláldozza magát azért, hogy a szerelme élni tudjon, egy gyönyörű ív.

Ez egy olyan szerep, amit minden szoprán el szeretne egyszer játszani, mert olyan mélységei vannak.

- A Rigoletto után még augusztus 10-én is visszatérsz a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, akkor Bernstein 100 Gershwinnel c. zenekari koncert szólistájaként lépsz fel. Mit szóltál, amikor téged kértek fel szólistának ehhez az előadáshoz?

- Bernstein születésnapjának 100. évfordulójának tiszteletére hozták létre ezt a koncertet és nagyon örültem neki, mert a Candide-ból Kunigunda áriáját fogom előadni, ami színészileg talán még nagyobb feladat, mint hangilag. Prózai rész is van benne, ami egy árián belül unikumnak mondható és nagyon tetszik, illetve amúgy is szeretek a jazz világába is kikacsintani. Nekem ez egy érdekes feladat is, amit szeretettel várok.

- Mennyire ismerted korábban Bernstein műveit, mennyire szeretted őket?

- Nem nagyon álltam velük kapcsolatba, mert ez egy más típusú műfaj, úgyhogy ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele.

- Kikkel lépsz színpadra ezen az előadáson?

- Az Operaház zenekara fog engem kísérni és a koncerten közreműködik még Balog József zongoraművész is, aki egy hatalmas művész.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk