„Mint kisgyereknek lenni egy más ritmusra járó cukorkaboltban” – New York kulturális élete egy magyar szervező szemével
Márton 2017 februárjában költözött New Yorkba, hogy a helyi Magyar Kulturális Intézet munkatársaként hazai produkciók bemutatkozását segítse a tengerentúlon, amerikai közönség előtt.
Többek között ezekről beszélgettünk vele.
– Először is lenne egy általános kérdésem: mennyire van meg a nyitottság egy amerikaiban arra, hogy elmenjen egy magyar vonatkozású kulturális programra?
– Négy év után a tapasztalatom az, hogy a nyitottság mindenképp megvan bennük, inkább azt nehéz elérni, hogy a kinti kulturális túlkínálatban látható legyél. Magyarországnak még nincs olyan kialakult brandje Amerikában, mint más európai országoknak, például Franciaországnak, Olaszországnak, vagy akár a skandináv államoknak. Ezekről a nemzetekről kint majdnem mindenki azonnal tud valami konkrétumra asszociálni, mint az Eiffel-torony, a spagetti, vagy az IKEA. Ezek a hívószavak Magyarország szempontjából odakint nem alakultak ki.
Persze, említhetjük Bartókot, Puskást, a tokaji bort vagy a szegedi paprikát, de ezek jóval kevésbé univerzálisak, mint általában hisszük. Megfordítva: ha egy amerikainak rajongásig fontos az európai foci, valószínűleg hallott már Puskásról, de nem azért, mert az Egyesült Államokban közismert, hanem azért, mert a saját érdeklődési körében egy magyar ember is ismerheti például a legobskorúsabb vietnami ambient előadót.
Fontos talán azt is megemlíteni, hogy New York a világ első számú kulturális fővárosa is, ahol az egyes művészeti ágak szakértői nagyon is képben vannak a magyar művészekkel; például a komolyzene vagy a képzőművészet terén Kurtág, Liszt vagy Moholy-Nagy megkerülhetetlen kulcsnevek. Szóval az országunknak rengeteg erőforrása van, a kihívás szerintem inkább az, hogy ezeket odakint az egyes szektoroknak és a kultúrafogyasztók különböző csoportjainak megfelelő módon lehessen „eladni”. Ehhez természetesen rengeteg pénzre és kitartásra van szükség.

Gera Marina (fotó: Szegedi Márton)
– Biztos számtalan fontos szakmai emléket hoztál magaddal. Mire vagy legbüszkébb ezek közül?
– Kicsit modoros leszek: olyan sok emlékem van, hogy nehéz közülük egyet-egyet külön kiemelni.
Szintén 2018-ban volt lehetőségem megszervezni egy kiállítást a tragikusan fiatalon elhunyt fotóművész, Hermann Ildi képeiből, amelyek New Yorkban élő magyar származású Holokauszt-túlélők élettörténetét mutatták be. Erre Ildi is ki tudott utazni, alig háromnegyed évvel a halála előtt.
2019-ben izgultunk és örültünk együtt Gera Marinával, aki abban az évben megnyerte az „Örök tél” női főszereplőjeként a Nemzetközi Emmy-díjat, ráadásul az Emmy-hétvégét megnyitó hivatalos szűk körű szakmai programot az Emmy Akadémia megkeresése nyomán a magyar főkonzulátuson szervezhettük meg. Sokkal kisebb kaliberű volt, de hasonlóan jó szívvel gondolok vissza rá, amikor 2019 őszén megtörtént a helyi Magyar Örökség Fesztiválon a Bajdázó zenekar első amerikai fellépése, kivételesen nem helyi, hanem az ott élő magyar közönség előtt.
– Eleve New Yorkban élő magyar művészeknek is szerveztél fellépéseket?
– Röhrig Gézával volt több közös programunk, de említhetem Pankovits Nikolett magyar-amerikai jazzénekesnőt, Boncz Ádám színművészt vagy Steven Balog képzőművészt, azaz Balogh István Vilmost, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió egykori tagját. Mindegyikükkel sok közös, sikeres projekten dolgozhattam együtt.
Ádám még 2013-ban készített egy monodráma-feldolgozást Kertész Imre Nobel-díjas regényéből, a Sorstalanságból, amit a felkérésünkre 2019-ben az író születésének 90. évfordulója alkalmából felújított. Rozs Tamás csellóművész kísérte őt, a produkciót pedig egy zsinagógából kialakított színházban adták elő a Broadway közelében. Azt gondolom, hogy egy nagyon szép és méltó emlékprogramot sikerült együtt tető alá hoznunk.
– Kultúrafogyasztóként hogyan próbáltál eligazodni a rengeteg programlehetőség között?
– Az elején leginkább sehogy, mivel annak is örültem, ha egyáltalán megtaláltam, merre kell metróval mennem. Beletelt jó pár hónapba, mire már nem éreztem teljesen elveszettnek magam. Annyi biztos, hogy New York teljesen más ritmusra jár Budapesthez képest, szóval először is el kellett döntenem, hogy pontosan mi érdekel engem ebből az elképesztő túlkínálatból. Honlapokat nézegettem, majd miután lettek helyi ismerőseim, már tudtam rájuk is hagyatkozni. Van egy saját szabadidős zenei projektem (ez a szegedi marci zenél, a legutóbbi album premierje a Szeretlek Magyarországon volt), emiatt leginkább a hasonló kísérletezős zenei produkciók állnak közel hozzám, zömében ilyen koncertekre jártam el.
Az előre betervezett nagy nevek mellett szerettem csak úgy odacsöppenni is helyekre. Ilyen esetekben a legtöbbször azt tapasztaltam, hogy az ottani legklasszikusabb értelemben vett amatőr zenészek is sokszor meghaladják a hazai független szcéna színvonalát, ráadásul a ki-ha-én-nem szerepjáték nélkül. Egyáltalán nem éreztem azt a művi valakinek látszani akarást, amivel itthon sosem tudtam mit kezdeni. Számos olyan wannabe underground „szupersztárt” tudnék említeni itthonról, aki előtt jóformán az ajtót sem lehetett becsukni, akkora volt az egója. Ezt kint egyáltalán nem tapasztaltam: bárkivel is ültem le beszélgetni, mindenki kíváncsian és érdeklődően állt hozzám, vagy általában a zenéhez.
– A kint töltött évek során mennyire követted figyelemmel az itthoni zenei történéseket?
– Igyekeztem, már csak a munkám miatt is, de az egy dolog, hogy az ember cikkeket olvas és amikor itthon tölt 1-2 hetet, megpróbál eljutni néhány koncertre. Persze ezzel együtt se voltam annyira benne a sodrásban, mint előtte, és őszintén szólva, egy kicsit lemaradva is érzem most magam. Nyilván a harmadik hullám kezdetére hazaérve mostanáig semmi lehetőségem nem volt képbe hozni magamat az itthoni zenei szcénával, remélem, ez nagyon hamar változni fog.
– Ha már szóba került a harmadik hullám: a járvány, gondolom, nálatok is mindent felforgatott.
– Egyik napról a másikra teljesen be kellett zárnunk és átállnunk az online működésre.
Nyilván ez a modell ideig-óráig életképes, de egy kulturális intézettől végül is hús-vér interaktivitást várnak el az emberek, szerencsére azonban most már belátható időn belül New Yorkban is újra a fizikai rendezvények ideje jön el.

A Bajdázó zenekarral (fotó: Nagy Ildikó)
– Nem bánod, hogy ezt már nem vártad meg?
– Nem, mivel várhatóan hosszú folyamat lesz az újrarendeződés. Mire New York visszanyeri a régi fényét, amúgy is lejárt volna a kiküldetésem. Rengeteget profitáltam a kint töltött éveimből, és az ott megszerzett tapasztalatokkal, meglátásokkal próbálok továbbmenni az életben. Úgy látom, hogy az itthoni előadók közül eddig szinte mindenki féligazságok és részinformációk nyomán próbálkozott kijutni a tengerentúlra, szóval jó lenne, ha ezen lehetne változtatni, így a transzatlanti kulturális kapcsolatok ápolása továbbra is a szívügyem marad.
(Címlapfotó: Szegedi Miklós)