KULT

Szabó Benedek: Voltam olyan dacos, hogy azok a hangok, amelyek folyamatosan A teljesség felé-t követelték, elhalkuljanak

Megjelent a Galaxisok hetedik lemeze, a „Minket ne szeress!”, amelyen a zenekar ismét egy teljesen új arcát mutatja meg. Ennek kapcsán beszélgettünk a frontemberrel.


Bő két évvel a Történetek mások életéből és hárommal a Cím nélküli ötödik lemez után adta ki a Galaxisok új albumát, amit az orgonás hangzás dominál és nyolc dal kapott rajta helyet.

Szabó Benedeket a koncepció mellett arról is kérdeztük, tudatosan koncerteznek-e mostanában kevesebbet, és van-e benne rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy elég sokan lemorzsolódtak a közönségükből.

– 2020-ban különösen sűrű éved volt dalszerzőként: két lemezen összesen több mint 30 számot hoztatok ki. Mennyire könnyen jöttek ezután az új ötletek?

– Az előző album megjelenése után félig viccesen azt mondtam egy interjúban, hogy 2023-ig semmiképp nem akarok kihozni új Galaxisok-lemezt. Ezt komolyan gondoltam, de a megelőző évek történéseit ismerve valójában magam sem hittem. Legnagyobb meglepetésemre mégis az történt, hogy közel két évig semmiféle, Galaxisokhoz kötődő kreatív tevékenységem nem volt. Bár koncertezgettünk, számokat egyáltalán nem írtam és nem is igazán hiányzott a dolog. A többiek szintén el voltak foglalva az egyéb projektjeikkel. Végül 2021 végén kezdett körvonalazódni bennem az a koncepció, amiből a mostani lemez lett.

– Mit gondolsz utólag a Történetek mások életéből lemezről, megszerette a közönség?

– Azt hiszem, a legutóbbi A38-as koncertünkön, novemberben éreztem először igazán, hogy beérett ez a lemez és tényleg nagyon szereti a közönség azokat a dalokat, amiket játszani szoktunk róla. Mindig kell egy kis idő, amíg egy album elér erre a pontra, a zongorás Lehet, hogy rólad álmodtam esetében is hasonló volt a helyzet, bár ott azért nehezíti kissé a dolgot, hogy nem sok számot tartunk műsoron róla. A hatodikról azonnal elkezdtünk játszani rengeteget, és ezek nagy része a hallgatói statisztikákban is előkelő helyen szerepel.

Ennek nagyon örülök, mert bizonyos szempontból ez a zenekar fő műve, amihez foghatót talán sosem fogunk csinálni. A Covid alatti lezárások olyan körülményeket teremtettek, amelyeket a többségünk aligha kíván vissza, de ezeknek köszönhetően úgy alkothattunk, ahogy addig (és feltehetőleg ezután) soha.

– Van olyan dal a 21 közül, amit ma már tölteléknek érzel és nem biztos, hogy megírnád?

– Nincs. Azon a lemezen azt szerettem leginkább, hogy végre elengedhettem az ösztönös impulzusaimat, amelyek mindig is megvoltak bennem. Én alapvetően szeretek sokat lőni a céltáblára, még akkor is, ha egy része mellémegy. A Történetek mások életéből egy nagyon hullámzó hangulatú, és talán hullámzó színvonalú anyag lett, de számomra pont ezért sokkal izgalmasabb, mint egy aprólékosan összerakott, kompakt, tíz számos album. Kicsit olyan, mint egy álomvilág.

– Szinte közhely veled kapcsolatban, hogy nem igazán érdekelnek a közönség elvárásai: mindig olyan stílusban alkotsz, ami épp foglalkoztat. Az új lemezen van olyasmi, amit másképp csináltál volna, ha ez nem így lenne?

– Soha nem írok úgy, hogy közben arra gondolok, “na, ezt biztos nem fogják szeretni, de nem baj, mert szerintem így jó.” Szerintem az alkotás halála, ha az ember elkezd valamilyen külső szempontrendszer szerint írni. Én mindig hittem abban, amit Umberto Eco is elmondott A rózsa neve utószavában, vagy Thomas Mann a Dr. Faustusban: a közönségünket magunk teremtjük meg, nem egy létező közönségnek írunk.

– Mi lett az album koncepciója?

– A közvetlen előzmény, hogy akkoriban, 2021 végén kezdtem nagyon sok spanyol újhullámot, illetve ‘80-as évekbeli magyar undergroundot hallgatni. Az előbbi érdekessége, hogy a Franco utáni Spanyolországban olyan elképesztő kulturális robbanás zajlott le, aminek köszönhetően rengeteg rétegzenekar került át váratlanul a mainstreambe, és kezdte adni akár főműsoridőben a tévé. Utóbbiak közé pedig például a Kőnigh és a Ciklámen tartozott, ami szerintem egy egészen csodálatos, elveszett életmű a hazai könnyűzenében, vagy a szintén kiváló Cséb 80. A fentiek hatására körvonalazódott bennem szép lassan egy olyan belső szempontrendszer, amire fel tudtam húzni a lemezt. Kezdettől fogva egy rövidebb anyagban gondolkodtam, nem akartam tovább nyújtani annál, mint ameddig természetesen nyújtózkodna.

– Hogy találtál rá az orgonás hangzásvilágra, ami szinte az összes dalt meghatározza?

– Érdekes, hogy bár engem világ életemben lenyűgözött a szintetizátorok világa, és a kedvenc zenéim jelentős részében felbukkan ez a hangzás, a Galaxisok életművében mégse jellemző, hogy túl sok szintit vagy orgonát használtunk volna. Régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy csináltunk egy jórészt erre épülő lemezt, amelyen én egyetlen hangot sem játszom gitáron. Nyilván ezt a koncepció is hozta magával, ugyanis volt egy szabályrendszer, amit előre kikötöttem már a demók felvételénél: mindennek úgy kell történnie, ahogyan azt négy ember élőben el tudja játszani.

Tulajdonképpen olyan az egész, mintha próbatermi felvétel lenne, egyetlen plusz sávot sem rögzítettünk hozzá. Emiatt maradtak is benne hibák: ha valami nem volt annyira súlyos, azt inkább úgy hagytuk, a zenében nekem sokkal fontosabb a lendület, mint a tökéletesség.

Eldöntöttük továbbá azt is, hogy Ákos mindössze egyetlen, ‘80-as évekbeli kóruspedált használhat, semmilyen más effektet nem. Ezek a keretek szerintem nagyon jót tettek a végeredménynek.

A teljes új lemez:

– A többiek hozzátettek valamit szerzőként, mint ahogy az előző albumon, vagy ez ismét csak a te műved?

– A hatodik lemez valóban teljesen kollaboratív módon készült, a mostani viszont újra inkább hozzám kötődik. Általában kész demókkal érkeztem a próbákra, ezeken maximum finomítottunk négyesben. Egy kivétel van, az Időtlen idők, ami egyébként szerintem az egyik legjobb dal lett végül. Ez úgy született, hogy utolsó, nyolcadik dalnak egy olyan ötletet vittem le a terembe, ami nem volt jó.

Elkezdtük játszani, de mindannyian úgy gondoltuk, hogy ezt inkább ne vegyük fel. Ezután félig viccesen azt mondtam, hogy jó, akkor írjunk helyette egy másikat.

Végül alig 15 perc alatt tényleg összeállt a dal: Laci elkezdte játszani a szuper basszustémát, Soma dobolt rá valamit, Ákos pedig rájátszott egy fantasztikus, Systers of Mercy-s gitártémát. Egyetlen alkalommal próbáltuk el, pár nap alatt írtam rá egy szöveget, majd egyből fel is vettük.

– A szövegek írása során mi inspirált, voltak-e konkrét élmények előtted?

– Inkább úgy mondanám, hogy a számok javarészében a zene és a koncepció szolgálatába álltak. A szövegek is az imént említett a stílussal, műfaji jellegzetességekkel próbáltak játszani, sok olyan van közöttük, ami egyszerűen csak jól hangzott. Akadnak olyanok, amelyek jelentése számomra is rejtély, viszont nagyon jól illeszkednek a zenéhez.

– Hogyan fog felépülni a koncertprogram ezután?

– Aki az utóbbi pár évben járt a Galaxisok koncertjeire, az tudhatja, hogy 95 százalékban mindig az utolsó pár lemezünk anyagát játsszuk, régebbi dalokhoz nem igazán szoktunk visszanyúlni. Ez most is így lesz, a 8 új dal mindegyike el fog hangzani az összes koncerten, azt pedig majd eldöntjük, a másik 8-10 szám hogyan fog összeállni. Ugyanakkor azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a műsor gerincét várhatóan a hatodik lemez adja majd a hetedik mellett.

– A második albumot, aminek alighanem a legtöbb rajongót köszönhettétek annak idején, továbbra sem szeretted meg?

– Nem, de ezen gondolkodni se igazán szoktam már mostanában. Elég sok idő eltelt azóta, és azt hiszem, voltam olyan dacos, hogy azok a hangok, amelyek folyamatosan A teljesség felé-t követelték, elhalkuljanak.

Akinek ez nem tetszett, valószínűleg már lemorzsolódott, és ehhez minden joga megvolt. Akik viszont velünk maradtak és továbbra is követnek bennünket, valószínűleg már ismerik az utat, amin járunk, és jól “domesztikálva” vannak ebből a szempontból.

– Semmilyen rossz érzés nincsen benned azzal kapcsolatban, hogy érezhetően kevesebb ember kíváncsi rátok most, mint a legsikeresebb időszakotokban?

– A zenekar népszerűsége valóban 2017-18 környékén volt a csúcson, ha szerettem volna azt a vasat addig ütni, amíg meleg, megtehettem volna. Részemről meglehetősen tudatos visszahúzódás volt a csigaházba, hogy nem így tettem, mert szerintem a Galaxisok életműve kívülről nézve ha nem is példa nélküli itthon, de nagyon különleges.

Számomra nagyon sokat jelent, hogy ennyire kacskaringós és kísérletező pályát járunk. Szerintem zeneileg is jót tett nekünk, hogy nem akartunk az új magyar alterhősökké válni, ehelyett magmaradtunk egy sokkal önjáróbb úton.

A lemezbemutatót például a Gólyában tartjuk, de nem azért, mert úgy gondoltuk, hogy ennél nagyobb helyet már ne tudnánk megtölteni. Egyszerűen szerettem volna, ha végre egy olyan klubban mutatjuk be az új albumot, ami tökéletesen illeszkedik annak koncepciójába. Ehhez pedig a Gólyánál keresve sem találhattunk volna jobb helyet, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem fog mindenki beférni.

– Megélhetés szempontjából támaszkodsz a Galaxisokra?

– Kiegészítésként mindannyian támaszkodtunk, illetve támaszkodunk rá, egzisztenciálisan ugyanakkor soha nem volt létfontosságú. Nálunk mindig mindenki dolgozott a zene mellett, és ez nem egy kényszer, hanem tudatos döntés. A kulcsszó az, hogy semmi sem muszáj: oda megyünk el játszani és olyan lemezeket csinálunk, ahová és amilyeneket épp szeretnénk. Ez a szabadság pedig csakis annak köszönhető, hogy nem ebből élünk.

– Az a benyomásom, mintha egyébként is eléggé takaréklángon működne a zenekar, nagyjából a Covid utáni újraindulás óta. Ez tudatos döntés, vagy felkérésből is kevesebbet kaptok, mint korábban?

– A Covidot követően eleve nagyon kevesen tudtak visszaállni arra a koncertszámra, ami előtte jellemző volt. Csomó hely bezárt, a fesztivállufi is kipukkadt, akik pedig megmaradtak, kétszer meggondolják, kiket hívjanak el. Az viszont, hogy vidéki turnékat vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon takarékon bonyolítunk, tudatos döntés. Nem sokkal a lezárások feloldása után volt egy zenekari találkozónk, ahol arra jutottunk, hogy nem feltétlenül szeretnénk már a klasszikus őszi és tavaszi turnéciklusokat végigcsinálni újra meg újra. Lesz idén tavasszal is néhány vidéki koncertünk, de közel sem annyi, mint régen. A nyári fesztiválokra természetesen elmegyünk, ha hívnak, és szerencsére elég sok helyre hívnak.

– Tavaly óta egy újonnan alakult zenekarnak, a perui chichát játszó Litumának is tagja vagy. Ez mit ad neked a Galaxisokhoz képest?

– Ugyanolyan fontos számomra, mint a Galaxisok, ugyanakkor teljesen más érzés és szerep. A Litumában, bár én alapítottam a zenekart, egyszerűen csak egy nagyon alázatos basszusgitáros vagyok, egyáltalán nem próbálom a kreatív elképzeléseimet ráérőltetni a többiekre. Van egy csodálatos gitárosunk, Tisza Gergő, aki a saját számaink többségéért és a hangzásunkért is felel. Bár mindannyian ismerjük a chichát, mint műfajt, mégis ő az együttes zenei vezetője. Nagyon várom, hogy megjelenjen az első, 4 számos EP-nk, amit még tavaly vettünk fel. Szerencsére koncertezni és egy-két fesztiválra is hívnak már bennünket.

– Cz.K. Sebő zenekarával is fellépsz időnként basszusgitárosként, ott szintén ez a hozzáállásod?

– Ott nagyon sporadikusan játszom, mivel Sebőnek is számos másik projektje van. A triója néha tetszhalott, aztán feléled és olyankor van egy-két koncert, általában tőle függ, hogy mennyi. A dalszerzésbe nála se folyok bele, basszustémák terén ugyanakkor nagyobb fokú autonómiával rendelkezem. Végső soron viszont ez is egy abszolút támogató szerep Somának és nekem, hogy kialakíthatjuk azt a ritmusszekciót, ami Sebő csodálatos számainak a megszólaltatásához kell.

Én nagyon szeretek a háttérbe húzódva zenélni, minél tovább játszottam a Galaxisokban, annál inkább vágytam ilyesfajta szerepre is.

– A Zombie Girlfriendet teljesen félretetted?

– Kezdem úgy látni, hogy a Zombie Girlfriend 7 évente mutat aktivitást, szóval mivel 2018-ban jelent meg utoljára lemezünk, egyelőre még ráérünk… Ez mindig egy változó tagságú projekt volt, ami időről időre feltámadt, persze vannak azért stabil pontjai: például Kádár Eszter, akivel a legrégebb óta zenélek együtt (már amikor épp működik a zenekar), illetve Laci is nagyon régóta benne van. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy lesz egy új album valamikor a közeljövőben, nekem ezek általában impulzusszerűen szoktak jönni. Erőltetni mindenesetre nem szeretném.

– Azon gondolkodtál már, a Galaxisokat merre viszed tovább? Van olyan stílus, amit még nem próbáltál ki, de szeretnél?

– Volt már olyan a Galaxisok történetében, hogy amikor megjelent egy lemezünk, már tudtam, milyen lesz a következő, de most nincs ilyen elképzelésem. Az ugyanakkor megfordult a fejemben, hogy a zenekar pályaívének tökéletes lezárása a szövegközpontú első lemezek antitéziseként egy teljesen instrumentális album lenne. Nem szeretném megijeszteni a közönséget, de könnyen lehet, hogy erre egyszer még sor fog kerülni. Most viszont ha van is koncepció, az annyi, hogy megpróbálunk együtt számokat írni a próbateremben. Úgy érzem, a szintetizátorokban még bőven akad potenciál, szóval könnyen lehet, hogy ezek megmaradnak, de hogy merre visz minket a zene, az egyelőre számomra is rejtély.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk