KULT

Szabó Benedek: Ma nem tudnám hitelesen azt énekelni, hogy „mégiscsak ezek a legszebb éveink”

A Galaxisok frontembere elárulta, miért vették ki a koncertprogramból a legnagyobb slágerüket, és miért rakott tele egy teljes albumot zongorás balladákkal.


Lehet, hogy rólad álmodtam címmel október elején jelent meg a Szabó Benedek és a Galaxisok negyedik nagylemeze, amely már nem először hoz éles fordulatot a zenekar hangzás- és szövegvilágába, de most talán minden eddiginél nagyobb a különbség.

A korábbi generációs témájú, tábortűzi slágereket álomszerű, lassú folyású dalok váltották fel, amelyekben gitár helyett a zongora kapta a főszerepet.

De vajon mennyire volt merész húzás ez, működni fog-e élőben, és tartós lesz-e az irányváltás, vagy egyszer majd visszakanyarodnak a gyökerekhez? Erről (is) beszélgettünk.

– Négy lemez alatt három teljesen eltérő arcodat mutattad meg. Te ezt útkeresésnek látod, vagy tudatosan nem akartál benne maradni egyetlen skatulyában sem?

– Annyiban útkeresés, amennyiben az élet is az. Én elég rövid ideig vagyok csak képes egy dologgal foglalkozni, utána elkerülhetetlenül megunom. Amit a Galaxisokkal az elején csináltam, azt is nagyon hamar meguntam, így lett a harmadik lemez teljesen más, mint az első kettő – majd a negyedik ismét. Persze van ebben egy kis dac is, nem szeretek belesüppedni kényelmes dolgokba.

Például kifejezetten taszít az a jövőkép, hogy mondjuk 5 év múlva teltház előtt játszunk a Budapest Parkban, olyan embereknek, akik túlnyomó része alig 1-2 slágert ismer tőlünk.

Ezt mindenképp igyekeztem elkerülni, és azt hiszem, a negyedik lemezzel garantáltam, hogy jó darabig nem fog megtörténni.

– Ezzel azért nem sok zenész van így, lássuk be...

– Nem az önsorsrontás a célom, csak szeretnék valahonnan valahová eljutni a Galaxisokkal, és ebbe nem nagyon fér bele, amit az imént felvázoltam. Maga a siker nincs ellenemre, félreértés ne essék, sőt kifejezetten élvezem – de egy határt azért mindenképp szeretnék meghúzni.

A teljes új album:

– Még a lemez megjelenése előtt mondtad többször is, hogy most kell eljönni annak, aki táncolni akar a koncerteken, mert az új dalokra már csak elaludni lehet majd. Ez persze poénosan hangzik, de őszintén: nem félsz, hogy tényleg teljesen le fog ülni a hangulat?

– Komolyan gondoltam, hogy nem lesz nagy tánc, hiszen a mostani turnén eljátsszuk a teljes új lemezt, tehát a repertoár fennmaradó részét is ehhez kell igazítani. Előtérben lesznek a korábbi albumok lassabb számai, főleg az elsőről fogunk sok rég félretett dalt elővenni. Ez már nagyon időszerű volt, hiszen ezt a lemezt nagyon szeretem, a másodikat viszont nem igazán, így arról csak alig lesz valami.

Át fog alakulni a program, ami nem azt jelenti, hogy most már örökre így marad, de egy ideig biztosan. Meglátjuk, hogy reagál majd a közönség.

Szerencsére azt vettem észre, hogy a mi közönségünk kimondottan érdeklődő, jól adaptálódó emberekből áll. Véletlenül sem szeretném őket hülyének nézni, ezért nem gondolom róluk, hogy majd egy másodperc alatt elfordulnak tőlünk.

Biztos lesznek ilyenek is, de ezzel muszáj számolni.

– A zenekar többi tagja hogy fogadta az új irányvonalat? Azonnal támogatták, vagy voltak vitáitok?

– Nem beszélgettünk sokat erről, de úgy tűnt nekem, hogy amikor először megmutattam nekik a számokat tavaly év végén, idén év elején, még kicsit kevéssé voltak lelkesek. A rákövetkező hónapok és a lemezfelvétel során viszont azt éreztem, hogy ez megváltozott, és nekik is megtetszett a koncepció. Szerintem a stúdiózás kezdetére jöttek rá, hogy bár tényleg nagy változás az eddigiekhez kéepst, de egy tök jó lehetőség, hogy kipróbáljunk valami egészen mást, amit zenészként nagyon lehet élvezni.

– Mi vitt téged pont efelé, hogy telerakj egy lemezt lassú, vagy legfeljebb középtempós, zongorás balladákkal?

– Egyszerűen úgy éreztem, hogy azok a témák, amelyekről írni szeretnék, ezt a fajta zenei keretet kívánják meg. Illetve maga a zenei keret, ami a zongora-tanulmányaimból fakadt, szintén ilyen szövegeket kívánt meg. A két dolog kölcsönösen hatott egymásra.

De szerintem egy zenekar pályafutása legyen olyan, mint egy ember élete. Ahogy utóbbi során is váltogatják egymást a teljesen különböző szakaszok, úgy a lemezeknek sem árt, ha időnként erősen különböznek egymástól. A haladás viszont nem feltétlenül egyenes vonalú: simán lehet, hogy egyszer majd visszakanyarodunk egy korábban már érintett tematikához vagy stílusvilághoz. Ez egyelőre nekem is rejtély, és sokkal szórakoztatóbb, mintha ugyanazt a dolgot próbálnánk folyamatosan csiszolni és finomítani.

– A zongorázás teljesen új volt neked, vagy foglalkoztál már vele korábban?

– Teljesen új, bár 11-12 évesen rövid ideig próbálkoztam vele, de egyáltalán sehova nem jutottam.

Két éve, amikor a Focipályákon sétálsz át éjszaka lemezt rögzítettük, még annyira nem értettem hozzá, hogy az Olasz film című szám orgonaszólóját is Sallai Lacinak kellett feljátszania, pedig az összesen 3 akkord.

Aztán 2016 végén elegem lett belőle, hogy jó tíz éve egyáltalán semmi új dolgot nem sajátítottam el, és mivel a zongora régóta szívemnek kedves hangszer volt, elképesztő elánnal vetettem bele magam. Bő másfél éve tanulom, és most már az eredménye is hallható.

– Jelenleg a fő hangszeredként tekintesz rá?

– Ezeknek a tanulmányoknak köszönhetően – és itt most a zongora mellett a zeneelméletre is gondolok, amibe azzal párhuzamosan szintén beleástam magam – elképesztően kinyílt számomra a világ zeneileg. Rengeteget foglalkozom mostanában hangszereléssel, rendszeresen készítek olyan felvételeket otthon, ahol minden hangszeren én játszom.

Gitáron is elkezdtem gyakorolni, ami elég példátlan, utoljára talán 16 éves koromban fordult elő aktívan. Ezt mind a zongoratanulás hozta magával, szóval nem mondanám a fő hangszeremnek, de általánosságban sokkal többet foglalkozom azóta a zenélés technikai részével, ami rendkívül jó érzés.

– A Huszonöt című számot már régóta nem játsszátok, pedig valamikor stabil eleme volt a repertoárnak. Van még olyan dalod, amit ma már nem szívesen veszel elő?

– Nyáron elhagytuk A teljesség felé-t a programból, aminek nem az volt az oka, hogy én dacosan szerettem volna megfosztani a legnagyobb slágerünktől a közönséget.

Sokkal inkább az, hogy nem éreztem jól magam attól, hogy azt éneklem, „akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink”, miközben ez 2018-ban Magyarországon nem gondolom, hogy megállja a helyét. Egyszerűen nem éreztem a magaménak.

Szintén belejátszik, hogy ez a szám a második lemezen volt, és mint az előbb már említettem, a négy közül ezt érzem a legkevésbé erősnek: szerintem zeneileg és szövegileg sem állta ki az idő próbáját.

– Pedig valószínűleg ezekkel a dalokkal tudott a legtöbb ember azonosulni, így a legtöbb új rajongót is ennek köszönhetitek.

– Ez elsősorban A teljesség felé-nek köszönhető, és nagyon hálás vagyok érte, de én személy szerint nem ezt a lemezt akartam megírni annak idején, hanem egy ettől egészen különbözőt. Eredetileg azon lett volna egyébként a Boldoggá akarlak tenni és az Innen el is. Csak aztán különböző magánéleti okok miatt öncenzúrát hajtottam végre, és megírtam helyette A legszebb éveinket, ami kicsit az újrahasznosítása volt az első albumnak, zeneileg sokkal rosszabb megoldásokkal. Visszatekintve én ezt a lemezt egyfajta ökölrázós, tábortűz körül éneklős, kicsit populista és demagóg dolognak érzem, és ezért viszonylag kevés olyan dal van rajta, amit a mai napig szívesen játszom.

– Azért nyugtass meg, hogy nem kell rosszul éreznem magam, amiért szerintem ez igen is egy tök jó lemez...

– Persze, őszintén szólva rohadtul nem kell foglalkozni azzal, hogy egy zenész mit mond a saját lemezéről. Ahogy azzal sem, hogy egy zenész mit mond a világról.

Sokan elkövetik a hibát, hogy azt hiszik, ha valaki értékes dolgokat adott át nekik a lemezei által, az majd az élet más területein is hasonlóan értékes dolgokat oszt meg velük.

Ezért van, hogy rengetegszer kérdeznek nagy megmondónak vélt zenészeket közéletről, párkapcsolatokról, életvezetési tanácsokról, miközben én például tudom magamról, hogy ha kapok egy ilyen kérdést, többnyire csak össze-vissza beszélek.

– Ha már itt tartunk, a zenekari Facebook-oldalt viszont te is elég gyakran használod a saját üzenőfaladként. Ez hogy fér össze?

– Úgy, hogy lehet rám hallgatni, de egyáltalán nem muszáj. Bármennyire is sznob felhangja van, én leginkább egyfajta kultúrmissziónak tekintem az egész zenekar működését. Ez az egyik legjobb dolog számomra a Galaxisokban: az eddig elért közepes ismertségünket arra használhatom, hogy megmutassak olyan dolgokat, amiket nagyon szeretek, de ők még nem feltétlenül ismernek.

Ezért ajánlok nagyon sokszor könyveket és zenéket, illetve ezért háborodok fel nyilvánosan, ha bezár egy általam szeretett és látogatott hely Budapesten.

Ugye, mint tudjuk, Magyarországon ez az ellenállás leginkább bevett módja, ha írsz egy sopánkodó Facebook-posztot, majd elégedetten hátradőlsz, hogy te megtettél mindent.

De komolyra fordítva, erősen gondolkodom egy olyan fesztivál megszervezésében, ahol azok a zenekarok kapnának fellépési lehetőséget, akik pont az említett klubok bezárása miatt szép lassan mindenhonnan kiszorulnak. Nem biztos, hogy erre Budapesten kerülne sor: akár Baján is el tudnám képzelni. Van is már néhány név a fejemben, akiket szívesen meghívnék. Ez most az egyik nagy álmom.

– Mennyire tekintesz hivatásként a zenélésre?

– Nyaranta sokkal inkább, hiszen nagyságrendekkel több koncert van és több pénzt is lehet vele keresni, mint az év többi időszakában. Stabil munkaként ebből adódóan nem tekintek rá, hivatásként viszont talán igen, hiszen ha van olyan dolog az életemben, ami nélkül nem igazán tudnék élni, az a zene. És a hivatás szónak végül is ez a klasszikus definíciója: valami, ami nagyon fontos neked, és amit bármi áron csinálnod kell.

Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom azt is, hogy legyen polgári munkám mellette, mert szerintem borzasztóan lehangoló, ha ma Magyarországon valaki nem dolgozik a zene mellett, még akkor is, ha megteheti.

Ez nem egy akkora ország, hogy hónapokra el tudjál menni turnézni, így egyszerűen nem tölti ki annyira az idődet, hogy teljesnek mondhasd az életed.

Ráadásul amellett, hogy zenélek és dolgozom, még nagyon sok más dolog is foglalkoztat. Ilyen mondjuk a prózaírás, bár az utóbbi időben kicsit hanyagoltam, és nem is vagyok biztos benne, hogy a prózám kiemelkedő minőségű. De ettől még szeretek írni és minden bizonnyal fogok is, csak legfeljebb majd nem mutatom meg senkinek.

– Az A38-as lemezbemutató koncertre másfél hónappal hamarabb elfogyott minden jegy, meg is kellett hirdetni egy plusz dátumot. Tavasszal pedig az Akvárium nagytermét is megtöltöttétek. Vannak még megugrandó célok előttetek?

– Szuper dolog, hogy eljutottunk idáig, de pont arra vágyom legkevésbé, hogy elkezdjünk telt házakat számolgatni és egyre agresszívabb kampányokkal még több embert bevonzani. Tök jó, ha sokan vannak a koncertjeinken, de más zenekarokon azt látom, hogy egy idő után ez óhatatlanul a minőség rovására megy. Nem feltétlenül zeneileg, inkább a közönség összetételét tekintve.

Ahogy az elején már említettem, egy Budapest Parkot biztos nem fogsz megtölteni olyanokkal, akik behatóan ismerik a zenekar munkásságát. A jelenlegi közönségünkkel nagyon jó a viszonyunk, ez még pont egy olyan házibuli, amit el tudsz menedzselni – lehet, hogy ez csak az én hülyeségem, de egy adott ponton túl nem szívesen hígítanám tovább.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk